The Eye of Judgment: Legends teszt

Ezt elsősorban annak köszönhette, hogy a játékélmény unalomba fulladásának elkerülését csak újabb kártyák és táblák megvásárlásával lehetett volna megoldani, azok viszont korántsem voltak olcsóak. Néhány rajongó azonban hamar felismerte, hogy egy gagyi színes nyomtatóval előállított lapot is képes kezelni az Eye, és így nagyon könnyen el lehet kerülni az újabb paklik vásárlását. A név, a hozzá kitalált körítés és szabályrendszer azonban olyannyira jól sikerült, hogy a Sony úgy gondolta, nem szabad veszni hagyni az egészet. Így született meg PSP-re a leegyszerűsített The Eye of Judgment: Legends, amely a nagy testvér miniatürizált, egyes jóságaitól megfosztott változata lett.

Értelemszerűen ugyanis itt nincsenek kézzel fogható kártyák, sem Eye, de van helyettük sok száz virtuális lap, rengeteg kihívás, és ha nagyon belemerülünk a játékba, akkor végteleníthető élmény is. Persze sokaknak adhat lehetőséget a durcázásra azon kiváló élmény hiánya, amit az ember akkor élt át, amikor a papírlapot nagy kiabálások közepette lecsapta a táblára, majd az óriási képernyőn teljesen három dimenzióban láthatta viszont szörnyét, vagy varázslatainak eredményét, ez ugyanis legmélyebb gyermeki vágyaink valósággá válásaként is felfoghattuk. A Legends betöltése után minden virtuális lesz, ám szerencsére így is képes olyan hangulattal és élménnyel kecsegtetni minket a játék, amilyenre ritkán van példa, lévén kevesen vállalkoznak kártyagyűjtögetős stratégiákat gyártani, hiszen a lapok közötti egyensúlyokat megalkotni - pláne több száz lap esetén - nem egyszerű feladat. A játék illetékeseinek éppen ezért kijár minden tisztelet és elismerés, hiszen nem csak ezt sikerült kiválóan összehozniuk, hanem még egy rövidke, igaz rettentően klisés és zavaros történetről is gondoskodtak számunkra, aminek tulajdonképpen azért van jelentősége, hogy némi ingyen kártyához, illetve az ezek megvásárláshoz szükséges pénzhez jussunk. A kezdeményezést így is díjazzuk, de mielőtt belekezdenénk a dicshimnuszok gyártásába, lássuk közelebbről a játék menetét.

Kezdjük egy költői kérdéssel! Ki játszott már valaha a Yu-Gi-Oh kártyajátékkal, avagy látta a sorozat valamely részét, esetleg töltötte be videojátékos adaptálását? Tudom, nem a legjobb példa, de kis hazánkban manapság talán az egyik legismertebb kártya alapú "stratégia", amit ha valaki ismer, már nagyjából tudja, hogy mire számítson a The Eye of Judgment: Legends-ben. Szeretnék távol maradni az alábbiakban a összehasonlításoktól, így alapjaitól felépítve mutatnám be a játékot. A műfaj, és a kellékek - immáron virtuálisan ugye - fentebb már leírásra kerültek, így lássuk a részleteket. A játékban a célunk nem más, minthogy a 3x3-as felosztású táblán mi uraljuk a legtöbb mezőt, miközben folyamatosan támadjuk az ellenfelet, avagy védekezünk vele szemben. A pálya kilenc rubrikája más és más jellemzőkkel bír, amely elsőre bár felesleges információnak tűnik, hamar rá fogunk jönni, hogy nem az. A válaszhoz azonban először ismernünk kell a lapok tulajdonságait, így most teszünk egy kis kitérőt ebbe az irányba.

Mint ahogyan az összes ilyetén alkotásban, úgy itt is összeállíthatjuk magunknak saját kis paklinkat, méghozzá összesen tizenhat variánsot. A kártyákat hat csoportra oszthatjuk, vannak a tűz, a víz, a föld, az erdő és a biolith fajtákba tartozók, illetőleg a varázskártyák, amikkel komoly bosszúságot okozhatunk az ellenfeleknek. Hogy miért nem szél a negyedik elem, és mi is az a biolith, arra fényt deríthettek majd a röpke kampány alatt, amit az univerzum behatóbb megismerése érdekében kötelező végigjátszani. A lapok közös pontja, hogy mindegyiken valamilyen szépség - értsd: szörnyeteg - található, kivéve ugye a varázslatokat előidéző daraboknál. Szintén közös bennük, hogy egytől-egyig rendelkeznek életerővel és támadóértékkel, amelyek módosulhatnak akkor, ha a pálya olyan mezejére helyezzük őket, amilyen fajtába ők is tartoznak. Most érkezett el tehát a pillanat, hogy visszautaljunk a pálya különböző fajtájú rubrikáihoz, amelyek között két föld, víz, erdő és tűz, illetve általában középen egy biolith típusú mező található. Ha tehát például egy zöld, avagy erdőt jelölő mezőre erdei szörnyet teszünk, akkor annak jó esetben növekedni fog az életereje. Ha ugyanezt a lapot szimpla földre helyezzük, az értékek semmit sem változnak.

