The Next BIG Thing teszt

Az este unalmasan kezdődött Dan számára. Sportriporter létére egy díjátadóról kellett volna tudósítania, nem beszélve arról, hogy a világ egyik legidegesítőbb nőjét kapta társaként. A lány sokat beszél, a viccei annyira gyengék, hogy tűz közelben meggyulladnak, ráadásul még egy olyan eseményért is rajongani tud, mint amilyen egy díjátadó. Liz hasonló érzéseket táplált a férfi iránt, utálta Dant. Bunkó, flegma, a kisujját sem képes mozdítani a közös cikkük összehozása érdekében, s ahelyett, hogy az ünnepséget követné nyomon, inkább a kocsijában edzi a karját a laposüvege emelgetésével. Mégis, amikor meglátják Nagy Albertet, amint betör a helyi médiacsászár, FitzRandolph irodájába, eltérő okok miatt ugyan, de kénytelenek összedolgozni. S miután Liznek nyoma vész, Dannek félre kell dobnia a macsó "teszek a világra" imázsát, s a lány után erednie. Bőrdzsekivel, kalappal és kemény macskajajjal felvértezve a lány után ered, s ezzel el is kezdődik a következő nagy kaland.

A játék az ötvenes évek Hollywoodjában játszódik, pontosabban szólva annak egy alternatív változatában. Minden olyan, mint az általunk ismert múltban, egy apró eltéréssel: a gyorséttermek, autósmozik és feltupírozott hajak mellett meghatározó szerep jut a szörnyeknek is. A rémeket felvonultató filmeknek köszönhetően ugyanis a társadalom elfogadta a különös lényeket, s teljesen egyenrangú partnerként kezelik őket. A fentebb említett FitzRandolph-nak nagy szerepe volt ebben a folyamatban, nem véletlen hát, hogy oly sokan felnéznek rá. Emellett robotok is színesítik az amúgy sem fekete-fehér világot, s bár azt hihetnénk, hogy előbb-utóbb megszokjuk a furcsaságokat, de miután találkozunk a Vénusz légycsapójából és egy bulldogból "kikevert" házőrzővel, rá kell jönnünk, hogy lesznek még itt meglepetések.


A Runaway a maga idejében nagyon népszerű játék volt, s bár akivel beszéltem, szinte mindenki oda volt érve, bevallom, én nem szerettem. A sztori tetszett, a grafika szemet gyönyörködtető volt, s a játék hangulata is megfogott. "Akkor mégis mi volt a baj?", hangozhatnak jogosan a kérdés. Nos, a kezelőfelület. Szerintem borzalmas volt, egyszerűen több óra játék idő után sem bírtam megszokni, s bár lehet, hogy ezzel csak én voltam ezzel így, de az a fajta vagyok, akinek ha nem tetszik valami, akkor bizony nem fog vele szenvedni, még ha mindenki más szerint korrekt is az adott dolog. Ezen felül az is benne van a pakliban, hogy amikor az megjelent, nem nagyon volt választék a piacon, éppen ezért a stílus rajongói nem tehették meg azt a luxust, hogy a kényelmetlen kezelőfelület miatt nem játszották végig. S bár nagyon szeretem a stílust, nem mondom azt, hogy szerelmes vagyok belé, éppen ezért sohasem jutottam el a "The End" feliratig (már ha volt egyáltalán ilyen). A későbbi epizódokhoz sem volt szerencsém, így nem tudom, hogy azokban finomítva lett-e a rendszer, vagy pedig maradt minden a régiben.

Amiért leírtam a fenti sorokat, annak egyszerű oka van. Szeretném, ha mindenki előtt tisztázva lenne a dolog. Nem vagyok a stílus elkötelezett rajongója, nem voltak pozitív előítéleteim a The Next BIG Thinggel kapcsolatban (sőt!), s nem is próbálom meg szépíteni a tényeket. Merthogy nincs is rá szükség. A játék kezelése valahol a mesés és a tökéletes között helyezkedik el, letisztult, mégis sok funkciót rejt. Aki tehát hasonló cipőben evez(ett) a The Longest Journey-vel kapcsolatban, mint én, az nyugodtan nekieshet a Péndulo új alkotásának, ilyen téren nem fog csalódni.


Ami azt illeti, más területen sem valószínű. Negatívum talán, hogy a hardcore játékosok nem fogják annyira élvezni a fejtörőket, lévén meglehetősen egyszerűre sikeredtek. Persze gondolkodnunk kell, de úgy lettek kialakítva, hogy egy átlagos játékos is túl jusson rajtuk. Felmerülhet a kérdés, hogy mi van az átlag alatti gamerekkel? Nos, nekik való az easy nehézségi fokozat. Igen, jól olvastátok, de azért megismétlem: nehézségi fokozat. Először én is csak meredten bámultam a képernyőt, amikor ki kellett választanom, hogy mennyire keményen akarok játszani, lévén a point&click az a stílus, amiben bármit el tudok képzelni, kivéve azt, hogy ezt be lehet állítani. Szerencsére hamar meglett a megoldás, így a szemöldököm is visszamászhatott a jól megszokott helyére.


