The Misadventures of P. B. Winterbottom teszt

/>Kezdjük ott a bemutatót, hogy ha létezik művészet a játékvilágban, akkor a The Misadventures of P. B. Winterbottom mindenképpen az. Ezt a jelzőt természetesen már a Braid-re is használhattuk volna, mely alkotást most nem hiába említünk meg, ugyanis szerény véleményem szerint komoly párhuzamot lehet felfedezni a két program között. Hogy pontosan mik azok, az alábbi bekezdésekből majd tisztán látszani fog azoknak, akik játszottak a kissé szomorkás és melankolikus programmal, aki pedig kihagyta volna, nagyon gyorsan pótolja, hiszen az utóbbi évek legkomolyabb platformere volt. Hogy mi a helyzet Winterbottom úrral? Nos, az ő főszereplésével elkészült játéknak is minden pontja szerethető, de azért korántsem lett olyan tökéletes, mint például a Braid. Nem szeretnék rögtön a negatívumokkal nyitni, mert olyan sok rosszat azért nem mondhatnunk el róla, de elég furcsa volt számomra, hogy míg a legtöbb produktum esetében egy határozottan kijelölt úton halad a koncepció, addig Winterbottom kalandjaiban erős kettősség figyelhető meg.

Kezdjük talán rögtön a kinézettel. Az egész alkotás olyasmi megvalósítást kapott, mintha egy megelevenedő fekete-fehér néma (rajz)film kellős közepébe csöppentünk volna bele. A színek útközben elvesztek, a látvány kopottas, szürke és sötét, rendkívül lehangoló. Erre rátesz egy lapáttal még a zsenge kis történet, amely bár számomra elég zavaros volt, a tiszta és kivehető pontjain egyszer könnyfakasztó, máskor humoros eseteket fedezhetünk fel. További jó pont itt a megvalósítás, hiszen aprócska versek formájában deríthetünk fényt hősünk kalandjára. Első blikkre tehát nagyon nyomasztónak indul az egész, de már Winterbottom színre lépésekor érezhető, hogy itt nem a Braidben feszegetett világmegváltó dolgokról, emberi bölcsességekről lesz szó, csupán a féktelen szórakozásról, és agytekervényeink megindításáról. Főszereplőnk ugyanis nem elveszett feleségét keresi, sem szerelmét próbálja újfent lángra gyújtani, de még csak nem is eltűnt lányát akarja megtalálni, emberünket csak egyvalami érdekel, a friss, gőzölgő... pite! Igen, a pite! Hogy miért pont az? Erre majd mindenki megkeresi a választ, méghozzá a játékot betöltve.

Ennek fényében már könnyen kitalálható, hogy a pályákon nem lesz más dolgunk, mint összegyűjteni a süteményeket, ám mindezt nem Super Mario formában, végigrohanva a szinteken, hiszen az túl egyszerű lenne. A betakarításhoz ugyanis éles eszünkre lesz a legnagyobb szükségünk! A The Misadventures of P. B. Winterbottom ugyanis egy vérbeli ügyességi puzzle játék, ha eddig még nem derült volna ki. Az óriási cilinderrel, hatalmas orral és bugyuta járással rendelkező hősünket oldalnézetből láthatjuk és irányíthatjuk, és bár szóba került a Braid, itt most elsősorban nem az idő manipulálásával fogunk játszadozni, hanem leginkább saját árnyékunkkal. Erre többféle lehetőségünk is lesz, bár a fejlesztők fantáziája meglepően beszűkült volt, amikor a pályákat, illetve összességében az egész alkotást tervezték, hiszen nagyon rövidre sikerült a végeredmény. Mikor már belejövünk egy-egy új trükk használatába, mindig akkor van váltás, és még meg sem untuk ugyanazt a metódust, már soha többé nem fogjuk használni, mert teljesen új formulát kell bevetnünk a frissen érkező problémák orvoslására. Ez sajnos negatívum.

#tv#

Lássuk azonban a konkrétumokat. Kis uraságunk képes lesz ugyebár jobbra-balra futkorászni, ugrálni, ha sokáig lenyomva tartjuk az opcióhoz rendelt billentyűt, akkor esernyőjével még ejtőernyőzik is nekünk, de szintén az eső ellen védő szerkezethez kapcsolódik egy kicsit erőszakosabb cselekedet is, Winterbottom ugyanis ütlegelni is képes vele, amivel különböző masinák bekapcsolását, vagy önnönmaga árnyékát tudja majd jó messzire repíteni. Hogy miképpen került most képbe a kis kövér legény árnyéka? Barátom, azért mert elérkeztünk a játék legjobb pontjához, ugyanis hősünk egy gomb segítségével képes lesz mozdulatsorok rögzítésére, ami segíteni fog nekünk a piték levadászásában. Egy pályán általában mindig meghatározott számban replikálhatjuk magunkat, magyarán előfordul, hogy csak két árnyékmást, de lesz olyan, hogy akár tizenöt formát, illetve mozdulatsort is produkálhatunk. Utóbbi esetében már ember legyen a talpán, aki követni tudja az eseményeket, ugyanakkor nem lehetetlen feladat, csak koncentrációt és kitűnő logikát igényel a tevékenység.

