Gears of War

Mihelyst sikerült kijózanodniuk a srácoknak az eladásokat megünnepelendő buliból, máris szárnyra kaptak olyan pletykák, miszerint a MS valóban nagy és jóságos, azaz hozzájárul, hogy egy kis késéssel ugyan, de személyi számítógépre is megjelenjen a játék. Először ezt persze tagadták, de alighogy kezdett lecsengeni a GoW láz, a pletyka szintet lépett, és hivatalossá vált: Igen, jön PC-re is! Háromszoros hurrá a redmondi óriásnak. (Egyébként ez a folyamat mostanában szinte minden, korábban Xbox exkluzívnak kikiáltott játéknál megtörténik, nem hiába találta ki a MS a Games for Windows "mozgalmat". Ezért is nem értem, miért sír az emberek szája folyamatosan, hogy a PC, mint játékplatform haldoklik. Valószínűleg bennem van a hiba.)

A portolásnál besegített az Epic által időközben felvásárolt People Can Fly (nekik kell hálálkodni a Painkiller-ért) csapata is. Ennek az erőfeszítésnek köszönhetően "mindössze" 1 évvel a konzolos változat után számítógépen is lehetőségünk lett bántalmazni az életünkre törő rémségeket. A kritikák hasonlóak voltak az X360-as változathoz, mindössze egy kicsit maradtak el tőle. A főbb hiányosságok közé az apróbb bugokat és a Windows Live rendszer katasztrofális működését rótták fel. Időközben kijött egy javítás (népszerű nevén patch), de talán ennél is fontosabb, hogy a gépem, a paramétereiben történt változtatások hatására, képessé vált a játék elfogadható sebességű futtatására, így végre hardveresen és szoftveresen is eléggé korszerűnek érezvén magamat nekivághattam a csoda megtapasztalásának. Gondolataimat, élményeimet pedig virtuális papírra vetem, és megosztom Veletek.

A GoW igen terebélyesre sikeredett, telepítéskor 12 Gb szabad helyet követel merevlemezünkön. Miután fáradtságos munkával sikerült ennyit összekapargatni, belevághattam a megszokott next-next-next-finish kombóba. Amíg szépen lassan (nagyon lassan) másztak át a fájlok a vinyóra, szobatársakkal bedöntöttünk egy Sopronit, majd hunytam egy rövidet. Ébredés után elégedetten konstatáltam, hogy még mindig nem fejeződött be az install, tehát van idő még egy sörre. (Nem ez a követendő példa.) Végül csak véget ért a hosszú procedúra, én pedig örömmel dörzsöltem a markom, hogy nemsokára belekezdhetek a sokak által a tavalyi naptári év legjobb játékának tartott műremekbe.


Az első fekete pontot gyorsan kivívta a játék. Nem lehet elnyomni a MS Game Studios logót. Időpocsékolás egy alkalomnál többször végignézni, mégis rá vagyunk kényszerítve. A menü azonban kárpótol miatta. Átlátható, logikus, hatalmas stílusérzékkel megalkotott. A piros, fekete, szürke színek dominálnak, remek az összhang a játék világával. A grafikai beállítások babrálása után (mindent maximumra, meglátjuk mi lesz) irány a new game. Mielőtt akár csak egyetlen képkockát is láthatnánk magából a játékból, MS ismét közbeszól. Addig nem játszhatunk, amíg nem hozunk létre egy accountot a Live rendszerben. Az apró, ám idegesítő közjáték megoldása után végre választhatunk nehézségi szintet. A középsőt a Hardcore névvel illették, ijesztő. Legnehezebb fokozaton való élményszerzéshez előbb kénytelenek leszünk közepes szinten végigtolni a GoW-t.


Az események mindenféle grandiózus videó nélkül indulnak be. Egy börtöncellában találjuk magunkat, a képernyő alján pedig a következő felirat virít: 14 évvel az Emergence Day után. Azt, hogy mi történt azon a bizonyos napon, nem tudjuk meg teljes mértékben a játékból, csupán néhány utalást tesznek rá különféle karakterek. Szerencsére a kézikönyv kiküszöböli ezt a hiányosságot, meg amúgy is felesleges a múlton rágódni, hiszen a történelmet a jelenben írjuk. A korrekt azonban az, ha mégis szólok néhány szót az előzményekről, ami odavezetett, hogy főhősünk, Marcus Fenix egy börtönben csücsül a játék elején.

