Úgy vélem, hogyha valamit, akkor a The Elder Scrolls szériát aligha kell bemutatni bármely, önmagát kicsit is a szerepjátékok szeretőjének valló játékosnak. Az 1994-ben indult sorozat az első rész, az Aréna óta ugyan hatalmas változásokon esett át, ám mindezt úgy tette, hogy végig hű maradt az alapkoncepcióhoz. A The Elder Scrolls család legújabb tagja, bár abban nem az első, hogy többszemélyes játékra ad lehetőséget, abban igen, hogy teljesen arra éleződik ki. Sisakot fel, megbűvölt nyilakat a tegezbe, The Elder Scrolls Online teszt következik!
Bevallom őszintén, bár a The Elder Scrolls játékok mindig is közel álltak a szívemhez (éppen 261 óránál járok a Skyrimben), a TESO valamiért az előzetes anyagokon nem tudta elérni az ingerküszöböm. Természetesen a készítők által elénk tárt promóciós CGI filmeket elképesztően hangulatosnak találtam, azonban magával a játék koncepciójával nem igazán tudtam megbarátkozni. A Morrowind óta vagyok aktív részese a szériának, és bár papíron jól hangzónak találtam azt, hogy a világot immár hús-vér játékosok töltik meg, nem igazán tudtam elképzelni olyan koncepciót, amiben ez nem megy a sorozatban megismert lassú, megfontolt játékmenet rovására. Fenntartásokkal ültem tehát le a The Elder Scrolls Online elé, azonban így is sikerült hamar lefegyvereznie.
A játék története ezer évvel a Skyrim előtt játszódik, és Molag Bar világuralmi kísérlete áll a középpontban. A széria eddigi részeihez híven egy börtönben ébredünk, ám ezúttal nem holmi birodalmi tömlöcben tartanak fogva, hanem sok ezer társunkkal egyetemben a Coldharbour rabjai vagyunk. A cellánkból kijutva, némi harc árán sikeresen megszökünk Molag Bar birodalmából, hogy napokkal később Daggerfallban magunkhoz térve vágjunk bele a kalandba.
Ezért ne húzzátok le a házi krokodilotokat a vécén
A játék tagadhatatlanul a The Elder Scrolls széria tagja, így a kezdetektől fogva szabadon vándorolhatunk arra, amerre a kedvünk tartja - na meg amerre éppen nem darabolnak le. Bár nem egy Dark Souls nehézségi szintjével vetekedő játékkal van dolgunk, a korábbi részektől kicsit eltérően sokkal többször fogunk fűbe harapni, köszönhetően főleg annak, hogy a játék első ránézésre igencsak kaotikus, és amikor úgy ahogy kiismerjük az egyes részeit, meglepetésekben akkor sem lesz hiány.
A legszembetűnőbb változás egyértelműen az, hogy a játék alatt végig úgy éreztem magam, mintha egy vásári forgatag közepén barangolnék. Teljesen mindegy volt, hogy Daggerfall főterén, vagy dohos barlang legsötétebb zugában jártam, mindenhol tömegek rohangáltak körülöttem, és folyton az az érzésem volt, hogy ez a játék egyáltalán nem rólam szól. Ez utóbbi egybevág a korábban említett kaotikussággal: az, hogy egy goblin ugrik elő egy bokorból, vagy egy farkas falka köröz körülöttem, egyáltalán nem jelenti, hogy nekem is fognak támadni. Sok esetben valaki másnak ugranak neki, szabad utat hagyva nekünk. Mivel azonban a készítők nem akarták, hogy bárki is harc nélkül maradjon, ezért biztosak lehetünk abban, hogy két méterrel odébb ismét megjelenik valami, ami ezúttal már a mi életünkre fog törni... vagy éppen máséra, mivel mindig lesz valaki körülöttünk, aki lehúzhatja rólunk a mobokat.
"Piroska, szalvéta van?"
