FlatOut: Ultimate Carnage

A válasz egyszerű: az első darab kellően jól sikerült, kisebb-nagyobb hiányosságait messze fölülmúlta élvezeti faktora, amely mindössze egyetlen elemből táplálkozott, a gigantikus zúzásból. Személyi számítógépen pedig éppen hiány volt ebből, hiszen a zseniális Death Race emléke lassan a múltba vész, Carmageddont sem kaptunk hosszú évek óta, hogy az Interstate-ről már ne is szóljunk. A második epizód érkezett is menetrendszerűen, mindent elsöpörve az eladási listák trónjára ült, és hosszú hetekig ott is tanyázott. A képet kicsit árnyalja, hogy ez a diadalmenet Magyarországon zajlott le, de világviszonylatban is kiszórtak belőle pár százezer darabot. Tehát a kritikusi sikerek mellé ezúttal megfelelő pénzügyi mutatók is párosultak, így semmi sem menthette meg a játékosokat egy újabb eljöveteltől.


Ezen a ponton derült ki, hogy finn rokonainkba is szorult némi humorérzék, ugyanis a folytatást csak a redmondi óriáscég 360-as sorszámú Dobozára jelentették be. "He?" - tette fel a szituációhoz illő kérdést az egyszeri rajongó, akinek pont nem állt nappalijában az említett szerkezet. A fejlesztők a szokásos rizsával álltak elő: "Hát izé, bocsika, de most ezt csak Xbox360-ra kalapálgatjuk, de ne aggódjatok, nem felejtettük el a (kalózkodó) PC-seket sem, majd Ti is kaptok jóságokat. Addig pofa befog és mars a sarokba!" Persze a pletykák gócpontjait ennyivel nem lehet megszüntetni, a köznép között szépen lassan elterjedt a legenda, mely szerint úgyis jön más platformokra is. És bár nem a Mikulás mászik be a kéményen, hogy finomságokat csempésszen a jó gyermekek cipellőjébe, és a húsvéti tojás sem a nyuszitól származik, ez a mese mégis igazzá vált. Előbb a PSP-s tábor, majd végül a PC mellett kitartóak kapták meg az friss dózis FlatOutot. A történet tehet jó véget ért, mindenki elnyerte méltó jutalmát, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Nem addig a! A fiataloknak (a mellettem fekvő doboz definíciója szerint fiatal az, aki még nem érte el a 12-es szintet) épp ideje ágyba bújni, a többiek viszont mindenképpen maradjanak, ugyanis kivesézzük, mit tud a 3-mas sorszámot az Ultimate Carnage alcímre cserélő FlatOut. A név hangzatossága már adott (carnage = mészárlás, az ultimate-et meg mindenki érti), "mindössze" a többi részegységnek kell felnőni az elődök szintjéhez. Ez - jelentős izzadságszaggal átitatva - sikerül is, azonban ennél többet, esetleg mást, egy másodpercig se várjunk. Persze balgaság is lenne ilyesmit tenni, hiszen az Ultimate Carnage bevallottan a második epizód nextgenesített újragondolásának készült ütősebb látványvilággal és néhány apróbb ötlettel megfejelve, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyire meglátszik még a PC-s verzió esetében is. Grandiózusabb új elemekre még véletlenül sem akadhatunk, de a kis eltérések megleléséért is komoly vadászatot vagyunk kénytelenek indítani.

Az alapszitu például teljes mértékben egyezik az eddigivel: adott néhány, különböző vidéken helyet kapó nyomsáv, néhány (nem licencelt) gépjármű és pár széplány és szépfiú. Mi lesz, ha ezeket a komponenseket összetesszük? Nem, még véletlenül se gondoljatok semmi rosszra, nem a gördülési súrlódás élettani hatásait fogják vizsgálni (na jó, egy picit azt is), hanem autóba pattannak és végighajtanak a pályákon, miközben egymás tulajdonait igyekeznek minél jobban bántani. Hajszálpontosan 11-en vannak, és szerető társaságukba lépünk be mi tizenkettedikként, hogy mégse prímszámnyian legyenek, mert az csúnya. Szemfüles játékosok már itt rábukkanhatnak eltérésekre, hiszen (ha az azóta elfogyasztott aranyló nedűk nem károsították meg emlékeimet) eddig nyolcadmagunkkal róttuk az utakat. A már megismert szereplők mind visszatérnek, és kapunk 4 új tagot is, akik életük céljának tartják, hogy elvegyék tőlünk a megérdemelt arany kupákat.

