Másrészt viszont a végeredmény sajnos az esetek nagyobbik felében alig-alig üti meg a középszerűt. Legtöbbször a technikán vérzik el az egész: nem kell messzire mennünk, hiszen alig két éve teszteltük például a Call of Cthulhu-t, masszív 6 pontra értékelve. A műfaj szerelmesei a lore miatt imádták (én is), de nyilván a botrányos külcsín és megvalósítás nem segített túlzottan sokat.
És igen, gondolom már kitaláltátok, hogy jelen tesztünk alanyánál, a Werewolf: The Apocalypse - Earthblood esetében is pontosan ugyanez a szituáció. Adott egy remek háttérrel rendelkező univerzum, amiből azért merítenek is becsülettel, viszont olyan elképesztően igénytelenül van vászonra álmodva az egész, hogy legszívesebben sírva fakadnék.
Elképzelhető, hogy sokatoknak ismerősen cseng játékunk neve. Ez azért lehet, mert a World of Darkness univerzumában játszódik - tudjátok, ahol a méltán híres Vampire: The Masquerade is. Asztali szerepjátékok, könyvek tucatjai, no meg jó néhány játék is jelent már meg a témában, viszont itt mindenképp van annyi újdonság, hogy ezúttal a vérfarkasok kapják a főszerepet, akik legalább annyira árnyalt és tagolt társadalomban élnek, mint vérszívó társaik, csak ők nem vegyülnek emberekkel.
Fontos tudni, hogy a farkasemberek alapvetően a természet egyensúlyának őrzői. Feladatuk, hogy megakadályozzák Wyrm-nek, ennek a mindent átható, ártó erőnek a térhódítását. Ez persze nem mindig volt így, hiszen a három uralkodó erő, a Wyld, a Weaver és a már emlegetett Wyrm sokáig egyensúlyban volt, de ez felborult. Történetünk főhőse Cahal, a tetovált, kackiás arcszőrzettel rendelkező ír vérfarkas.
Kicsiny csapatával éppen lecsapni készül az Endron, egy klasszikus, gonosz multi telephelyére, mert bizony mindenféle, brutál erős vegyi anyagokat meg egyéb szennyeződést juttatnak szeretett Földünk testébe. Az akció balul sül el, Cahal feleségét sajnos meggyilkolják, a megboldogult férj pedig nem tud tovább uralkodni magán és átengedi magát fajtája ősellenségének, az őrjöngésnek. Mikor magához tér, észreveszi hogy hidegre tette egy falkatársát és majdnem megnyomorította a vezérüket, ezért csapot-papot (meg a kislányát) hátrahagyva elmenekül szörnyű tette elől.
Öt évet ugrunk előre az időben, Cahal pedig szabadúszó zsoldos lett. Egy akció közben azonban olyan dokumentumokra bukkan, amiben szeretett törzsének elpusztítását tűzték ki célul, így nem tehet mást, minstem szembenéz a múltjával és reménykedik, hogy időben érkezik megsegítésükre. Nagy vonalakban ennyiről lenne szó. Természetesen jóval mélyebb az egész, viszont mivel a narratíva lesz az egyik központi pilon, amire alanyunk épül, ezért nem szeretnék több poént lelőni belőle.
Na, nem mintha lenne mit - sajnos anyagunk képtelen túllendülni a sablonokon, így szinte mindent ki tudunk találni jóelőre. Az egyetlen, ami egy kicsit megmenti ezt a szegmenst, hogy különféle begyűjthető iratokkal tovább tudjuk mélyíteni tudásunk, így egészen érdekes lehet. Viszont ha ismerjük a vonatkozó műveket, akkor meg újfent pislogunk, hogy mik maradtak ki az elbeszélésből.
Oké, nem rugózok ezen tovább, a sztori vállalható, de nyilván messze van az Oscartól. A játékmenet (ahogyan a videókból már talán láthattátok) egy RPG light/akció hibrid lett, megspékelve iszonyat mennyiségű (bár opcionális) lopakodással. Teljesen lineáris a cucc amúgy: Cahallal két feladat között szabadon rohangálhatunk a központként funckionáló táborban, ahol dumálhatunk emberekkel, feltölthetjük készleteinket, valamint olvasgathatunk papírosokat.
