Hellgate: London

Hiába áldoztunk birkát, illetve mormoltunk szanszkrit nyelvű imákat füstölőtől elbódult aggyal, az isten(ek) elég lassan fordították becses figyelmüket kicsiny, ámde lelkes csapatunkra. Kitartásunk végül elnyerte méltó jutalmát, örömmel jelenthetem be, hogy lesz miről olvasnotok a következő hetekben is.

Amíg az újdonságok elcsordogálnak hozzánk, két lehetőség közül választhattunk. Írunk a nagyszerű Gumboy Tournament, Little Farm, Pteroglider című műremekekről (hallott valaki ezekről egyáltalán??), vagy leporolunk egy régebbi nevet, amelyre nem jutott kellő idő és karakter az elmúlt év végi hajtásban, és erről dobunk össze egy szösszenetet. Talán nem meglepő, hogy győzött az utóbbi, de ha szívesebben olvastatok volna az előbb felsoroltak közül valamelyikről, sikítsatok, és legközelebb figyelembe vesszük ezen óhajotokat is, a pokol mélyéről is előbányásszuk őket, Nektek. Hiszen mindent az olvasókért, nem igaz?


Ha már a pokolnál tartunk, maradjunk is még egy kicsit, hiszen kellemes meleg van, és a szemünket sem bántják a többségében vörös árnyalatú színek. Akár jó helynek is nevezhetnénk, ha kétszázért mérnék a sört, nem terjengene fanyar, égett emberhúsra emlékeztető szag, és a szomszéd asztalnál ülő Johnny nem lenne egy 3 méter magas, szarvas-patás, randa nagy dög, akinek semmi érzéke nincs a focihoz. Cserébe zsenge húsunkat szeretné állkapcsai közt ízlelni. De legalább ő se a Manchester Unitednak drukkol.


A fenti érzések könnyedén előtörhetnek bárkiből, aki egy kicsit is belemerül a Hellgate: London pokoli világába. A történet szerint 2038-ban járunk, a helyszín pedig kivételesen nem New York, Los Angeles vagy Budapest, hanem az angolok méltán híres fővárosa, London. A világ nagy része romokban áll, az elenyésző számú túlélők egykori metróalagutakban húzzák meg magukat, és azért imádkoznak, hogy a másnapot éljék meg valahogy. A felszínre csak a legvakmerőbbek, legbátrabbak merészkednek fel. Itt a pokolbéli szörnyetegek az urak. Senki sem tudja honnan jöttek, egyszer csak megjelentek a földgolyó minden pontján. Céljuk azonban egyértelmű: kiirtani mindent, ami mozog és lélegzik. Támadásuk felkészületlenül érte az emberiséget, rohamuk véres, kegyetlen és roppant eredményes volt.


Az ember azonban természeténél fogva nem olyan, hogy lefekszik a sarokba, és nyugodtan, ellenállás nélkül várja a kaszást, ami jelen esetben egy szárnyas démon képében érkezik. A kezdeti, kis híján végzetes sokk után megszerveződött az ellenállás. Végsőkig elszánt nők és férfiak, hittel, acéllal, mágiával és golyószórókkal próbálják legyőzni a legyőzhetetlent. A harcuk hiábavalónak, az áldozatuk feleslegesnek tűnik, amíg egy ? a körülményekhez képest ? szép napon...

A kerettörténetről nagy vonalakban ennyit, láttunk már kidolgozottabbat, de sokkal szánalmasabbat is. Mindenesetre tökéletes alapot teremt, egy olyan világot, amelyben öröm minden egyes szembejövő ellenség orcáját szétzúzni.

A fejlesztő Flagship Studiosnak a Hellgate az első terméke, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy zöldfülű kezdőkkel lenne dolgunk. A stúdiót alapító jóemberek mindegyike a Blizzardnál dolgozott korábban, olyan játékok fejlesztéséből vették ki a részüket, mint a Starcraft, Warcraft és a Diablo szériák. A Hellgate: Londonnal a Diablo szellemi örökösének létrehozása volt az egyik céljuk. A másik természetesen a pénz keresés. Mivel a nép már régóta ki van éhezve egy Diablo folytatásra, ezért a születendő programot hatalmas várakozás előzte meg.

