The Walking Dead: Episode 2 - Starved for Help teszt

A játék legelső epizódja már április végén megjelenhetett, amire - mint a Walking Dead franchise és a Telltale Games kalandjátékainak nagy rajongója - azonnal rá is vetettem magamat, hogy megbizonyosodjak arról, amit a premier előtt hónapokig próbáltak bizonygatni számomra az illetékesek. Eszerint a The Walking Dead zombis koncepciója megállja a helyét egy kalandjátékos közegben is, dacára az akcióval bőven megpakolt filmes és képregényes jeleneteknek és alapvetően a point n click műfajtól létidegen körítésnek. Ahogyan pedig már megannyiszor a múltban, a Telltale Games ismét bizonyított!

Hé zombi úr! Nincs egy kis papírja?

A még tavasszal megjelent második epizód, avagy az A New Day ugyanis szó szerint levett a lábamról, mint ahogyan azt kifejtettem az akkor íródott tesztben is. Voltak ugyan a játéknak hibái - méghozzá nem is olyan kicsik -, de a lefestett atmoszféra, a hihető karakterek, a jól felépített játékmenet, valamint úgy nagy általánosságban az, hogy tulajdonképpen egy interaktív rajzfilmet irányítunk a képernyőn, az egyediség részleges varázsával megtoldva képes volt azonnal a padlóra küldeni. Rögtön megtetszett mindemellett az is, hogy a történet sem a képregényeket, sem a sorozatot nem nyúlta, habár előbbivel azért volt némi átfedés, ez csak és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy ne vesszünk el rögtön ebben az ijesztő, de valamiért mégis kívánatos és otthonos világban. Az első epizód néhány órás kampánya alatt ugyebár a történet két alapvető főhőse mellett megismerkedhettünk a mellékszereplőkkel is. Lee és Clementine, mint a sztori központi karakterei azonnal megszerethetők voltak, megpróbáltatásaik és sanyarú, mondhatni drámai sorsuknak köszönhetően olyan hatást keltettek, amilyenre csak nagyon ritkán van példa videojátékok esetében. Lee ugyanis egy felszarvazott férjként és egyben szeretőgyilkosként éppen a börtönbe tart a zombiapokalipszis kirobbanásakor, Clem pedig egyszerűen csak elveszíti szüleit és teljesen magára marad a nagy felfordulás közepette.

Vajon mi történik, ha belerúgok ebbe a labdába?

Lehet két ilyen szereplőre nem melankolikus felhanggal nézni? Ugye, hogy nem! Aki végigjátszotta az első részt - figyelem, "szpójler" következik - az ugyebár tudja, hogy hőseinknek nagy megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük, de mindig a legutolsó pillanatban jött a segítség vagy a megoldás, így a biztonságos menedéket keresve az utolsó képsorokban eljutottak egy olyan helyszínre - tulajdonképpen egy régi motel parkolójába -, ahol biztonságos menedéket építhettek maguknak. A második epizód az előző rész eseményeihez képest egy kicsit később veszi fel a fonalat, cirka negyed esztendővel. Ekkor a menedék már javában áll, a biztonságot jelentő falak között pedig egyetlen probléma üti fel a fejét, ez pedig nem más, mint az élelmiszer hiánya. Ha Lee és túlélő társai nem találnak hamarosan valami hatásos megoldást a problémára, akkor nem a zombik, hanem az éhhalál okozza majd vesztüket. Amint azt már a sorozattól megszoktuk, ezúttal is az utolsó pillanatban jön a segítség, méghozzá egy testvérpár képében, akik éppen üzemanyagért kutattak az egyre inkább elnéptelenedő és veszélyessé váló kisváros utcáin. A már első látásra is kissé furcsa testvérek szinte azonnal felajánlják segítségüket a menedék lakóinak, méghozzá magas szintű biztonság és bőséges ételmennyiség társaságában. Egy ilyen helyzetben vajon mit is választhatna a józan ész, nem igaz?

És most együtt: Ha jó a kedved nyírj ki egy zombit!