Kivételesen nem bánom, hogy nem kaptunk nagyobb szabadságot - kizárólag kategóriákkal jobb kidolgozottság mellett állt volna jól játékunknak, de erről egy picit később. Ha megunjuk a kolbászolást, akkor a sztorit előrébb gördítő nagy sárga pontnál jelentkezzünk és haladunk tovább. Feladataink csak és kizárólag abból fognak állni, hogy be kell jutnunk valahova ésszel/erővel és meg kell nyomni egy gombot, esetleg feltörni valamilyen számítógépet.
Három ujjamon meg tudom számolni, amikor nem ilyesmi tevékenységet kell végeznünk. Hiába a táborokban elérhető másodlagos direktívák, ha tulajdonképpen azoknál is erre megy ki az egész. Emiatt tualjdonképpen uszkve egy óra múlva olyan szintű unalomba fullad az egész kaland, hogy legszívesebben hagytam volna a csudába az egészet. Érdekességet a harc, valamint Cahal alakváltásai próbálnak belevinni az egész sótlanságba. Emberi formában igazából meglepően suták leszünk.
Tudunk lopakodni, használni egy ultragagyi nyilpuskát és whiskey-t vedelni. Előbbi ahhoz kell, hogy szépen csendben likvidáljunk katonákat, esetleg később kamerákat és automata ágyúkat tegyünk tönkre. Utóbbit ha meghúzzuk, akkor az úgynevezett Rage mérő növekszik (mondjuk azon én is kiborulnék, ha vizezett lőrét inna mindenki). A dedikált gomb megnyomásával bármikor átváltozhatunk sima farkassá.
Ekkor kifejezetten gyorsak leszünk, valamint simán beférünk a szellőzőkbe, addig elérhetetlen helyekre jutva be így. Aztán amikor minden kötél szakad és elfogy a türelem, akkor jöhet a belezés: Cahal egy uszkve két és fél méter magas vérfarkassá lényegül át, ami nem ismer kegyelmet. Rettenetes vérfürdőt rendezhetünk ellenfeleink között, főként a program legelején.
A vérfürdőt szó szerint értsétek: amikor az aréna rendszeren alapuló szobákban likvidálunk mindenkit, nincs olyan négyzetcenti, ami ne úszna paradicsomlében. Nos, ilyenkor tényleg szórakoztató a cucc: szól a metál mi meg olyan pusztításba kezdünk, hogy öröm nézni! Aztán úgy a negyedik-ötödik ilyennél elkezdjük sajnos ezt is unni, mivel egyszerű button mash-sé degradálódik az egész. Hiába a kétfajta "beállás", ahol az egyikben villámgyorsak vagyunk, de kisebbet sebzünk, míg a másiknál pont fordítva, vagy a Frenzy mód.
Nincs más dolgunk, mint nyomogatni az ütés gombját, néha kitérni meg gyógyítani, esetleg ellőni egy-egy durvább skillt, aztán kalap. Sajnos amúgy nem csak unalmas, hanem esetleg is ez. Ellenfeleink között egyedül azok lesznek idegesítőek, akik ezüsttel támadnak. Ilyenkor az életerőnk egy része talonba kerül, amit csak a bunyó végeztével kapunk vissza.
Hiába jönnek viszonylag sokan és eltérő felszerkóval: egyedül a mechák, valamint a böszme, pajzsos izék tudnak komolyabban megszorongatni minket. Azt hiszem, mindent elmond a nehézségről, hogy a végigjátszás alatt egyetlen egyszer haltam meg Normal fokozaton. Még a főellenfelek sem tudtak megizzasztani, bár túl sok nincs is belőlük. Az RPG beütés miatt kapunk fejleszthető skilleket is, ofkorsz: úgynevezett spirit point-okkal húzhatjuk feljebb életerőnket, üthetünk nagyobbat, regenerálódhatunk, satöbbi.