Szembetűnően átalakult a játékban a harcrendszer is. Az alapokat a Skyrim adja, így manuálisan védhetünk a pajzsunkkal, valamint lehetőségünk van két egykezes fegyverrel is aprítani az éppen aprítandó felet. Míg eddig azonban a tényleges találat számított, és lehetett akármennyire erős egy ellenséges íjász, ha kitértünk a nyilai elől, akkor akár úgy is végezhettünk vele, hogy egy karc sem esett rajtunk, ezúttal már a legtöbb MMO-hoz hasonlóan sokkal inkább a statisztikák, nem pedig a tényleges skillek számítanak. Hiába ugrunk el látszólag egy felénk haladó tűzlabda elől, az követni fog minket, és míg a varázslatok esetében meg is magyarázható a dolog, a nyílvesszők és kardok esetében már nem igazán. Bár lehetőségünk van félreugrani sok támadás elől, elég frusztrálónak találtam, hogy az ellenség a támadása befejeztével láthatóan azt a helyet ütötte, ahol én másodpercekkel azelőtt voltam, és mégis sebződtem. A rendszer használatát megértem, hiszen az esetleges lag miatt így "tisztább" a játék, és a The Elder Scrolls széria újoncainak ez valószínűleg nem is annyira furcsa, azonban aki játszott a korábbi részekkel, annak idő kelhet, mire megszokja.
Nem csak a harcok terén hozza a játék a más MMO-kból már megismert dolgokat, hanem a küldetések szempontjából is. "Öld meg ezt, hozd vissza azt, szedj össze ennyi ilyet, és kapsz pár aranyat!" Ismerős a rendszer? Sajnos, mint ahogyan azt korábban említettem, a játéknak nem mi vagyunk a főszereplői, hanem csupán egyek vagyunk a sok karakter közül, aminek következtében a Skyrimban megismert fejtörős részekkel egyáltalán nem találkoztam, és szinte minden küldetés a harcra épült. Ezeket a feladatok felvenni egyébként a már megszokott módon, az NPC-ktől lehet, szerencsére azonban, bár a játék minden ilyen karaktert jelez nekünk, azt nem sárga felkiáltójellel, hanem diszkrétebben, egy sötét, a küldetésjelző szimbólumra hasonlító ikonnal teszi. Mindezeket összevetve csak magamat tudom ismételni: érthető, és az újoncoknak megfelelhet, a régebbi motorosoknak azonban lehet ezzel problémája.
Nekik nem sértés, ha gyíknak hívják őket
Vannak azonban dolgok, amelyek túlmutatnak a korábbi játékokon, és nagyszerű ötletnek tartom az implantálásukat. Először is, az iránytűnk most már nem csak az ellenségeket, helyszíneket, és az aktív questeket mutatja, hanem a feladatokat adó NPC-ket, valamint azt is, hogy az adott quest object hozzánk képest milyen pozícióban helyezkedik el. Egy többszintes házban, vagy kiterjedt barlangrendszerben mondanom sem kell, hogy hatalmas segítséget jelent, hogy tudjuk, hogy lefelé, vagy fölfelé kell-e mennünk. Végre valahára két karddal a kezünkben is tudunk védeni, így aki pont emiatt nem próbálkozott ezzel a harcmódszerrel a Skyrimban, ezúttal nyugodtan ráállhat a dual wieldingre. Amennyiben vásárolunk egy paripát, az végig velünk marad, azonban nem baktat utánunk árkon bokron keresztül, mint a szellem ló tette azt a The Lone Rangerben, hanem ha füttyentünk egyet, megjelenik, majd amint leszállunk róla, el is tűnik.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan mutassam be a játékot. A fenti sorokban olvashattatok egy általános jellemzést, azonban tisztában vagyok azzal, hogy sok The Elder Scrolls fan kétkedve áll a programhoz, lévén nehezen tudják elképzelni, hogy ugyanazt az élményt kapják egy többszereplős játéktól, mint egy erősen single- és történetorientált alkotástól. A kérdés tehát az, hogy képes-e visszaadni azt a TESO, amit a Morrowind, az Oblivion, vagy a Skyrim? Nos, a válaszom sajnos egy határozott nem.
