The Elder Scrolls Online: Tamriel Unlimited teszt

Rögtön a teszt elején szögezzünk is le valamit: a TESO nem egy hagyományos értelembe vett ES játék, ugyanakkor botorság lenne elvárni tőle ezt, már csak azért is, mert rengeteg olyan egyedi ötlet és újdonság került bele, ami az alapkoncepcióval nem igazán összeegyeztethető, ugyanakkor pont ettől lesznek innovatívak ebben a szcénában.

Ha szerinted sincs baj a tank-gyógyító-DPS háromszöggel, a nagyon jól megszerkesztett és koordinálható főellenség harcokkal, az optimális karakter felépítéssel, valamint a képességek egy szűk elitjének használatával, akkor nagyjából hasonlóan gondolkodunk, mivel ez már ugye bevált és még szórakoztató is. Ellenben ha nyitott vagy az unortodox elemekre, ha egy kis frissesség után pezseg a véred, valamint nem riadsz vissza a szívatástól sem, akkor bizony a TESO-t neked találták ki.

Belenyúljak-e a fénybe?

Természetesen a Skyrim hatása eléggé keményen rányomja még így is a bélyegét a stuffra: ha sokat játszottál vele, akkor bizony az iránytű és a waypoint rendszer azonnal ismerős lesz, meg persze a jól megszokott védekezés-támadás kettős is a bal, valamint jobb trigger gombokkal. Sőt, még a menük és az inventory esetén is megdobban a szívünk, viszont itt minden sokkal reaktívabb, ami nagyon fontos, hiszen nem áll le az élet, amíg mi a felszerelésünk között matatunk.

Sokan nagyon félnek attól, hogy azt a töménytelen funkciót, amit egy billentyűzetre ki lehet osztani, azt vajon konzolon, egy joystick esetén hogyan lehet jól megvalósítani. Jelentem, a ZeniMax Online Studios csapata elég keményen tanulmányozta a Dualshock-ot, és úgy szabták fazonra ezt az elemet, hogy egyszerre relatíve sok lehetőségünk legyen teljesen logikus kiosztásban, de egy pillanatra sem veszünk el ezek között, mondjuk a legnagyobb csata hevében. Mivel csak egy bizonyos mennyiségű képességet tudunk egyszerre használni, ezért a rendszer elég kétélű lett, noha nem hiszem, hogy ezt jobban meg lehetne valósítani.

Így készül Aranka

Ha egy előre meghatározott számú skillt tudunk forgatni, akkor sokkal nagyobb lehetőség van arra, hogy ezeket kiismerjük, valamint megtanuljuk azt, hogy milyen szituációban érdemes rájuk hagyatkozni, ráadásul egy nagyon kellemes ritmust vehetünk fel így - egy kicsit hasonlóan, mint az egyszemélyes RPG-k esetén. Ugyanakkor le is mondhatunk a hagyományos MMO-k által bevezetett, jól elhatárolt és definiált rendszerről, ami pedig akár ahhoz is vezethet, hogy esetlennek érezzük magunkat és szimplán nem tudjuk eldönteni, vajon mi vagyunk ennyire bénák, vagy pedig az adott karakterrel így kell játszani.

Természetesen ez a céltalanság, vagy ha úgy tetszik, szabadság, egy jó nagy plusz is lehet, mivel a legtöbb MMO esetén ez nem áll rendelkezésünkre, valamint a játék nem annyira nehéz, ezért nem kötelez minket a jól bevált képességek használatára, nyugodtan lehet kísérletezni, igazából minden a perspektívától függ. Talán ez lehet az a pont, ami eldönti, hogy tetszik-e neked a rendszer. Egy hardcore veterán nyilván jobban szereti, ha egy előre megszabott úton halad a szereplő a saját kis beosztása felé, míg egy új játékos szimplán azokat a dolgokat keresi, amivel az adott küldetést teljesíteni lehet.

Dikkmá de sötét van

Ugyanakkor maga a harc az a pont, ahol a legjobban eltér a megszokott ES élménytől a TESO. Ugye például a Skyrim esetében szinte totál mindegy volt, hogy mivel és hogyan harcoltál, mert egyszerűen azért kaptál tapasztalati pontot, amit csináltál. Rendkívül vicces keresztkasztok jöttek így létre, mint a nehézpáncélos késelő, vagy a villámokat eregető mágus-íjász. Alapjába véve a TESO is ezt a szabadságot akarja használni, viszont ez itt ebben a formában határozottan rossz ötletnek bizonyult.