#tv#

Ha mélyebben belemegyünk az ismertetésbe, akkor megjegyezhetjük, hogy egyes lapok is képeske módosítólag hatni egymásra, sőt, még maradjunk csak a kártyák ismertetésénél, ugyanis jellemzőiket tekintve korántsem értünk a mondandó végére. Minden egyes lapocskán ugyanis fel van tüntetve, hogy hány manapont ellenében tudjuk lehívni őt a pályára. Általában minden körforduló után - mert körökre osztott a játék menete - két pontot kapunk, de ha valami olyant tettünk az előző fordulóban, ez a szám könnyedén megemelkedhet. A szörnyek ugyanakkor szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamilyen különleges képességgel, amelyeket csak akkor tudunk kiismerni és jól felhasználni, ha sokat gyakoroltunk velük, és nem csak nevüket ismerjük hiánytalanul. Több órányi játékidő kell tehát ahhoz, hogy ütőképes taktikát alakítsunk ki magunknak, ám nehogy azt higgyük, hogy ettől mi még profi játékosok leszünk, hiszen a csaták kimenetele nem csak ügyességünktől, hanem a lapok járásától is függ, és emiatt nem csak rengeteg kihívás, hanem sok-sok órányi játékidő is van benne összességében. Most pedig, hogy már nagyjából ismerjük az alapokat, lássuk konkrétan a harcot.

Legelőször dönthetünk a kezdésről, ami akár már taktikánk részét is képezheti. Sokat nyerhetünk ugyanis, ha okosan, egy nagyon kemény, de kevés manát zabáló szörnnyel tudunk indítani, ami pláne nem elhanyagolható akkor, ha felfogtuk, hogy célunk a legtöbb mező birtoklása. Ha megtörtént a kezdés, máris indulhat a stratégiázás, az ellenfél cseleinek és lépéseinek figyelése, hiszen egyetlen rossz döntés rányomhatja bélyegét a csata kimenetelére. A legtöbb esetben csak a kártyánk közvetlen közelében található szörnynek ronthatunk neki - az sem mindegy, hogy merre néz a kreatúránk -, ám akadnak karakterek amelyek többfelé, vagy távoli mezőket is képesek megtámadni. Ilyenkor nem árt figyelni, mert ha egy HegyiJeti középen áll, és képes balra, valamint jobbra is csapást mérni, ám csak jobbra található az ellenfél szép arcúja, bizony a bal oldali csapattársnak is benyom kettőt a Drága, mert úgy az igazságos. A csata előrehaladtával igyekeznünk kell betölteni a játékteret, illetve a lehető legtöbb támadást bevinni az ellenségnek - lehetőség szerint néhány szörnyét is temetőbe küldeni -, ugyanis ezen a két momentumon áll vagy bukik győzelmünk.

Mivel kiváló mesterséges intelligencia, és folyamatos véletlen generálás van a harcok alatt, ezért soha nem fogunk kétszer ugyanolyan ütközetbe belefutni, egyetlen módosítatlan paklival is képesek vagyunk nagyon sokáig izgalmakat varázsolni a képernyőkre. Ha pedig újabb kártyákat vásárolunk vagy éppen nyerünk az ellenfelektől, illetőleg a boltból, akkor tovább növelhetjük a szavatosságot, természetesen csak akkor, ha sikerült igazán beleszeretnünk az alkotás világába, ami egyáltalán nem lesz nehéz. Az élményt tovább növelheti a programba beépített könyvtár - ez nem vicc, érdemes belekukkantani néhány könyvbe -, illetve az Ad-Hoc multiplayer lehetősége. Egyszóval olyan sokrétű és olyan kiválóan felépített játék lett a The Eye of Judgment: Legends, amelyről nagyon nehéz negatívumokat mondani. Számomra akadt azonban pár szemet szúró pont. Az egyik, hogy túl kevés azon kártyák száma, amelyek tényleg valami újdonságot hoznak és adnak a paklihoz, a legtöbb ugyanis egy kaptafára készült el. A másik szívfájdalmam, hogy a háromszor hármas pályákat egy idő után kinövi az ember, és bár a PSP képernyője nem túl nagy, azért szívesen láttam volna nagyobbacska csatatereket is, például egy hatszor hatos pályán, megnövelt paklival, mert ezeken azért már lehetett volna durván stratégiázni. Így sajnos viszont gyakran kicsit könnyű lesz nyerni. Természetesen azért annyira nem!

Ha a produktum grafikai részét nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyjából rendben van. Nem a legszebb, ami készült a Sony kézi masinájára, de azért rendben van, én kicsit élesebb képet készítettem volna, és beletettem volna a zoomolás lehetőségét is, mert bár teljesen 3D-ben jelennek meg a szörnyikék a kártyákról, túl sokat sajnos így sem látunk belőlük. Az effektek viszont rendben vannak, mint ahogyan a képregényszerű átvezetők is nagyon elnyerték tetszésemet. Bár jócskán keletről érkezett a játék - a megvalósításon is érződik - a zenék szerencsére nem követik az ottani kultúra vonalát, ez mondjuk az egész műről elmondható, hiszen egy nyugati ízlésű játékosnak is emészthető lett, és maradéktalanul be fog jönni minden egyes részlete, ez garantált. Összességében pedig elmondható, hogy ha gyerekes szenvedélyed volt a kártyagyűjtés, és velük a szabályok szerinti nagy csaták, akkor most egy olyan alkotást illethetsz gyűjteményedbe, amely garantáltan feleleveníti előtted ezeket az időket és érzéseket, a különbség csak annyi, hogy most mindent virtuális formában élhetsz át. Egy nagyon jól sikerült alkotás lett ugyanis a The Eye of Judgment: Legends, amely reméljük elődjének bukása után képes lesz kiemelkedni a sorból, ugyanis maradéktalanul megérdemelné.