A helyszín a Sera nevű bolygó, az időpont valamikor a jövőben. A bolygót több viszály után a COG (Coalition of Ordered Governments) irányította, mígnem a már említett Emergence Day-n (nézzétek el nekem, hogy nem fordítom le magyarra, angolul jobban hangzik) előmásztak földalatti járataikból a Locust faj képviselői. Céljuk pedig nem egy békés iszogatás a haverokkal, hanem (nem meglepő módon) az emberiség kiírtása volt. A nevük ellenére (ugye a locust sáskát jelent) humanoid testfelépítésű lények gyors vereségeket mértek a meglepett kormányra, 24 óra alatt elfoglalták a bolygó kulcsfontosságú helyeit. A megmaradt emberek egy megerősített városba vonultak, és innen folytatták elkeseredett harcukat a gonosz sáskák ellen. Marcus Fenix egyike volt a COG legjobb katonáinak, azonban egyszer parancsot tagadott (elment megmenteni apját a már fertőzött területre), és innen már kikövezett út vezetett a dohos cellába.

Azonban nem sokáig vagyunk tétlenségre kárhoztatva a 4 fal közötti szűk lyukban. Mielőtt megjelennének lelki szemeink előtt az elmúlt nyár apró szépségei, az ajtó kivágódik, beront régi cimboránk, Dom, és egy vigyor keretében közli, hogy visszavettek a hadseregbe, mivel minden épkézláb emberre szükségük van. Ezután egy utazótáskát hajít elénk, amiben megtaláljuk a szolgálati páncélruhát és fegyvert. Magunkra kapva őket indulhat is a sáskavadászat. A training kérdését nagyon ötletesen oldották meg a fejlesztők. Választhatunk, hogy melyik irányba szeretnénk haladni a pályán, az egyik egy gyors gyakorlás a játékkal most ismerkedőknek, a másik útvonalon viszont rövid időn belül belefutunk az első ellenséges érzelmű egyénbe. Ilyen útvonalválasztás lesz még néhány a játék során, általában csak annyi a különbség a két útvonal között, hogy a földszinten vagy az emeleten haladunk-e, de mindenképpen jár az ötletért a baráti hátbaveregetés.


A látvány, ami pár lépés után tárul a szemünk elé, elképesztően impresszív. Szürke, mosottas az egész világ, színek egyáltalán nincsenek. Romok, félig leomlott épületek, kihalt gyárak, kiégett autók között vezet az utunk a főellenség felé. Az egész játéktér lepusztult, élettelen, mégsem unalmas. Aki nem szereti a darkos, nyomott játékhelyszíneket, annak nem ajánlanám jó szívvel a GoW-t. A pályák elsőrangúan felépítettek, leszámítva a megszokott, idétlen korlátokat, amelyek a megfelelő úton tartják a játékost. Ez alá dolgozik nagyszerűen a grafika. Az eredmény pedig, bátran mondhatom, a tavalyi év egyik legjobb látványvilága, szorosan versenyezve a Bioshock-kal.


A karakterekre sem lehet panasz, tökéletesen illeszkednek a játék világához. Az emberek mindannyian nagydarab, marcona, sebhelyes fickók. Látszik rajtuk az elmúlt csaták nyomai, nemcsak külsőleg, hanem megnyilvánulásaikban, cinikus poénjaikban is. A Locust minden egyede kellően ronda, közelről-távolról egyaránt félelmetesek. Az Unreal3 motor ismét bizonyított. Különösen tetszett, és az atmoszféra megteremtésének alappillére, hogy nem a sablon sci-fi megoldásokat erőltették, hanem inkább gótikus irányba mentek el a grafikusok és a pályatervezők. A helyszín akár a Föld is lehetne néhány 10 év múlva...

Az animációk tökéletesek, ami szükséges is ahhoz, hogy a kitalált, fedezékről-fedezékre haladunk előre, szisztéma működjön. Ahogyan sprintelünk, berúgjuk az ajtót, fedezékbe ugrunk, vetődünk, lövünk, mind-mind elsőrangú munka. És mindezt az ellenfelekre is el lehet mondani kevés kivételtől eltekintve. Mert sajnos hibák azok vannak. Az illesztések nem tökéletesek, fegyverünk csöve belelóg néha-néha a tárgyakba, az ellenségek elhalálozásakor is előfordulnak furcsa jelenetek. A legröhejesebb azonban az volt, amikor egy tűzharc kellős közepén egy négylábú kis szörnyeteg derékmagasságban, fejjel lefelé indult meg felém, miközben lábaival kalimpált, mintha a talajon járna. Sajnos, mikorra a print screen gombra tenyerelhettem volna társaim már végeztek vele.