A játékmódok is kísértetiesen rémlenek valahonnan, de sajnos hosszas fejtörés után sem ugrik be, honnan. Aki megmondja a tutit, vendégem egy szaloncukorra, amelyet átvehet nálam. Azonban a főmenü ikonjai között mégis megbújik valami, ami felkeltheti a veterán flatoutosok figyelmét: Carnage Mode. A titulus menő, jó mókákat ígér. A valóság azonban most is keresztülhúzta ábrándképeinket. A menüpont kellően nagy számú (ha az ujjaim nem csalnak meg, akkor pontosan 36 darab) versengésre alkalmas eseményt takar, amelyek között fellelünk sima körversenyt, kaszkadőrködést, roncsderbit és bombával való futkosást.


Az elsőt talán nem kell körülírnom, a második viszont örök élmény mindenkinek, aki már betöltötte valamelyik FlatOutot. A lényeg, hogy mókásan kialakított pályákon kell sofőrünket reptetni. Lehet az cél, hogy minél magasabbra szálljon, betaláljunk vele egy focikapuba, de dartsozhatunk, baseballozhatunk és kacsázhatunk is szerencsétlen fiatalemberrel. Továbbra is ez adja a játék legnagyobb fun-faktorát, kipróbálása egyenesen kötelező. A deathmatch derby-ben, nevéből adódóan a túlélésért küzdünk, de az nem elég, ha elrejtőzünk, távol az eseményektől, mivel a program jelentős pontokkal jutalmaz, ha vetélytársainkat kiiktatjuk a gurulóképes objektumok közül, azaz nem feltétlenül az nyer, aki a legtovább legény a gáton. Az utolsó típusban pedig egy bomba ketyeg alattunk, miközben halálos iramban száguldunk a következő ellenőrzőpont felé. Ha a limitált idő alatt elérjük, megkapjuk az esélyt, hogy átfussunk a következő alatt is, ha nem, akkor pápá.


Nos, a kis kitérő után iramodjunk vissza a Carnage Mode-hoz. A fentebb ismertetett megmérettetésekkel kell szembenéznünk, a csel azonban, hogy egyszerre csak pár versenybe merülhetünk bele, majd ha ezeken megfelelően teljesítünk, akkor szépen sorban megnyílik a többi is. A futamok során pontot kapunk minden értékelhető mozdulatunkért (megtettünk egy kört, leromboltunk egy benzinkutat stb.), és ebből kell megcsípnünk egy előre megadott értéket, hogy arany, ezüst vagy bronz serleget, esetleg az üres markunkat vigyük haza az asszonynak. Az összekapargatott pontszámaink összeadódnak, és folyamatosan szembesülünk vele. Sok funkciója nincs azon kívül, hogy élő internetkapcsolat esetén összevethetjük a többi játékos eredményeivel, netalán vagizhatunk vele a spanoknak. Igen, jól érzitek, ennek a játékmódnak a felhőtlen örömködésen kívül semmi értelme sincs, de egy ilyen stílusú alkotásba pont ez kell.

Régi barátként vigyoroghatunk rá a FlatOut Mode-ra. Jelen tesztalanyunknál ez a karrier mód becses megszólítása. A recept a régi, és hasonszőrű programokban már kismilliószor látott. Vagyunk mi, a csóró, ámde roppant tehetséges pilóta. Kis pénzmagunkból beruházunk a legolcsóbb vasba, majd győzelmet győzelemre halmozva vívjuk ki a minket illető megbecsülést. Autónkat lecserélhetjük, beállíthatunk mellé még párat a garázsba, tuningolhatjuk őket, egyszóval mindent megkapunk, amit egy karrier módnak tudnia kell. Jópofa, hogy az alkatrészek cseréje nem csak pozitív hatású, ha például beújítunk egy erősebb motorral, akkor bár gyorsabb sebességre leszünk képesek, de verdánk kezelhetősége csökken. Hosszú távú elfoglaltságot biztosít a FlatOut Mode, mire az összes pályán minket intenek le elsőnek a kockás zászlóval, nagy eséllyel elhullajtunk pár hajszálat.