Vegyünk azonban egy nagyon egyszerű példát. Adott a pálya - fontos, hogy nincs oldalra scrollozás -, annak kellős közepén egy pite, de mi alapesetben azt nem érjük el, mert annyira magasan található. Meg van szabva, hogy maximum két árnyékhasonmást, illetve azokkal elvégzendő mozdulatsort állíthatunk elő. Teendőnk roppant egyszerű! Odaállunk a pite alá, majd megnyomjuk a bűvös gombot, és nem csinálunk semmit, csak állunk egy helyben. Néhány másodpercig úgy hagyjuk, majd ha félremegyünk onnan, látjuk, hogy hasonmásunk ott áll, rendíthetetlenül, mint egy ólomkatona. Eztán illedelmesen ráugrunk szellemképünk fejére, és megismételjük a műveletet. Az eredmény az lesz, hogy most már két árnyék-Winterbottom áll ott, mintegy bakot tartva nekünk. Ezt követően már nem is lesz más teendőnk, csak szépen felugrándozunk legfelső bajtársunk kobakjára, és egyetlen vetődéssel levadásszuk a jól megérdemelt, ízletes és friss piténket. Ilyen egyszerű az egész. Természetesen a játékban ilyen könnyű feladataink nem lesznek, ebben az esetben ugyanis lényegesen unalmassá vált volna az a közel 50 pálya, amelyek közül néhány komoly fejtörést is képes okozni.

Később ugyanis már előkerülnek a szellempiték, amiket csak és kizárólag szellem-, vagy árnyékmásunkkal leszünk képesek elérni, de akadnak olyan pályák, amikor komolyabb szerkezetek, mozgó kiszögellések, futószalagok segítségét kell igénybe vennünk a győzelemhez. Ugyanakkor előfordul olyan is, hogy a finom sütemények számozva vannak, és kizárólag a megfelelő sorrendben lehet felszedni őket. Kihívás tehát van a játékban, egy percre sem válik unalmassá Winterbottom terelgetése, sőt, egy-egy komolyabb elakadáskor már csúnya szavak is elhagyhatják a szánkat, és az adrenalinszintünk is felszökhet, bár természetesen nem azért, mert lobog a hajunk a sebességtől. A gondolkodásra, a frissességre és a furfangra folyamatosan szükségünk lesz a pályákon, ez a játék ugyanis nem tud egyszerűen szórakoztatni. Ha fáradtak vagyunk, nem tudunk koncentrálni, inkább hagyjuk, mert csak jobban leamortizál majd a mechanizmusa, ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy az illetékesek nem kötötték meg a kezünket a feladatok teljesítésében, ugyanis többféle módon is megoldhatunk egy-egy problémát, bár koránt sincs akkora szabadságunk, mint például anno a Braidben volt.

Ha a fentiek alapján úgy érzed, a The Misadventures of P. B. Winterbottom egy tökéleteshez közeli játék, akkor egy hangyányit sem tévedtél. A platformerek egyik kiskirályává nőtte ki magát nagyon rövid időn belül, egyetlen, de hatalmas negatívuma talán a rövidsége, illetve a helyenként eszméletlen nehéz, már-már emberfeletti képességeket igénylő fejtörők. Mindezt ellensúlyozza viszont a szórakoztató játékmenet, az eszméletlen hangulatos és egyedi kinézet, valamint a megvalósításhoz teljes mértékben illeszkedő zenei felhozatal, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, lévén amolyan hangulatos, zongorás, szintén a némafilmeket idéző muzsikákat pakoltak a játék alá a programozók. Ha tehát egy igazán kiváló oldalnézetes platformert kerestél már régóta, most megérkezett az új kedvenc, Winterbottom kalandjai ugyanis garantáltan magával ragadnak akkor, ha szeretted a sokat emlegetett Braidet, illetve megtetszett a megvalósítás, valamint a fenti leírás. Nagyon remélem, hogy lesz következő rész, ami lényegesen hosszabb lesz ennél. Egy élmény volt, Mr. Winterbottom. A mihamarabbi viszontlátásra!

#tv2#