És ha már társak. Először egy kis csapat tagjaként, majd ezt irányítva kell magunkat végigküzdenünk a pályákon. Vezetőként lehetőségünk van néhány alapvető parancsot kiadni, de nem kell semmi extrára gondolni, és nem is sűrűn fogjuk használni. Ennek az oka az is, hogy társaink maguktól is tudják a dolgukat. Meglehetős hatékonysággal dolgoznak, amire szükségünk is van, mivel a GoW meglehetősen nehézre sikeredett. A Locust egyedeknek kellően sok HP-juk van, nem könnyű őket eliminálni már a játék kezdetén sem. Az MI-ről vegyes kép alakult ki bennem. Alapvetően korrekt, a fedezékeket jól használja mindkét fél, de elég gyakran hajlamosak berontani az ellenséges sorok közé, ebben társaink a jobbak. Ilyenkor fél pillanat alatt leszedik őket, mi meg rohanhatunk gyógyítgatni őket. A gyógyítás egy érdekes folyamat. Amikor elfogy embereink életereje, letérdelnek a harcmezőn, és nem csinálnak az égvilágon semmit, azonkívül, hogy néha benyögik, hogy "jaj, mindjárt elvérzek, segíts". Ekkor nekünk oda kell sprintelnünk hozzájuk, lenyomni az E billentyűt, aminek hatására Marcus rájuk ordít, hogy "gyerünk katona, bírod még", társunk felpattan, és vígan öldököl tovább. Érdekes megoldás, nekem nem igazán jött be.


A küldetések között kevés egyedit lehet találni, kár, hogy ezekre nem igazán futotta az ötletekből. A fegyverekről hasonlókat lehet megállapítani, a szinte mindenhol használt szokásos géppisztolyok, shotgun, pisztolyok, gránát futurisztikusabb változatait kaparinthatjuk meg, bár igaz, ami igaz, nagyon jól mutatnak hősünk kezében. Az alap fegyverünk fel van szerelve egy láncfűrésszel is, ha túl közel kerülnének az ellenfelek, hasznos lehet. Mindenképpen érdemes kipróbálni egyszer a használatát, brutális élményben lesz részünk.


Ami a játékmenetet igazán naggyá varázsolja, az a fedezékek alkalmazása. Ezekre mindenképp szükségünk van, ha fejetlenül rohanunk előre, pillanatok alatt ledarálnak. Talán ezért is tették a készítők az átlagnál nehezebben ölhetővé a sáskákat, hogy rákényszerítsék a játékost a taktikázásra. A kamera főhősünk válla felett van, tehát kívülről csodálhatjuk őt. Első személyű nézetben nem ütne ekkorát az élmény. A csaták hihetetlenül hangulatosak, bár kicsit a Painkiller-re hasonlítanak. Megyünk előre, általában történik valami esemény, amelytől elzáródik a visszaút, előre meg csak akkor nyílik meg az ajtó, ha végeztünk az adott helyiségben lévő csúnyaságokkal. Ez azonban egyáltalán nem zavaró. Nagyon dinamikus az egész, pörög minden, amitől egy igazi tűzharcban érezhetjük magunkat. Egy-egy összecsapás percekig eltarthat, és alig, hogy vége az egyiknek, máris belecsöppenünk a következőbe, egy másodperc üresjárat sincs. Így próbálják meg ellensúlyozni azt, hogy a GoW, követve a mai trendeket, szintén fájdalmasan rövidke. Hiába kaptunk plusz pályákat a konzolos verzióhoz képest, hiába van kellő kihívás a tűzharcok túlélésében, pár óránál hosszabb játékidővel nem érdemes számolnunk, amikor lehuppanunk elé játszani.

A hanghatások előtt is le a kalappal. A fegyverek dörrenése, a halálhörgések, társaink ordibálása, a nagy kaliberű rögzített géppuskák kerepelése, a szörnyek morgása mind-mind példaértékű. A szinkronhangok sok más alkotás előtt példaként lebeghetnének. Külön kiemelném Marcus szinkronját, tökéletes munka. Mély, reszelős, nem túl erőteljes hangja pontosan olyan, amilyennek egy kiégett, a halállal már régóta szoros barátságot ápoló ember hangjának lennie kell. A csaták alatt folyamatosan szóló zeneszámok szintén a jobbak közül valók, a játék világába való beletemetkezést kellően elősegítik.


Annyi mindenről írhatnék még, de talán ennyi is elég arra, hogy felkeltsem az érdeklődést a GoW iránt. Ezt mindenkinek ki kell próbálnia! A nyomasztó, világvége hangulat keveredése a taktikus harcokkal a legnagyobbak közé emeli a játékot. Csúnya emberek küzdenek még csúnyább szörnyek ellen, látszólag esélytelenül, egy halott bolygón. Kell ennél több? Az apróbb hibák és az egyszerű sztori miatt azonban egyelőre nem tudom eldönteni, hogy bekerüljön-e a számomra legendás játékok szűk halmazába. Pár napot még mindenképpen várnom kell, hogy leülepedjen az élmény, amit ettől az alkotástól kaptam. Ti azonban ne várjatok, irány a legközelebbi bolt, hiszen új játékhoz képest pofátlanul olcsón vesztegetik a Gears of War-t, és egy igazi akciójáték rajongó polcán mindenképpen helye van.