Az ilyen esetek kétféleképpen végződhetnek: vagy hatalmas siker lesz a játék, vagy orbitális bukás. A Hellgate: London valahol a kettő között van. Egyáltalán nem rossz játék, de a kult játékká válástól sajnos messze van. Pedig az alapok adottak, az előd összes jellegzetességére ráismerhetünk, ami ott bevált, azt itt is viszontlátjuk. Talán épp ez a H:L legnagyobb problémája is, a grafikán, néhány apróbb újdonságon, és a multis rendszeren kívül semmi sem változott.


Az intro hatásos. Igaz ugyan, hogy már a 2007-es E3-on debütált, tehát a gamertársadalom jelentős része már megcsodálhatta, de tipikusan az az alkotás, amit újra és újra meg kell nézni. A minősége blizzardi magasságokba emelkedik, a cselekményre szintén nem lehet panaszunk, az elejét kivéve. Az intronak ez a része új, egy érdekes megközelítésű teremtéstörténetet ismertet, miközben az események egy nehéz, vaskos könyv lapjain elevenednek meg. (Személyes vélemény: mikor akarják már ezt a könyvlapozgatós történetmesélést lecserélni, kicsit unalmas már, hogy minden másfeledik RPG-ben ezt kell bámulnom.) A játék során, ahogy egyre inkább belemélyedünk a sztoriba, néhány videóban még találkozni fogunk hasonlóval, mire kalandjaink befejeződnek, a könyv is véget ér.


Mint minden valamirevaló szerepjátékban, a világ megmentése itt is karakterünk megalkotásával kezdődik. Hősünk külsejének formálásához a megszokott lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Választhatunk, hogy egy formás cicababát, esetleg egy izmos állatot akarunk terelgetni, meghatározhatjuk a magasságát, testtömegét, bőrszínét, hajszínét, haj- és arcszőrzetének stílusát. Ez utóbbiaknak nem sok értelmét látom, mert körülbelül a 2. percben szert teszünk egy fejfedőre, és onnantól kezdve nem nagyon fogunk fedetlen fővel kolbászolni. Tehát zsír mindegy, hogy a tarajos punk frizurát preferáljuk, vagy a tar kopaszságot. Végül, és utolsósorban belőhetjük a megfelelő arcberendezést is az előre eltárolt n darab variáció közül. Az eszközök tehát adottak, hogy mindenki a saját, tökéletes virtuális másával hányja kardélre a csúnya ördögfajzatokat.

A kinézetnél nagyságrendekkel fontosabb, hogy milyen foglalkozást választunk. A H:L-ban 3 frakció, és ezeken belül 2-2 alkaszt közül csemegézhetünk, tehát összesen 6 féle foglalkozású karaktert indíthatunk. A 3 fő kaszt, azaz a templomos, kabalista és a vadász megfelel az RPG-k harcos-mágus-távolsági fegyveres szentháromságának. A templomos a közelharci izomkolosszus, vele érvényesül leginkább a hack 'n' slash játékmenet. Ezen a kaszton belül vagy őrzők (defenzív, kard-pajzs kombóra kihegyezett harcmodor), vagy pengemesterek (támadó beállítottság, két karddal felfegyverzett) lehetünk. A játék sztorija szerint a templomosok a régi kereszteslovagok leszármazottai, a feltétlen jóság megtestesítői. Már előre figyelmeztettek a démoninvázióra, de akkor még senki sem hallgatott rájuk.

