The Whispered World teszt

"Egyszer volt, hol nem volt..."


A játék sztorija noha nem eget rengetően kreatív elemekből építkezik, nem szolgáltat semmi okot sem a panaszra. A kezdő képsorokon láthatjuk, amint egy különös lény (bálna-tintahalszerű lábas zöld izé) vontatta karaván masírozik át az erdőn az éjszaka közepén. Az egyik szekérben egy lila bohócfiú forgolódik az ágyán. Egy pillanatra betekintést nyerhetünk a rémálmába, melyben miután minden széthullik körülötte egy kis gömböcre hajazó lény jelenik meg előtte, aki pár morgás keretén belül közli hősünkkel: a világnak hamarosan vége (remélem mások is érzik a The Longest Journey-re való utalást). Hogy az álmok valós látomások-e, vagy esetleg a petróleumleves okozta trauma hatásai, azt egyelőre nem tudhatjuk. Célunk tehát nem más, mint Sadwick, a depressziós bohóc útját igazítva meglelni a választ, s ha lehet, megakadályozni a megjósolt véget.
Főhősünk tehát útra kel, maga mögött hagyva mindent, ami megkeserítette az életét: a szenilis nagyapját, a bunkó bátyját, és az egész vándorcirkuszt, ahol el kellett játszania a mindig vidám, idióta nevettetőt - holott ő valójában annyira volt boldog, mint egy szelet krumpli a fritőz előtt...

A játékmenetről

A The Whispered World klasszikus point&click kalandjáték. A több mint 20 éve bevált módszeren nem sokat változtat, bár innovatívnak nevezhető megoldások vannak benne. A számunkra hasznos tárgyakat felvehetjük, kombinálhatjuk egymással, hogy ezáltal új eszközöket hozzunk létre, de nem csak a szanaszét heverő kacatokat kell majd a helyzetnek megfelelően használnunk, hanem hű társunkat, Spotot is. Spot, hernyó öt különféle alakot képes felölteni, amiket különböző szituációkban kell alkalmaznunk. Ezek a helyzetek szerencsére adják magukat, nem beszélve arról, hogyha a kis útitársunkat kiválasztjuk, akkor amint egy olyan tárgyra visszük a kurzort, amivel interakcióba léphet, a lábai hihetetlen mód elkezdenek kapálózni, jelezvén nekünk, hogy jó felé kapisgálunk.

Ugyan a játék a tapasztaltabb gamereken nem fog kifogni, okozhat kellemetlen meglepetéseket azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal. Ez részben köszönhető a feladványoknak csak, ugyanis a kalandjátékok örökös rákfenéje itt is teret hódít magának: a cuccok megtalálása. Mivel a játék kézzel rajzolt, ezért a használandó tárgyak gyönyörűen beleolvadnak a háttérbe, sokszor késztetve minket önkéntelen hajtépésre "De már mindenhol megnéztem!" felkiáltással karöltve (ennél egyébként már csak az a rosszabb, amikor rájövünk, hogy a lehető leglogikusabb és legegyszerűbb helyen van az adott dolog). Így tehát nem tehetünk mást, mint szorgalmasan végigkattintani minden gyanús és gyanútlan tárgyat, hátha az egyiket a zsákunkba tudjuk pakolni.

Joker? Az egy másik bohóc!


Két dologgal tudja nagyon meghódítani egy kalandjáték a játékosok szívét: a kitűnő technikai kivitelezéssel, és a forgatókönyv remek megírásával. Mivel a point&click alkotások nagy része (X>99%) lassú játékmenettel bír, a technikai résznél kevesebb dologra kell a készítők részéről odafigyelni. Kell egy szép kinézet, jó hangok, lehetőleg hibamentesség - amit a lineáris játékmenetnek köszönhetően (elvileg) könnyű biztosítani - és voilá, meg is vagyunk a könnyebbik résszel. A forgatókönyvön nagyobb a hangsúly, s míg egy kisebb, gyakorlatlanabb csapat is könnyen tudja biztosítani a technikai feltételeket, addig a sztori megíráshoz, a párbeszédek megfelelő kigondolásához tényleg hozzá értő kezek szükségesek.