A képernyő tetejéhez érintve a kurzort nem csak a felszereléseinkhez férhetünk hozzá, hanem három olyan funkcióhoz is, amelyek megkönnyítik az életünket (vagy legalábbis gondoskodnak arról, hogy több hajunk maradjon). A "checkpoint" fül mindenki számára elérhető, abból tudhatjuk meg, hogy éppen mi a feladatunk. Más kalandjátékokkal szemben ugyanis itt nem mindig egyértelmű. Ilyenkor egy gyors csekkolás (na jó, ez bűn gyenge volt), és máris tudjuk, hogy mi a feladatunk. Vagy nem. Ha ez utóbbi történik, még mindig van két lehetőségünk: vagy segítséget kérünk a játék narrátorától, vagy pedig megnézhetjük a hotspotokat. Ha az első lehetőséget választjuk, megjelenik a sztorit mesélő szmokingos úriember, s sejtelmesen elmondja, hogy mi is a teendőnk. A hotspot használatakor minden olyan dolog, amivel interakcióba léphetünk, fel lesz tüntetve a képernyőn, így tehát elkerülhetjük azt, ami a vélhetőleg nem csak az én rémálmom az ilyen jellegű alkotásoknál: a kép szisztematikus végigkattintgatását az elrejtett tárgyak iránt.

A p&c kalandjátékok története általában sokkal lassabb folyású, mint az egyéb stílus képviselőié, éppen ezért jobban el is lehet merülni bennük. Ha azonban a játékok készítői el akarják kerülni azt, hogy a játékosok belefulladjanak az érdektelenségbe, valamivel mégis fel kell pörgetniük a játékmenetet. Ezt több módszerrel is el lehet érni, azonban tény és való, hogy az egyik legkedveltebb ilyen jellegű megoldást a viccek jelentik. A The Longes Journey vagy a Syberia nem nevezhető vígjátéknak, mégis nem egyszer nevettem azokon sem, lévén a főszereplők poénkodásai, vagy szarkasztikus megnyilvánulásai könnyen mosolyt csalhatnak az ember arcára.

A TNBT-nek ilyen téren sokkal könnyebb dolga van, hiszen már maga a környezet is a humor-faktort erősíti, így ilyen téren a szereplők beszéde kevésbé játszanak fontos szerepet. Ennek részben örülök, mert bár Liz állandóan poénkodik, a viccei és megjegyzései már a cikk elején jellemezve lettek: nagyon a "fa" kategóriát erősítik. Persze nem kell mindig "Megy a nyuszika az erdőben...", ha röhögni akarunk, így itt is inkább maguk a szereplők, a megjelenő alakok jelleme adja nevetnivalót, legyen szó a fentebb említett "Vénusz-kutyáról", vagy Dan állandó fintorgásáról. És akkor még nem is beszéltem a behemót költőről...


Persze ritka az alma kukac nélkül, és bár a The Next BIG Thing nem éppen egy féregtanya, azért van benne egy-két technikai gikszer. Először is, nem egy-két helyen fordult elő, hogy összekeveredtek a hangok és a feliratok, így teljesen mást mondott az adott szereplő, mint amit írt a játék. Más alkotásokban is előfordul az ilyen, de itt a szokottnál többel találkoztam. A másik problémám a játék crash-elése, magyarán szólva összeomlása volt. Egy ponton csinálta csak ezt, viszont ott mindig, éppen ezért nem is tudtam egy résznél tovább játszani vele. Fontos azonban, hogy galád kezeim közé egy újságíróknak szánt példány került, így valószínűleg a boltok polcaira érkező verzió már mentes ez utóbbi hibától - és remélhetőleg az előbbiektől is.

A hangok teljesen rendben vannak, de valahogy nem fogtak meg. A szinkronnal nincs probléma, de a zenék olyan semmilyenek voltak, pedig sok "kattintgatós játéknak" máig el tudom dúdolni a dallamát. A grafikai azonban... nos, azt hiszem erre mondják azt, hogy nagybetűs GRAFIKA. Persze kalandjátékos mértékkel mérve. Egyszerűen gyönyörű, az állkapcsom után sokáig tapogattam a padlószőnyegen, a szemem ugyanis nem bírtam levenni a monitorról. Minden tűéles, színes, ragyogó, hangulatos. Az átvezetők szintén nagyon jók, egyszóval le a kalappal Péndulo-s srácok előtt.

A The Next BIG Thingre szükség volt. Igazából semmi újat nem mutat, maximum a kinézete az, ami előtt meghajolhatunk. Nem is fogunk a földön feküdni a nevetéstől, mégis az összhatás mindent visz. Nagyon jól összerakott kalandjátékkal van dolgunk, amit bátran ajánlok mindenkinek. Talán a veteránok kicsit könnyűnek fogják találni, de azok, akik még csak most ismerkednek a stílussal, biztos meg fogják szeretni. Ami még jobb, hogy a játék kis hazánkban magyar felirattal fog a boltok polcaira kerülni, így tényleg bárki nekieshet a programnak. A Péndulo Studios kitett magáért, s ezért minden elismerésem. A Runaway után nem tettem, de a The Next BIG Thing után várom A következő NAGY dobásukat.