Diablo-klón, halljuk sokszor és még többször nem megalapozatlanul a jelzőt, hiszen az olyan sorozatok, mint a Beyond Divinity vagy éppen a Sacred nyilván sehol sem lettek volna, ha a kilencvenes évek közepén a Blizzard nem teszi le a franchise alapjait. Sokan mondták már a múltban - szubjektív vélemény, de szerintem alaptalanul -, hogy a cég manapság elfelejtett játékot fejleszteni, de aki csak egy kicsit is belekóstolt a Diablo III-ba, az nyilván butaságnak találhatja az efféle megnyilvánulásokat. Na, de mi van akkor, ha valakinek mégsem tetszik a legendás széria legújabb epizódja, és valami hasonló minőségű alkotást szeretne keríteni magának a műfaj keretein belül? Ekkor jött el kedves olvasók a Torchlight II ideje!
Hogy mi is az a Torchlight? Mielőtt rátérnék ennek a kérdésnek az alapos kifejtésére, előbb utazzunk egy kicsit vissza az időben, tételesen 2008-ba. Ekkor történt ugyanis, hogy több játékipari veteránnal a fedélzeten megalakult a Runic Games csapata, akik között olyan neveket találhattunk alapítóként, mint Travis Baldree, a Fate megalkotója, vagy éppen Max és Erich Schaefer, akik a Diablo-szérián munkálkodtak még a kilencvenes évek második felében. Egy ilyen névsort követően nem is számítottunk másra a Runic Games csapatától, minthogy múltjukat tiszteletben tartva és felidézve, egy olyan videojátékot készítenek el nekünk, amilyenre a Diablo II óta nem volt példa. Sokan hitetlenül álltak a srácokhoz - többek között én is -, főleg az után, hogy néhányan rosszul lettek az első rajzfilmes képek láttán, de 2009-ben csak megjelent a Torchlight, ami egy csapásra az összes Diablo rajongó szívébe belopta magát, természetesen egyáltalán nem véletlenül, hiszen bár hangulatilag teljesen más volt, mint a Blizzard legendája, ugyanakkor a játékmenet tekintetében ott volt benne az a bizonyos különös szikra, aminek köszönhetően mind a mai napig könnybe lábad a szemünk a Torchlight név hallatán, és megnyugtatnék mindenkit, nem a hagymaszeletelés kötelező kellékeként.
Ma pedig már ott tartunk, hogy közöttünk van a folytatás is, avagy történetesen a Torchlight II, ami a hirtelen jött sikernek köszönhetően várható volt a Runic Games részéről, akárcsak az, hogy a srácok képesek lesznek túltenni mindazon, amit három évvel ezelőtt, még a bemutatkozó epizód esetében megmutattak nekünk. Én legalábbis éppen azt vártam az új résztől, hogy az eredeti rajzfilmes hangulat mellett orvosolja és kibővítse az előd hibáit, és újfent olyan kalandokba keveredjek általa, amelyeket utoljára csak gyermeki fejjel, a mesekönyveket lapozgatva, az elmém által teremtett legszebb vidékeken bóklászva élhettem át. Jelentem, a Torchlight II sikerrel vette ezt az akadályt, hiszen alighogy felvázolják előttünk az alapkoncepciót - több egyéb mellékszál mellett újfent a világ megmentése lesz a feladatunk, semmi újdonság ezen a téren - máris belecsöppenünk az első küldetésekbe, néhány másodpercen belül pedig már óriási csatákba csöppenhetünk, amelyek továbbra is rendkívül intenzívek, de az OGRE grafikus motor miatt sajnos kissé korlátoltak is. Hogy rendhagyó módon már itt szóba hozzam a küllemet, a játék ezen a téren nem sok újdonságot hozott elődjéhez képest, sokkal letisztultabb és átláthatóbb grafikát vártam tőle - főleg a csaták esetén -, de a rajfilmes külalak és a túlszínezett helyszínek azért így is megmelengették a szívemet.