A maradék menüpont a szokásos opciókat takarja. Futhatunk egyszerű versenyeket, mehetünk multizni az MS csodarendszerére, a LIVE-ra, és végül előbukkan a Party Mode is, amelyik azt az évtizedek óta fennálló igényt elégíti ki, hogy több játékos tudjon egy számítógéppel időt múlatni. Hátránya, hogy csak kaszkadőrködni tudunk haverjaink ellen. Ha másra támad ingerünk, muszáj lesz a hálózatot csatasorba állítanunk.

Amihez nem árt, ha rendelkezünk egy Games for Windows Live accounttal, mivel a LAN opció nem kapott külön helyet a rendszerben. A multit pedig muszáj meglesni, ugyanis kétségtelen, hogy az Ultimate Carnage akkor hozza ki magából a legtöbbet, amikor hús-vér ellenfelekkel mérjük össze képességeinket. A single nem elhanyagolható játékélményére még képes rátenni egy lapáttal, és ez az, ami miatt ideális party-játéknak a friss FlatOut: természetesen ebben is elődei nyomát követi.


Az egyjátékos módban belénkáramló érzések felemásak. Először félelmet nem ismerve gázolunk át bokron, táblán, pajtán, és a körülöttünk ugrándozó többi gépjárművön, és megállapítjuk, hogy nincs ennél jobb alternatíva a felgyülemlett gőz kieresztésére, hiszen büntetlenül törni-zúzni mindig felemelő. Aztán a produktum szép lassan megvillantja igazi arcát. A kezdeti "röhögve győzök még úgy is, hogy fél szemmel a Roma meccset nézem, egyik kézzel kajával kínálom számat, ráadásul még a barátnőhöz is el tudok juttatni néhány szótag motyogást" állapotot hirtelen felváltja az "a jóédes ***, már hatodjára indítom újra, és mégis a dobogó alsó foka, amelyet össze tudok hozni" fíling. Tehát a nehézség bizonyos idő után exponenciálisan megugrik, ami egy könnyed szórakoztatásra kitalált alkotásnál nem éppen pozitívum.

Ennek több összetevője is van (persze azon kívül, hogy a tesztelő béna), például az, hogy gyakran elég egy hiba, és rögtön elúszik az áhított helyezés lehetősége, és egy olyan összecsapásban, ahol senki sem kíméli a másikat, bizony gyakran becsúszik egy rövid búzamezőn való barangolás, esetleg fejtetőre állás. Másik probléma, hogy szinte mindig ugyanazok a szereplők végeznek előkelő pozíciókban. Ez azért bosszantó, mert tornákon (azaz két-három-öt verseny után az összesítésben legjobb nyeri az eseményt) kell bizonyítanunk, és ha becsúszik egy gyengébb helyezés, akkor jelentős nehézségeink lesznek a többi viadalon, ha a torna királyai kívánunk lenni, főleg úgy, hogy kivétel nélkül az összes futamnak a megtisztelő 12. rajtrácsról vágunk neki.


Az összkép mégis pozitív irányba hajlik, hiszen a játékot körüllengő hangulatot nem képesek teljesen lerontani a bosszantó hibák. A következmények nélküli száguldás rég volt ennyire magával ragadó, és ezt elsősorban a pályák felépítésének, a könnyen elsajátítható vezérlésnek és az árkádos fizikának köszönhetjük. A bevezethető terepek - bár számuk lehetne nagyobb is - változatosak, ügyesen összerakottak, és elmozdítható objektumok százait kínálják a rendbontásra hajlamos játékosoknak. Nagyjából minden eltolható, felborítható - azon kívül, aminek éppen nekicsattantunk - és ezzel nem sok autós szoftver büszkélkedhet el.

Az irányítás elsajátításához szükséges 2-3 alkalom a ringben, de utána már kellő magabiztossággal terelgetjük kiválasztott négykerekű masinánkat. Szimulátortól ugyan messze áll, de az NfS-ekben megszokott egy gombos (előre nyíl) kezelésnél azért bonyolultabb két fokkal, jobban kell érezni az autót. A fizika néha csinál furcsaságokat, például a vetélytársunk nagyobb valószínűséggel lök ki minket, mint fordítva, hiába zötyög mindkettőnk alatt ugyanolyan szekér. Ennek ellenére ebben a kategóriában bőven elmegy, nincs okunk a panaszkodásra.