Bármennyire is szerettem volna igazán szeretni a TESO-t, megközelítőleg sem adja azt az élményt, amit a korábbi epizódok. A játék, bár hatalmas, nyílt világban játszódik, felfedezést csupán nyomokban tartalmaz. Minden infót megkapunk, és persze, az új területekig bandukolnunk kell, de egy percig sem fogjuk magunkat elveszve érezni.
Égető sivatagi nap? Persze, hogy páncélban mászkálok!
Az, hogy milyen karakterrel indulunk neki a kalandnak, a kiegyensúlyozottság miatt teljesen mindegy. Persze, a kasztok között azért van némi különbség, de a legtöbb karakter bizony ugyanazt tudja, így például fajtól és beállítottságtól függetlenül mindenki képes varázsolni (a számbillentyűkre rendelt speciális támadásokat bevinni), így a közelharcra kiképzett khajiitommal rengeteg ellenséget úgy öltem meg, hogy annak esélye sem volt a közelembe kerülni.
Mivel minden tele van más játékosokkal, akik amúgy is "triggerelik" a csokrokban álló ellenségeket, így a lopakodás teljesen felesleges funkció. Ha valaki nagyon nem szeret harcolni, annak elég, ha a támadások elől elfut; minimálisan fog sebződni ugyan, azonban a legtöbb ellenség néhány méter után feladja az utánunk loholást. Ez utóbbi egyébként sokszor elég furán vette ki magát. Csak hogy példával éljek, Daggerfallban egy vérfarkas támadott meg, azonban csak egy húsz négyzetméteres körben foglalkozott velem. Ha abból kibarangoltam, a farkas porrá vált, és újra beszélnem kellett a tőle megijedt NPC-vel ahhoz, hogy ismét nekem támadjon. Az őrök azonban hiába álltak a környéken, nem igazán érezték szükségesnek azt, hogy segítsenek nekem.
A TESO tehát játékmenet tekintetében érezhetően kommerszebb lett, mint a korábbi részek. Ne értsétek félre, egy percig sem mondom azt, hogy nem sikerült jól, csupán nem azt nyújtja nekünk, amit a régiek ismeretében egy új The Elder Scrolls-tól várnánk.
Íme egy ritka látvány: nincs kint az egész dekoltázsa egy női karakternek
A fórumokat olvasva úgy vettem észre, hogy sokan a World of Warcarft trónkövetelőjét látják a The Elder Scrolls Online-ban. Nos, erről azért tudok csak nehezen beszélni, mert nem sok órát öltem a WoW-ba, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy jelenleg hogy áll a játék. Próbáltam utána érdeklődni, de nagyon vegyes válaszokat kaptam. Volt, aki szerint soha sem volt ennyire jó, míg mások szerint az elmúlt egy-két évben értékelhetetlen volt. Volt, aki szerint még évekig is simán a piacon, lesz, míg mások szerint már az utolsókat rúgja.
Közvetlenül nehezen tudom tehát a Blizzard játékához hasonlítani a Bethesda programját, annyit azonban kijelenthetek, hogy akárhány alkalommal zártam be a TESO-t, bár mosolyogva álltam fel a géptől, nem éreztem úgy, hogy nekem folytatnom kellene a játékot. Szép volt, jó volt, de valahogy nem kapott el az életérzés, nem rántott be a játék. Tény és való, hogy sok elem található a TESO-ban, amelyek a WoW-ban is visszaköszönnek (craftolás, halál esetén helyszíni újraéledés, mountolható állatok, statisztika alapú harc), de az eddig látottak alapján nem mondanám riválisnak a játékot, azonban tény és való, hogyha valaki ráunt a Warcraftra, annak jó alternatívát nyújthat a The Elder Scrolls.
A Gyöngy megvan, de merre jár Jack?
A játékmenetet már átbeszéltük, azonban a játék technikai mivoltját még nem veséztem ki. Ami az irányítást illeti, a billentyűzet-egér kombináció hozza az elvárható szintet, bár ahogyan az már lenni szokott, annyi újítás pont került bele, hogy a régi motorosoknak is érdemes legyen átfutni a billentyűzetkiosztást. Nagy szívfájdalmam ugyan, de nem láttam lehetőséget a kontrollerünk használatára, így aki a korábbi játékokat azokkal játszotta, annak is a billentyűzetnyomogatás marad - remélem azonban, hogy vagy én voltam vak, vagy pedig ez az opció hamar belekerül.