Mielőtt egyébiránt eddig a megállapításig eljutottam volna, át kellett esnem a karakterválasztás - a karakterkészítés a gyenge opciók miatt nem alkalmas kifejezés - procedúráján, ahol megdöbbenve vettem észre, hogy a Runic Games nem spórolt az új ötletekkel, hiszen kapásból négy új szereplőt is megalkotott a történethez, a régieket pedig olyan gyorsan kukázták, amilyen gyorsan csak tudták. A döntés kiváló volt, hiszen négy olyan hős került így a Torchlight II kampányába, akik szinte kivétel nélkül egyediséget hoznak az alkotásba. Hogy miért csak szinte? Lássuk akkor a fekete levest! A négy karakter között ugyanis kettő elég átlagosnak, de sokkal inkább ismerősnek tekinthető a többi között, ők az Embermage, avagy a mágus karakter, valamint az Outlander, akinek szép neve van, de egyszerű orvgyilkosnak tekinthető, valamint az alacsony mágiával rendelkező, netán a távolsági fegyverek megszállottjának. Habár jogos lehet a feltevés, hogy ennyi erővel a Berserker is a tank karakter személyesíti meg, de ez ebben a formában nem igaz, mert állati - szó szerint - különleges képességei kellő változatosságot biztosítanak számára. Nem úgy az Engineer esetében, aki szerintem a legjobb dolog volt, ami a Torchlight II-vel történhetett, a teljes egészében a közelharcokra kiélezett karakter ugyanis különféle steampunk kütyükkel lesz felszerelve - illetőleg ilyeneket is kap majd az ellenfelekből - amelyek között a fantasy játékok esetében egyáltalán nem megszokott felszereléseket és kombinációkat is találni fogunk.
Hogy a játékmenetről se feledkezzünk meg, nagy általánosságban ki lehet jelenteni, hogy a Torchlight és a Torchlight II között ezen a téren nem sok különbséget tapasztalhatunk. Megijedni azért nem kell, hiszen természetesen vannak minimális különbségek, így például sokkal nagyobbak a bejárható helyszínek, változatosabbak az ellenfelek - jóval többen is bóklásznak a pályákon -, javult valamicskét a mesterséges intelligenciájuk is, a helyszínek sokszínűségével sincs probléma, sőt, néha még viharba is keveredhetünk majd az időjárási effektusok bevezetésének köszönhetően. A jól ismert - és akár tetszik, akár nem, a Diablo-sorozattól lenyúlt - játékmenet természetesen változatlan maradt, így ismét járunk-kelünk a pályákon, a főküldetések adottak, a mellékküldetéseket mi magunk kutathatjuk fel - érdemes lesz foglalkoznunk velük a szintezett helyszínek miatt, ahová csak egy bizonyos fejlettség mellett ajánlatos belépni -, a százával érkező ellenfeleket pedig különleges képességeink segítségével döngölhetjük a földbe, aminek az eredménye számtalan elhullajtott tárgy, páncél vagy egyéb felszerelés lesz, amelyekben csak úgy dúskálni fog a hátizsákunk, apropót adva arra, hogy gyakran ellátogassunk egy kereskedőhöz, illetőleg gyakran ellenőrizzük aktuális kellékeinket, nem-e dobott egy jobb kardot, netán egy büdösebb zoknit az egyik barlangi szörnyeteg.
A Runic Games finomított egyébiránt a felhasználói interfészen is, de nem nagyon nyúlt hozzá a fejlődési rendszerhez, amely ismét a régi Diablós emlékeket idézi fel, miközben karakterünk állóképességét vagy erejét tornázzuk egyre magasabb szintekre, ugyanakkor lépcsőnként újabb speciális képességeket is feloldhatunk hősünknek - vagy fejleszthetünk egy már meglévőt. Még mindig nem változtattak a készítők egyébiránt a fejlődési szisztéma intenzitásán, hiszen tulajdonképpen ötpercenként újabb szinteket érhetünk el a Torchlight II-ben, ami nem rossz ugyan, de a Diablo III rendszere például minden téren letisztultabb és kellemesebb volt, nagyobb kihívást nyújtott, amit itt csak lényegesen magasabb szinteken fogunk megtapasztalni. A játék kalandjait ezúttal is átélhetjük majd egymagunk, magányos farkasként - pontosabban egy sajátosságnak számító kisállat oldalán -, de az igazi újdonság az, hogy ezúttal már kooperatív módban is nekikezdhetünk az alkotás felfedezésének, ami - talán mondanom sem kell - lényegesen nagyobb élményekkel szolgál, mint bármi, és ha másért nem is, ezért már mindenképpen megérte elkészíteni és kiadni a Torchlight II-t. Tény, hogy jómagam egy kicsivel több újdonságot vártam a játéktól, így igazi megdöbbenést a karaktereken kívül csak a kooperatív opció okozott, de mivel a hangulat és a felfedezés, valamint a kaland öröme ismét azonnal magával ragadott, biztosra merem állítani, hogy aki szerette az elődöt, az most sem fog egy kicsit sem csalódni a Runic Games alkotásában. Sőt!