A kabalisták a H:L mágusai. Életük során a sötét mágiát tanulják, és tanulmányozzák. Szörnyű erőknek parancsolnak, ingatag lábakon állva a jó és a rossz közötti határvonalon. Testüket démoni jelek borítják. Éppen ezért a közemberek gyanakvással tekintenek rájuk, és ha tehetik elkerülik őket. A két alkaszt az idéző és az energiamágus. Az előbbivel értelemszerűen a sötétség teremtményeit vonhatjuk irányításuk alá, illetve elementálokat idézhetünk. Az utóbbival pedig tűzlabdákat dobálhatunk és villámokat szórhatunk. Az utolsó frakció a vadászok. Ők magasan képzett, high-tech szuperkatonák a legmodernebb támadó és védő technológiával felszerelve. Az orvlövész távolsági fegyverekkel operál, míg a mérnök robotokat épít, és ezek segítségével szedi szét ellenségeit. Nem mondanám, hogy túl eredetiek, de valószínűleg mindenki meg fogja találni a szívének kedves harcmodorral rendelkező kasztot.


A Diablo fílinget erősíti a képzettségfa megjelenése is. Használata 1 az 1-ben megegyezik a nagy elődben már látottakkal. Van egy raklapnyi képesség, amit fejleszthetünk a szintlépésekkor kapott pontokból. Némelyikük egymásra épül, máskor várnunk kell a megfelelő szint eléréséig, míg meg tudjuk tanulni. Aki már valaha is betöltötte a Diablo II-t, nem fog elveszni a lehetőségekben. Növelhető tulajdonságokból is adott a szokásos 4 darab: erő, akaraterő, állóképesség, pontosság. Mindegyikük hatással van valamire, a cél természetesen az, hogy minél nagyobb szám álljon mellettük.

A játékmenet szintén tökéletes mása a Diabloénak. Megyünk előre, bőszen kattingatunk, csúnyaságok ezrei hullanak el lábaink előtt. Ezt talán nem kell bővebben ecsetelnem, mindenkinek ismerős lehet az érzés. A szörnyek mennyiségére és változatosságára nem lehet panaszunk. Mindig lesz kit ütni/lőni, amikor terepen vagyunk, egy perc nyugtunk nem lesz, folyamatos az akció, a hent. A szembejövő démonok között vannak kicsik és nagyok, szépek és rondák, mágiával operálók, és bunkósbottal hadonászók. A megsemmisítésükre a 2038-as év összes fegyverét csatarendbe állíthatjuk. Rakétavetők, golyószórók, pisztolyok, mesterlövészpuskák, különféle kardok, lasszók várják, hogy segítségükkel elhozzuk a békét hőn szeretett planétánkra.

A fő sztoriszál sajnos meglehetősen lineárisan halad előre. Mindig adott egyetlen egy küldetés, amit teljesítve kapjuk a következő missziót. Természetesen az állomásokon lévő NPC-ktől vállalhatunk melléküldetéseket is. Ezekből jónéhány akad, viszont egysíkúak, már-már unalmasak. A szabvány ölj le 10 ilyen szörnyet, nyírj ki 8 amolyat, fedezd fel az adott pályát, szerezz 10 démonnyelvet típusokon kívül semmi egyedivel nem bíznak meg. Ez nagy-nagy feketepont. A stílusból adódóan a játékmenet elég monoton, erre még rátesznek egy lapáttal a küldetések is.


A helyzetet megmenthetné a pályák sokszínűsége. Nem teszi. Hiába látogathatunk el London nevezetes helyeire (pl.: British Museum, Tower, Piccadilly Circus, Hell), a terepek nem változatosak. A felszíni pályák nagy része ugyanúgy néz ki, a föld alattiak 2-3 stílusból építődnek fel. Dicséretes a random generáltság (emlékeim szerint 3D-ben ilyet még nem láthattunk), ennek azonban ára a fentebb említett egysíkúság. A hangulatukkal azonban semmi probléma. Beomlott házfalak, sárgán izzó lávafoltok, elhagyott katonai járművek, áttört barikádok adják meg az átlag utcai képet. Mindenhol sötét tónusok uralkodnak, a környezet nyomasztó, depressziós, reménytelen. Ilyennek kell lennie egy nemrég elpusztított civilizáció maradványának. A széttörhető hordókat, ládákat viszont elég nehéz észrevenni a széles londoni utcákon, ámde érdemes minden sarkot átvizslatni, ki tudja miből esik ki a játék legjobb fegyvere. Érdekes, hogy a hordók felrobbannak, ha szétverjük őket, ránk nem hat, az ellenséget azonban csúnyán sebzi. Ezt a robbanó hordó effektust még csak-csak lenyeltem volna, de hogy a múzeumban a köcsögök miért robbannak fel, erre már nem sikerült értelmes magyarázatot találnom.