A zenék szintén hozzák az elvárható szintet. Sok szólam visszaköszön a korábbi The Elder Scrolls játékokból, bár így dúdolva nem tudnék felidézni még egyetlen dallamot sem, holott az utóbbi három címből ez lazán megy. Örömteljes, hogy a küldetésadó NPC-k is beszélnek, így teljesebb élményt adva a játékosoknak, ráadásu,l ha valamibe, akkor a szinkronba nem tudok belekötni, szóval a játéknak kijár a jeles.
És akkor jöjjön a játék egyik legfájóbb pontja, a grafika. A játék nagyon szépen néz ki, MMO-khoz viszonyítva pedig pláne, azonban meg is követeli a vasat. Nem egy ultra beállítású Crysis 3-ról van szó, azonban míg a gépemen a Skyrim gyönyörűen ment magas részletességgel, addig a TESO-t majdhogy Morrowind szintre kellett butítanom ahhoz, hogy hozza az elvárható szintet. Aki tehát régebbi konfiggal szeretne játszani, próbálja ki, mielőtt beleveti magát a tamrieli kalandokba - a játék valószínűleg futni fog, csak éppen nem olyan szinten, mint a korábbi részek.
Végezetül egy, számomra is meglepetésként ható dolgot szeretnék megemlíteni: a bugokat, vagyis hogy pontos legyek, a programhibák hiányát. Bár a játék chatje alapján több küldetéssel is voltak problémák, én egybe sem futottam bele, minden hibamentesen ment. Az egyetlen zavaró dolog az volt, amikor leállították a szervereket, hogy felkészüljenek az éles startra, de ezt leszámítva a játék nem omlott össze, ezzel alaposan szembemenve a korábbi részekkel. Hejj, azok a kellemes talajon való átesések és halálba zuhanások a Morrowindben... nosztalgia.
Üdvözlünk Ausztráliában!
Ezt is megértük tehát, két és fél évvel a Skyrim megjelenése után egy új The Elder Scrolls-t köszönthetünk a köreinkben. Bár egy kérdés megválaszolását direkt húztam eddig, úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy feleljek rá: megéri-e a játék az árát? Nos, erre annyit tudok csak mondani, hogy az idő majd eldönti. Tartalomban tény és való, hogy nincs hiány, azonban hiába vallom magam a széria elkötelezett rajongójának, nem érzem úgy, hogy bármiből is kimaradnék azzal, hogy azt a részt kihagyom. Mert bizony kihagyom.
Ha egyszer kellene kifizetnünk, és utána szabadon használhatnák, mint például a Guild Wars-t, akkor már csak a sztori miatt is beruháznék rá, még ha a játékmenet nem is annyira szív magába, mint az előző részek esetében, azonban a borsos havidíjat szem előtt tartva egyelőre biztosan nem nevezek be a Molag Bar elleni háborúba.
Remélhetőleg a Bethasda hamar belátja, hogy az emberek bizalmát egy ingyenes próbaidőszakkal könnyen megnyerheti, hogy akárcsak a Blizzard, ők is lehetőséget adnak egy próbaidőszak végigzongorázására, amíg azonban ez nem következik be, csak óvatosan tudom ajánlani a játékot. Tény, hogy nem lett rossz, de valószínűleg sokaknak nyújt kevesebbet, mint azt ők korábban várták.
Lac a szerkesztőségtől távol, saját gépén teztelte a játékot, így nem a szokásos tesztkonfigon (nVidia GTX 780 videókártya és 16GB Kingston HyperX Beast memória, ASUS Maximus VI Hero alaplap, Cooler Master HAF XB házba szerelve - Windows 8.1 rendszeren) futott a játék, a képernyőképek sem sajátok sajnos - idő előtt vége lett a tesztidőszaknak.
