Ugyanolyan ez a dolog, mint a filmek esetében. A nosztalgia nagyon nagy szerepet játszik a megítélésben, éppen ezért néha jobb is, ha nem bolygatjuk a múltat. Pár napja újranéztem például a Goonies-t, és szabályosan elborzadtam rajta, holott gyerekkorom kedvenc filmje volt. Mégis, annyira bugyuta az egész már mai szemmel, hogy nem tudtam felhőtlenül élvezni. Véleményem szerint nem a játékoknak volt lelkük, hanem szimplán, ahogy a Yanez is írja, nem ismertünk mást. Akkor ugyanis nagyon jól elszórakoztam én is a Super Mario-val, de ma már nem tudok vele öt percnél tovább játszani, mivel ráunok. Mégis, ha a játékra gondolok, kellemes érzés fog el, mivel csak arra tudok gondolni, amikor nővéremmel felváltva ugráltunk a pályákon, és napokon keresztül próbáltuk kiszabadítani a hercegnőt. Nyilvánvalóan volt egy-két remek sztorival megspékelt alkotás, de a legmonumentálisabb játékok sem rendelkeztek olyan mélységgel, mint a maiak közül például a Skyrim (200 óránál járok, és még sehol sem vagyok a fősztoriban). A fő probléma a mai játékok megítélésével az, hogy kinyílt a világ. Ezer meg egy éve még innovatív ötlet volt, ha egy játékban guggolhattunk a főhőssel, míg ma már eljutottunk oda, hogy már mindent láttunk. Természetesen mindig jön egy-két játék, ami bevezet egy-két új dolgot, de ma már sokkal nehezebb lenyűgözni minket, mint régen.