Persze azért eddig nem látott újdonságok is akadnak elvétve a H:L-ban. A legkézenfekvőbb a kameranézet. Templomosunkat TPS, míg a másik két kasztot FPS nézetben érdemes irányítani. Természetesen a kamera szabadon skálázható bizonyos intervallumon belül, tehát ha saját szemszögből akarjuk lekardozni az ördögfattyakat, semmi akadálya. Karakterünket a mostanában elterjedt módi szerint a WASD billentyűkkel vezethetjük győzelemre. Elég hangsúlyos szerepet kap tárgyaink fejlesztése is. Több fajta, fajtánként több tíz upgrade-del tupírozhatjuk fel őket, az igazán jó cuccokat így lehet létrehozni. Elhasznált fegyvereinket szét is szedhetjük, a részeket szintén felhasználhatjuk fejlesztésekre.

A H:L grafikája jól sikerült, bár nem lehet a jelenkor nagyágyúihoz (Crysis, Unreal Engine 3) mérni. A környezet, szörnyek, karakterek kidolgozása kellemes, a játék világához tökéletesen illeszkedik. A szörnyek animációja előtt szintén le a kalappal, hősünkével sincs sok baj, szerintem egy kicsit idétlenül fut, de ez bőven a tűréshatáron belül van. A játék támogatja a DX10-et, úgyhogy aki már bepróbálkozott a Vistával, és adott a megfelelő vasa is, annak elképesztő látványvilágban lesz része. Azonban XP és DX9 alatt sincs szégyenkeznivalója. Ilyenkor a gépigénye is baráti, bár memóriára eléggé érzékeny a drága, 2 Gb nem árt a magasabb felbontásokhoz. Érdemes pár szót szólni a HUD-ról (=kezelőfelület) is. Erős hasonlóságokat mutat a Diabloéval, szerencsére. Az interfész ott is, itt is egyszerű, könnyen megszokható és jól használható.


A hangokról már kevesebb jót lehet elmondani. Alapvetően nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem nyújt. Korrekt iparosmunka. Zene csak néhány helyen csendül fel, tipikusan boss-fightoknál, nagyobb ütközeteknél. A szinkronok általában véve elfogadhatóak, néhány NPC-nél idegesítőek csak. A mi hősünk egy szót sem szól, tehát ismét egy néma leventét terelgethetünk.

Kis hazánkban magyar felirattal jelent meg a H:L. Kár volt. Ezt a hibát valamelyest ellensúlyozza, hogy angolt is választhatunk telepítéskor, tehát nem vagyunk kénytelenek olyan idiótán hangzó feliratokat olvasgatni, mint tífuszos Mary (aki egy szörny), képzelt kaszás (kard lenne...) vagy személyáthelyező berendezés (ez pedig a town portal scroll XXI. századi megfelelője). Az elhangzó párbeszédekről pedig nem is mondanék semmit, jobb a békesség. Dicséretes, hogy egyre több megjelenő játékot magyarítanak, de ilyen munkákra semmi szükség.


Nem lett rossz játék a Hellgate: London, sőt. Valami azonban hiányzik, ami beemelné az örök klasszikusok sorába. A grafika gyönyörű, az alapszituáció ígéretes. A nagy előd számos jó tulajdonságát sikerült átörökíteni, viszont a világrengető ötletek hiányoznak a játékból. A Diablo atyjaitól többet vártunk. Mindenképpen megér egy próbát, még megrögzött akciójáték fanatikusoknak is, de aki Diablo III-ra számított, lehet, hogy csalódni fog.