A The Whispered World esetében a fenti példa megállja a helyét. Míg technikailag nem sok probléma akad a vele, addig a párbeszédek megírása, a cselekmény vezetése, a karakterek kidolgozása nem sikerült olyan jól... hogy egyáltalán érdekeljen a szereplők, a világ sorsa. A játékból az egyik legfontosabb elem hiányzik: a hangulat. A világ kidolgozatlan, random bele van dobálva mindenféle különös lény, és el van nevezve fantasy-nak. Ezzel nem is lenne baj, ha a játék megismertetne minket vele, de nem, nincs semmi bemutatás, semmi petting, egyből bele csapunk a lecsóba. Megyünk előre, oldjuk meg a feladatokat, de sokszor nem tudjuk, hogy mi miért
történik. A Machinarium sem adott sok magyarázatot a világgal kapcsolatban, de valahogy mégis bele tudtam élni magam. Megvolt a maga depresszív légköre, ami elkapta a játékost, az ami itt hiányzik. Pedig ha belegondolunk, abban "csak" a város egy részét mentettük meg, míg itt az egész világ van végveszélybe.
Nem beszélve a szereplőkről. Sadwick nálam abszolút győztes a "legidegesítőbb főszereplők" versenyén. A kis oxigén hiányos emo-bohóc olyan szinten kicsapta nálam a biztosítékot, mint hosszú ideje senki sem (a való életben sem). Élni nem akar, nyávog mindenen (ez a tulajdonsága különösen idegesítő) és akkor lenne a legboldogabb, ha egy borotvapengével a csuklójában duzzogna a sarokban. Egyedül talán a szarkasztikus poénjai jók, de ezek vajmi keveset nyomnak a mérleg ellentétes oldalán. Sadwick bátyja, Ben, egy igazi bunkó, nagypapája pedig egész nap csak a hintaszékben roskad és fotoszintetizál a napon. Egyedül Spot volt az, akit nem találtam zavarónak, sőt, ami azt illeti, néha igazán jókat tudtam rajta röhögni... a kapálózása feledhetetlen a számomra.



Az a bizonyos technikai rész...

Ami a játék megvalósítását illeti, nem lehet okunk a panaszra. Ugyan hamar végig lehet rágunk magunkat rajta, ez egyáltalán nem probléma. Ha ugyanis még el is kap minket a játék hangulata, az a 12-13 óra bőven elég arra, hogy kiélhessük magunkat ebben a különös világban.
A grafikával kapcsolatban csak pozitívan tudok nyilatkozni, ami azt illeti, messze a legjobban sikerült eleme a játéknak. Nem csak a hátterek kézzel rajzoltak, hanem minden más is, így tökéletesen beleilleszkednek az "aktív dolgok" a statikus díszletbe. Ez persze, mint már említettem, okozhat némi fennakadást egy egy tárgy megtalálásával kapcsolatban, de ez legyen a legnagyobb problémánk.
Az átvezető videók szépek, gyerekkorunk meséit idézik, egy kissé idegesítő hibával: nagyon alacsony a frame rátájuk. Körülbelül 15 képkocka/másodperc (FPS) sebességgel operálnak, és ez kissé szaggatottá teszi így őket.
A hangokról nagyon vegyesen tudok nyilatkozni. Egyrészről a zenék, az effektek mind rendben vannak, nem kiemelkedően jók, de élvezetesek. A szinkron azonban egyszerűen sz... pocsék. Sadwicket legszívesebben addig ütném, amíg mozog, és ebben igen nagy szerepe van a nyávogásának. Ben és a nagypapa nem sok vizet zavar, teljesen átlagosak, Spot pedig csak gesztikulál, nem ad ki hangot.

"Kicsi vagyok, székre állok..."


A The Whispered World nem lesz az év játéka. Ami azt illeti, egy év múlva már emlékezni sem fogunk rá, címét meghallva maximum rémleni fog, hogy egyszer mintha játszottunk volna valami ilyesmivel. Pedig nem lenne olyan, rossz, egész jól indult, de minden apró pozitív elemére jut rengeteg negatív dolog. Az átvezetők szépek, de szaggatnak, a sztori izgalmas lehetne, de érdektelen és így tovább. Nem azt mondom, hogy senki se próbálja ki, mert nem lett annyira borzasztó. Egyszerűen csak ebben a nagyon sovány kalandjáték felhozatalban is van olyan, ami simán kenterbe veri. Sadwick kalandja kicsit ironikus. A The Longest Journey-hez hasonlóan a világ megmentéséről szól, mégis, közelébe sem ér April kalandjainak. Túlságosan rövid, túl kis szabású, kevés helyszínnel és szereplővel megspékelve. A lehetőség adott volt a Daedalic Entertainment srácainak, hisz ilyen ínséges időben minden kalandjáték kellő figyelmet kap a műfaj rajongóitól. Sajnálom, hogy nem sikerült többet kihozni belőle.