?Életem első nagy szerelme négy betű volt! SEGA! A David Rosen keze munkájával felépített cég volt a létem szinte egyetlen kézzel fogható értelme. Levegőhöz sem nagyon jutottam nélküle. A SErvice GAmes időközben, szép lassan csődbe rakta saját magát és ebben az újkori kedvesemnek, a Sony-nak is bőven benne volt a keze. Amikor végleg bezárta kapuit a hardver részlege, egy világ omlott össze bennem. Mi lesz most ezután? Kérdezgettem magamtól buzgón, de sokáig nem jött meg a válasz. Az élet rendje, hogy semmi sem tart örökké és az egyik cég halálából egy másik fog profitálni, virágozni, sajnos ezt meg kellett valahogy emészteni. Kemény válaszút elé állított az élet. Folytatom egy eddig rivális platformon, vagy örökre lerakom a controllert, és vissza sem nézek többé a konzolos játékokra. Az akkori döntésem mára mindenki számára nyilvánvaló. A Sony mellett törtem pálcát és ez az elhatározás vált örökérvényűvé hátralévő konzolos pályafutásomban.
/>
Gondolni sem mertem volna az összeomlás pillanatában arra, hogy valaha viszont láthatom a legnagyobb kedvenceimet, de már a SEGA addigi legádázabb riválisának platformján, PlayStation-ön. Mégis bekövetkezett az elképzelhetetlen. Sorra jelentek meg a legkedvesebb favoritjaim folytatásai a Sony második játékállomására. Elég csak a Virtua Fighter-t, a REZ-t, vagy akár Sonic-ot említenem. De időközben valahogy mégsem nyújtották számomra azt az érzést, amit a Dreamcast éraban kaptam a SEGA-s anyagoktól. Kifulladtak, elgyengültek, izzadtságszagúvá váltak, ellehetetlenültek. Nem is erőltettem tovább őket, hisz annyi más remek anyag érkezett a gépre, hogy nem voltam hajlandó a megfáradt, fantáziátlan portokra, kontár produktumokra pénzt és időt áldozni. Jól tettem. Egészen mostanáig. Valami felkavarta a nyugodt állóvizet.?
Nos, ezen sorok fogalmazódtak meg bennem amikor először akadtam össze a
The Club-bal. Végigfutott az agyamon a SEGA-val töltött 10 évem minden gyönyörű pillanata, majd habozás nélkül belevetődtem a trial verzióba, ami azonnal le is vett mindkét lábamról. Azóta eltelt néhány hónap és a játék, már ott pihen a boltok polcain, vagy éppen pörög éjjel-nappal a fanatikus Club őrültek gépeiben. Egyszerűen nem volt szívem otthagyni az üzletben a játékot, ezért ráböktem szótlanul és a végtelenül kedves eladó hölgyemény, már jól sejtette, hogy én bizony ezúttal a
The Club-bal távozom. Vajon jó választásnak bizonyult? Ez a kérdés többekben is felmerülhet a megvásárlása előtt, ezért fogadjátok sok szeretettel köreinkben a Bizarre Creations legújabb ámokfutását, a
The Club-ot, egy feltáró bemutatkozás erejéig.