Az autóparkban sok változás nem történt a FlatOut 2 óta. Megtaláljuk a nagy tömegű, de lomha terepjárók és a kicsi, gyors modellek között elterülő paletta majd' összes képviselőjét. Közös tulajdonságuk, hogy továbbra sem licenceltek, be kell érnünk a fejlesztők fantáziája által megalkotott nevekkel. Hátrány, hogy a széles amerikai típusból elég sokat vonultat fel a játék, és ezek a viadalok sűrűjében egyáltalán nem különböztethetőek meg egymástól, nem elég egyediek.

Essék pár keresetlen karakter a törésmodellről is, hiszen ez a FlatOut szériának mindig is az egyik alapköve volt, és nem kell különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy kijelentsük, a jövőben is így lesz. Autónk külalakján a koccanásoktól kezdve a frontális ütközésekig minden nyomot hagy: horpadások, horzsolások keletkeznek mindenhol, betörnek a szélvédők, elhajlik a lökhárító, felmondja a szolgálatot a motorháztető, vagy éppen kinyílnak az ajtók. Ha túlságosan leamortizáljuk a verdát, az még a vezethetőségre is hatással lesz: nehezebben kanyarodik, kevésbé gyorsul, és minden bukkanónál félünk, hogy végleg szétesik. Bár ez utóbbit sosem sikerült előhoznom körversenyben, az érzés mégsem illant el egykönnyen.


Az már egy másik kérdés, hogy hogyan néz ki mindennek a grafikai megvalósítása. Ezen a téren akaratlanul is belebotlunk hibákba, hiányosságokba. A pörgős történések közben nem igazán jut időnk bámészkodni a tájban, és a velünk szembepattogó gumiabroncsok, ládák, dobozkák kétségtelenül látványosak, ennyiből akár azt is mondhatnánk, hogy pompás a grafikai körítés. Ha azonban egy pillanatra lelassítunk, szembesülünk vele, hogy a bizony eljárt már felette az idő. Elnagyolt, néhol bántóan alacsony felbontású textúrákba botlunk, akármerre pillantunk is szerte a nagyvilágban. Ez alól kivételek a pályán csúszkáló járművek, amelyek kidolgozására nem lehet egy rossz szavunk sem, ráadásul a sérüléseket is sikerült nagyjából valósághűen lemodellezni és megjeleníteni. Ami nagyon illúzióromboló, azok az összeakadások, beakadások. Mivel elég sok tárggyal kerülünk fizikai kölcsönhatásba, ezért erre illett volna kitüntetett figyelmet szentelni, erre versenyenként legalább egyszer becsúszik valami (lehet ez egy gerenda, kisebb doboz, de extrém esetben egy félszárny kapu is) a kocsink pixelei közé, amit aztán magunkkal hurcolunk kilométereken keresztül. Emellett néha beakadunk különféle helyeken, és beüt a se előre, se hátra élmény.

A hanghatások az átlagosnál egy fokkal jobbak, elsősorban az ütközések hangjai, a robbanások és a szélvédőn kirepülő sofőrök sikolya sikerült jól. A motorzúgás már elég közepes, és majdnem az összes autó ugyanazt a hangot produkálja. A mellékelt soundtrack viszont dicséretet érdemel. Kivétel nélkül pörgősebb, zúzósabb számok kaptak rajta helyet, nagyszerűen illeszkedik a játék hangulatához. Egyetlen hibája, hogy lehetett volna valamivel több zeneszámot belepakolni, a meglévők túl gyakran ismétlődnek.


Nem okozott csalódást a FlatOut: Ultimate Carnage, pontosan azt kaptam, amit előzetesen vártam tőle. Szabadelvű játékmenet, az elődök szellemiségében. Pontosan ez a legnagyobb vonzereje, de egyben a legfájóbb negatívuma is. Dicséretes, hogy megőrizték a FlatOut 2 nagyjából összes (a LAN erősen hiányzik) jóságát, de frisseket sajnos nem tettek hozzá. Az újdonságok csak szemfényvesztésre megfelelőek, gyakorlati hasznuk nem sok van. Aki azonban még most kezdené az ismerkedést a szériával, az mindenképpen vágjon bele, ha a bejáratott sablonoktól mentes autós játékra vágyik.