Ahogyan azonban egyre jobban megismerkedünk a befogadó családdal és szimatolunk a birtok körül, lassan felfedezzük, hogy a furcsa família bizony rendkívül sötét titkokat rejteget. Előbb csak a családfő hiánya, majd a bőséges húsmennyiség kérdése, végül pedig a pajta mögött megtalálható kínzókamra veti fel a legfontosabb kérdéseket, majd a játék végéhez közeledve kiderül, hogy a család... Ezt inkább nem mondanám el, legyen meglepetés, mint ahogyan az is, hogy miképpen sikerül kimászniuk hőseinknek a slamasztikából. További érdekesség egyébiránt, hogy a játék története egy másik szálon is elindul, így a rejtélyes család mellett össze fogunk találkozni látszólag még nem fertőzött, de az agyukat tekintve mégis betegnek tekinthető emberekkel, akiket csak banditaként emlegetnek majd a játékban. Sajnos az ő titkukra nem derül fény ebből az epizódból, de van egy olyan sejtésem, hogy az erdőben lakó és állig felfegyverzett népség a későbbiekben még komoly bonyodalmakat fog okozni nekünk, mindenesetre a körülöttük felsorakozott kérdések megválaszolása remélhetőleg nem fog elmaradni. A második epizód befejezésével tehát hőseink szinte ott vannak, mint az első fináléjának idején: se menedék, se étel, se jó kilátások, csak zombik és zombik mindenütt.

Hogy dolgozni? Ééén???

Az erőteljesen a Texasi Láncfűrészes sztorijára emlékeztető epizód legnagyobb érdekessége egyébiránt, hogy némileg háttérbe szorította a zombik jelenlétét. Habár tény és való, hogy a franchise igazából sosem direkt a vérengzésről vagy az élőhalottak garmadájáról szólt, hiszen a képregényben és a sorozatban is sokkal fontosabbak voltak az emberi interakciók, a helyzetek, sőt, az utóbbi évad még erősebben erre épített már, ezt pedig úgy látszik, hogy a videojáték is szeretné követni a jövőben. Hogy ez mennyire tekinthető pozitívumnak vagy negatívumnak, az véleményem szerint egyértelműen vérmérséklet kérdése, illetőleg azé, hogy ki, miképpen tekintett a The Walking Dead névre a múltban. Ha ugyanis valaki mindig is csak a zombikat látta benne, a félelmet és a horrort, az nem csak a sorozat aktuális epizódjainak többségében, hanem a játék második felvonásában is csalódni fog. Mindezt annak ellenére is ki merem jelenteni, hogy a Starved for Help esetében a hangulat, a jellegzetes, kissé reményvesztett, a nyugalommal, valamint a feszültséggel kellemesen játszadozó atmoszféra teljes egészében megmaradt olyannak, mint amilyennek az első részben megismertük. Hasonló minőséggel párosul újfent a történet kidolgozottsága, a történet vezetése, a küllem, a kiváló szinkronok, illetőleg a játék egyik legnagyobb védjegyének számító morális döntések lehetősége is.

Már ne is haragudj Maugli, de igazán megborotválkozhattál volna!

Merthogy természetesen a második epizódban is meglesz a lehetőségünk arra, hogy azokban a helyzetekben álljunk valakinek az oldalára vagy csak hozzunk meg döntéseket, amikor nincs egyértelműen jó választás. Rögtön a játék első jelenetei például azonnal olyan helyzetbe sodornak, ahol emberéletekről kell döntenünk, majd nem sokkal később az egyik legnagyobb problémán, az élelmiszerhiányon kell felülemelkednünk, amikor ránk bízzák egy fél alma, illetőleg valami kevéske rágcsálnivaló kiosztását. Természetesen nem fog mindenkinek jutni, így páran megharagszanak, néhányan pedig közelebb kerülnek hozzánk. Ilyen és ehhez hasonló döntésekkel szó szerint dugig van tömve a játék, ami egyrészt megdobja az újrajátszhatósági faktort, másrészt pedig azt sugallja a játékos felé, hogy valóban van hatalma és befolyása a történések felett, így minden egyes halál, minden egyes élet vagy minden egyes falat kenyér attól függ, hogy mi ott és akkor miképpen döntöttünk. Minden egyéb opció esetében egyébiránt szintén nem történtek forradalmi változások a játékban, a küllem tehát még mindig képregényes maradt, az irányítás pedig borzasztó, de az első részhez képest egy tyúklépésnyi visszafejlődés sem történt, ami annyit jelent, hogy a Telltale Games továbbra is jó úton halad a The Walking Dead videojátékkal, aminek tűkön ülve várjuk a további részeit, amennyiben képesek lesznek természetesen tartani ezt a minőséget.