A Sega ezúttal csak a kiadó szerepét vállalta magára, a kód a Bizarre Creations műhelyéből szabadult a világra és mi ezt egy pillanatig sem fogjuk bánni. A csapat valami szemtelenül bátor cselekményre vetemedett és volt oly kedves összeházasítani a Menekülő Ember című filmes alapvetést, a Resident Evil negyedik epizódjában látottakkal. Ez utóbbitól örökölte a perspektívát, míg a Running Man szolgáltatja az alapszituációt. Tulajdonképpen a hasonlat egy külföldi kollégám tollából származik, és annyira találónak tartom, hogy ismét kölcsön veszem a sikeres szemléltetés eszközének reményében. A
The Club, menekülésre kényszerít, a
The Club lételeme a kemény tűzharc és az észszerű taktika helyes kombinációja, a
The Club nem válogat az eszközökben, a
The Club egy gyalogos ?autóverseny?, egy vérre menő, modern gladiátor háború. A
The Club nem más, mint egy vérbeli árkád játék, ebben a skatulyában kiválóan érzi magát. Vagy beleszeretsz, vagy 5 perc kóstolgatás után egy életre elveszi a kedved attól, hogy egyetlen percet is szentelj neki a drága idődből. Annyira reméltem, hogy bennem is ilyen szélsőséges érzelmeket indukálnak a vele eltöltött órák, de legnagyobb bánatomra mégsem így alakult a dolog. Így sokkal nehezebb lesz átadnom mindazt, amit tapasztaltam és zokogva fordulok magamba, amiért képtelen vagyok ellentmondások nélkül nyilatkozni róla. Azért nekifeszülök a lehetetlennek, és elfogultság nélkül próbálok írni róla, mert az igazság valahol itt keresendő, a két szélsőséges megítélés között fél úton. Ki belépsz a klubba és túléled e véres bajnokságot, gazdagon távozol. A Klub egy fű alatt működő, illegális szervezet, mely a világ minden tájáról toborozza rátermett gladiátorait. Az underground extrém sportág kegyetlen és szabályok nélküli, szigorúan titkos és halálosan komoly. Ölsz, vagy meghalsz? Irtasz, vagy levadásznak.
Adott 8 rosszarcú, kalandvágyó figura (Seager, Finn, Dragov, Renwick, Kuro, Nemo, Adjo, a nyolcadik meg lakat alatt a hivatalos site-on, kiléte számomra rejtély), melyek közül ráböksz a leginkább szimpatikus tagra, majd kezdetét veszi egy igen intenzív, kegyelmet nem ismerő ámokfutás. A karakterek háttér története és motivációja szép lassan kibontakozik előttünk, ahogy haladunk feljebb és feljebb a Tournament ranglistán. A résztvevők társasága kimondottan illusztris. Szerencsejátékos, extrém sportoló, üldözött fegyenc, vagy éppen a rend őre száll harcba a mesés nyeremény reményében. Mivel a
The Club egy belterjes, fajtiszta játéktermi vérvonalból eredeztethető egyed, ezért a komolyabb történeti szál, mint olyan, egy az egyben hiányzik belőle. Akkor most unatkozni fogunk? Korántsem! Sőt, talán a legnagyobb erénye, hogy sohasem monoton. Miért lehetséges ez? Azon oknál fogva, hogy a játék rendkívül sokszínűen bánik az értelmetlennek látszó gyilkolás alapjában véve snassz és elcsépelt témájával. Minden egyes pályaszakasz egy új kihívást jelent a számodra. Olykor csak menekülsz és likvidálod az utadba kerülőket, hogy ép bőrrel és a továbbjutáshoz elegendő pontszámot bezsebelve juss el a szakasz kijáratához, máskor pedig egy adott időtartamot kell élve átvészelned egy relatív szűk mozgástérbe ?zárva?. De akad olyan is, amikor adott számú kört kell megtenned egy időkorláton belül. Versenyt futsz az idővel, miközben szorgosan leszeded az utadba kerülőket.
A sikerélményhez mindössze jó célzó képességre és a pályaszakaszok minél pontosabb memorizálására lesz szükséged. Érdemes kívülről betanulni, hogy mikor merre haladjunk tovább, hol vannak titkos szobák, és nem árt, ha jól ismerjük az ellenség pozícióját, és azok mozgásterét. A pontszámok rendkívül fontos szerepet játszanak a továbbjutásban. A Tournament-ben minden teljesítendő szakasz előtt láthatunk egy előre lefutott fiktív helyezési listát, az elért pontszámok alapján rangsorolva az A.I. résztvevőit és nekünk ezen kell minél jobb helyezésre szert tennünk. A futam után a gyűjtött pontjainkat helyezéssé alakítja, majd arra kapunk ismét egy pontszámot és ez így megy tovább pályáról pályára, míg a végén győztest hirdetnek, és máris vehetjük az irányt a következő bajnokság felé, melyekből összesen nyolc darab van. Minden bajnokság más környezetben zajlik, a monotonitást elkerülendő. A börtöntől, a gyártelepen és a tengerjárón át a rommá lőtt városi scene-ekig számos helyen megfordulunk majd, hogy kiszórjuk a szükséges ólomadagokat. A
The Club-ban nem elég egyszerűen ölnöd. Stílusosan kell tenned. Van egy kombó métered, ami szorzókká alakítja a leölt ellenséget. Ha egy adott időn belül nem vadászol le újabb arcokat, akkor a szorzó visszaáll alapállapotra és bukod a magas pontszámokat. Láncba kell fűzni az irtást, amihez van is elegendő célpont, csak kérdés, hogy Te képes leszel-e időben leszedni a következő tagot.