Ezek legnagyobb része totál felesleges, ami meg hasznos, azt másodpercek alatt kifarmolhatjuk, hogy aztán rá se nézzünk a táblázatra többet. Szóval eddig egy ötletes, de vérszegény cím benyomását kelti az anyag. Ideje azonban rátérni a külcsínre és valami nagyon éles kritikát megfogalmazni. Hozzánk a PS5-ös példány került tesztre. Amint elindítottam a kalandot, azt hittem hogy rosszul látok és visszaugrottunk bő tíz évet az időben. Olyan elképesztően igénytelenül kivitelezett "videóval" vert arcon az egész, hogy csak pislogtam. Az animációk darabosak, a felbontás úgy nagyjából 480p és süt róla, hogy elfogyott a fejlesztésre szánt pénz. Sajnos ez rettentően rányomja az egész játékra a bélyegét.
Nem is tudom, hirtelen mit emeljek ki. A pályák teljesen ötletszegények, cserébe minden elem ismétlődik, legalább milliószor. Arcmozgás vagy lip sync nyomokban fedezhető fel, az is rossz ütemben, nyilván. A mozgás nem csak az átvezetőkben kriminális. Cahal (és mindenki más) olyan darabos, amit nagyon rég nem láttam már játékban. Nem tudom, hogy van-e értelme folytatnom, nem szeretném a porba gyalázni szegényt, de tényleg botrányosan néz ki. Már azt sem merem állítani, hogy a PC verzió szebb, hiszen nextgen masinán zajlott a teszt.
Technikailag szerencsére nincs sok gond. A töltési idők nem létezőek, nem fagyott szét vagy állt meg a stuff a tesztelés időszaka alatt. Átlógások vannak, mint ahogy más, kisebb bugok is, de tényleg nem vészesek. Zenei téren sem sokkal jobb a helyzet. Van benne összesen kettő darab metál nóta, ezek szólnak felváltva a hirig alatt, illetve akad még talán valami chill is, amikor a központban barangolunk, de ennyi. A szinkron legalább olyan lapos, mint ahogyan azt várnánk. Érzelmek vagy ilyesmik nyomokban fedezhetőek fel, a színészek szerintem alig várták, hogy befejeződjenek a munkálatok.
Tartalmat tekintve teljesen átlagos a szituáció. Első nekifutásra, egy csomó másodlagos feladat abszolválásával olyan tíz óra környékére jött ki az egész - néha választhatunk majd, hogyan kezeljünk bizonyos szituációkat és ennek függvényében minimálisan változhat a kaland, de itt ez nem olyan, ami miatt bárki újra elővenné a motyót.
Szóval a pénzünkért cserébe kapunk egy komor atmoszférával rendelkező World of Darkness mellékzöngét. Cikkünk alanya közepesen érdekes sztorival rendelkezik, ami tekintve, hogy honnan és miből tudott volna meríteni, meglehetősen karcsú. A játékmenet csak ideig-óráig lesz érdekes, utána sajnos nagyon hamar önismétlődésbe, így pedig teljes unalomba fullad. A külcsínt azt talán hagyjuk is, botrányosan ronda.
Szóval megint itt állnak a rajongók, letolt gatyával. Imádnák és tolnák is a drága Werewolf-ot, amit talán a hangulata miatt meg is tesznek, de közben teli szájjal fogják szidni a Cyanide-ot, akik hozzák a tőlük megszokott dolgokat. Igazán kár érte, mert egy kicsit több odafigyeléssel, de inkább nagyobb büdzsével lényegesen kellemesebb alkotás lehetett volna.
Werewolf: The Apocalypse - Earthblood / Tesztplatform: PlayStation 5
ne várj sokat tőle...- Stílus: RPG
- Megjelenés: 2021. február 04.
- Ár: 13.899 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Szódával elmegy a sztori
- Végtelen brutalitás és paradicsomlé
- World of Darkness mondakör
- Egészen rettenetes technikai megvalósítás
- Nagyon hamar válik önismétlővé és unalmassá
- Egyszerű button mash verekedés