Így a játékban mindig sietős lesz a dolgunk. Futunk, célzunk, lövünk, kitérünk, vetődünk. Ha éppen nincs is időkorlát az adott szakaszon, akkor is hajszolni kényszerülünk emberünket, hogy a kombó láncolat folytonos maradhasson. Sajnos hosszabb távon nem volt képes lekötni a szingli módozat, így hamar az online multiplayer szekcióban találtam magam. Némi interaktív mókára szomjaztam, amit itt aztán bőven meg is kapunk. A készítők gondoltak a kisebb gyülekezetekre is, ezért belepasszíroztak egy osztott képernyős megoldást a netes módozat mellé, de a fő attrakció ezúttal is az online részleg személyében köszönt ránk. Vagy csatlakozunk egy maximum 8 fős csoporthoz, vagy kreálunk magunknak saját szobát, saját szabályokkal és várjuk a hozzánk csatlakozó figurákat egy kis csoportos embervadászatra.
Sok, itt játszható módozat felépítése ismerős lehet más multira kihegyezett játékokból. Rendezhetünk csapat alapú meccseket, vagy szervezhetünk ki-ki a maga ura és parancsolója, mindenki, mindenki ellen című vérfürdőket. Rögzíthetünk néhány szabályt kényünk, kedvünk szerint. Megadhatjuk, hogy mely fegyverek kerüljenek terítékre az adott összecsapásban, valamint konfigurálhatjuk, hogy milyen eredmények elérése után hirdessen ki győztest. Például, az nyer, aki előbb éri el a 25 likvidálást, vagy egyszerűen csak rábízhatjuk az időre. Tíz perc alatt ki öl többször értelmezésben gondolkodva. Választhatunk a 8 helyszín közül egy számunkra szimpatikust, és máris egymásnak eshetünk az ?arénában?. A fegyverek, a töltények és a medi pack-ek előre meghatározott helyeken vannak elszórva, ezért jó, ha az is rögzül bennünk, hogy mit hol fogunk megtalálni, mert a játék hevében már csak a reflex és az ösztön fog vezérelni minket. A pályák felépítése kiválóan alkalmas különböző taktikák kidolgozására, nem érdemes fejetlenül rohangálni, mert hamar meghasalunk. A többiek hamar kiszúrják a leggyengébb láncszemeket, és ránk szállnak, ha könnyű prédának mutatkozunk. Volt benne részem bőven. Ott szívattak, ahol csak akartak. A kitartásommal, ezzel szemben nem nagyon tudtak mit kezdeni.
Nagyon ügyes és taktikus shooter-ekkel hozott össze az online multiplayer. Valószínűleg sokaknak nem lehettem a szíve csücske, mert általában percenként likvidált valaki. Persze normális jelenség, hisz az a cél vezérel mindenkit, hogy a lehető legtöbb skalpot gyűjtse, de amikor már gyanúsan sokszor szedett le ugyanaz az ember zsinórban akár tízszer, tizenötször miközben tele a pálya a sok eszetlen vakegérrel, akkor kialakulhat az idegroncs gamer-ben egy jól fejlett paranoia feeling. Egy idő után elvesztettem a fejem és John Rambo mintára, sz@rva az ésszerűségre, fejetlenül rohangáltam, és lőttem fűre, fára. Az már feltűnően szadista megmozdulás, ha a hullákra is gránátokat dobálsz, mert nem bírod abbahagyni, de olyan szinten felrántanak agyilag időnként, hogy csontra begolyózol. Esetenként pszichiátriai kezelésre is szorulhatunk, mert nem egyszerű egyedül feldolgozni, levezetni a halmozott feszültséget. Elhalálozás után pár másodperccel ismét a harc hevében találod magad. A fegyver arzenál nem szenved hiányt a pusztításra termett alkalmatosságokból. Van itt minden, aminek lennie kell. A pisztolytól, a shot gun-ig, a golyószórótól, a távcsöves puskáig, a rakétavetőtől, a különféle gránátokig minden a kezünk ügyébe akad, és nem átallunk azonnal be is vetni őket, hogy seggbe durrantsuk a mélyen tisztelt riválokat.
A legszebb öröm a káröröm remekül érvényesül és igen sűrűn fogunk hangosan megnyilvánulni, amit nem célszerű szélesebb körökben hallatni, ugyebár. Irdatlanul sokat anyáztam, és még ki tudja, hogy milyen mocskos szófordulatok hagyhatták el a számat a csaták hevében. Ízig-vérig multiplayer szórakozás a jobbik fajtából. Az egyetlen hatalmas hiba, amit felróhatok az egy fájó hiányosság. Tessék lehajtott fejjel és elszomorodott arccal tudomásul venni, hogy semmi nemű kommunikációs lehetőség sincs biztosítva a játékosok számára. Sem írásban, sem pedig hangban nem tudunk kapcsolatba lépni a többiekkel. Ha jobban belegondolok, akkor ez nem is mindig hátrány. Talán jobb ez így mindenkinek, ha nem hallják a hozzáfűzött kommenteket, egymásnak intézett jó kívánságokat, esetleges melegebb éghajlatra való invitálásokat, meg ehhez hasonlók. Én még a végtelen világegyetem nem létező peremét, annak szent és sérthetetlen mindenhatóját is megátkoztam mérgemben, de ez a fajta szórakozás tartogat ilyen mellékhatásokat, erre jobb, ha felkészülünk. Megbántam.
Summa summárum. 8 helyszín, 8 mindenre elszánt gazfickó, 8 online játékmódban a végletekig próbára téve. Én az elejétől fogva azt éreztem a játékkal töltött órák alatt, hogy a Bizarre Creations kimondottan egy multiplayer anyagot kívánt összepakolgatni és az offline rész csak afféle kötelező, szükségszerű tartalom, semmi több. Pár óráig lehet mókás, meg időtöltésben remek társunk, de a
The Club az online multiban mutatja meg igazán az erősségeit. A single Tournament módozat játszható, élvezhető, de ha egyszer rákapsz az online multi ízére, akkor pillanatok alatt hanyagolás tárgyává válik a ?magányos? agymenés. A grafikai színvonal kettőssége felett viszont nehezen tudok napirendre térni. Erős ellentmondások jellemzik. Vannak részek ahol kellemes összképpel ajándékoz meg, viszont az ellenpólus legalább ennyiszer rondít bele az összhatásba. Egészében véve elnagyolt a grafika, közepesnél semmiképp sem érdemelne jobbat, ezen nem fogunk összeveszni. A szavatosság egy bonyolultabb téma, de azzal úgy gondolom, hogy nem lesznek különösebb gondok. Amíg van ki ellen háborúzni a neten, addig mindig szívesen fog a gépbe csusszanni a lemez.
Hangok terén jelentem, hogy minden a legnagyobb rendben. A robbanások döreje, a gépfegyverek ropogása és a diszkrét elektronikus, drum & bass ritmusok finom kis hangulatot teremtenek az akcióhoz, mind ezt Dolby Digital rendszerben kínálva, a kiváló 6 csatornás élményért. A Project Gotham Racing alkotói nem hozták a tőlük megszokott papírformát, de ízlés tárgya soha sem vitatéma. Aki vizuális gyöngyszemekre és/vagy komolyabb eszmei tartalomra szomjazik, messze kerülje el. De ha szívesen durrogtatsz és még affinitásod is van az effélékhez, akkor isten hozott a klubban.