Hiába tudunk a kezdet kezdetén négy kaszt közül választani, egészen egyszerűen olyan irányba haladunk a fejlődéssel, amilyenbe szeretnénk, ami ugye a single player RPG-k sajátossága, amivel itt pont azt a keretbe foglalható rendszert ölik meg, hogy például egy boss esetén jól koordinálható legyen az összecsapás. Mert minek is szenvedjünk ezzel, amikor hősünk egyszerre forgat két kardot, annyi HP-ja van, mint egy tanknak, de közben félig vámpír is, tehát gyógyul meg tűzlabdákat ereget. A kaotikus talán a legjobb kifejezés erre.

Szóval, ahogy látjuk, iszonyatosan sok opciónk van a fejlődésre, ami felveti a kasztok kérdését. Mert minek is szorítsuk magunkat keretek közé a Nightblade, Templar, Sorcerer és Dragonknight lehetőségekkel, amikor a játéknak az egyik burkolt célja az, hogy eltörölje a gyógyító-tank-DPS háromszöget? Ráadásul, amikor esetleg a nagyon magas szinteken ki is jönne a minimális eltérés (a Sárkánylovagok például a legjobb gyógyítók) akkor esetleg rádöbbenhetünk, hogy milyen kevés infóval láttak el minket az alkotásnál, amivel mondjuk egy egész csapat felépítését elronthatjuk, pláne akkor, ha a brigád egyszerre kezdte el a játékot.

Titanborn. Mint valami rossz Trónok Harca családnév

Persze az egyszemélyes kalandorokra való építkezés jól is elsülhet itt, ugyanis nem mindenki vágyik társaságra, ellenben egy szinte teljes értékű Elder Scrolls történetet kap, nyilván csak akkor, ha szeretne elmerülni benne. Sőt, tovább is megyek, mert a fő sztorit egyedül is végig lehet vinni (már amennyiben egy MMO esetében ez lehetséges), márpedig az olyan szórakoztató feladatok esetén, amit a Thief és Mage Guild kínál, legalább is megfontolandó.

Ideje, hogy szót ejtsek az első igazi negatívum csokorról, a kamera kezeléséről, valamint a szereplők animációjáról. Ahogy azt megszokhattuk, belső és külső nézetes kezelés is a rendelkezésünkre áll, noha egyik sem tökéletes. Ha az FPS nézettel próbálkozunk, akkor sajnos egy nagyon leszűkített látóteret kapunk, ahol igazából semmit se látunk rendesen, ami egy elég paradox szituáció. Amennyiben a TPS dolgot preferáljuk, akkor meg szembesülnünk kell azzal, hogy mennyire komikus lett a szereplők mozgás animációja.

Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, de néha olyan érzésem volt, hogy a Cartoon Network egyik ikonikus szereplője vagyok. Ami ugye pont azért szomorú, mert az Elder Scrolls világa mindig is elég kegyetlen, felnőttes, brutális volt, így meg egy picit gyerekessé válik.

Te csak ne spektrálkoggyá

Annak ellenére, hogy a játék érezteti azért velünk az MMO stílust, egy meglepően masszív sztorit kapunk, természetesen egy kazalnyi másodlagos opcióval, valamint esetenkénti választási lehetőségekkel a beszélgetésekben. Molag Bal lesz amúgy a főtetű, aki nem molyol jobbra-balra, hanem szimplán be akarja rántani az egész világot a saját dimenziójába a Dark Anchorok segítségével. Noha ez ismerős lehet a széria negyedik részéből (Oblivion Kapuk), valamint a gyűjtsünk össze egy zsilliónyi menő hőst és kenjük el a száját dolog se az a húdemeglepő fordulat, azért a jól ismert ES jegyek és mélység így is bőven felfedezhető.

A külcsín egyébként szintén eléggé felemásra sikeredett. A pozitív oldalon ott vannak a gyönyörű napfelkelték, vagy, ahogy a fény átsüt az ágakon és megvilágítja a környező területeket, valamint amikor egy szabadabb részre érkezünk, akkor bizony egy fú, ez de jó gondolat is el tudja hagyni a szánkat. Ugyanakkor rettentő sok az alacsony felbontású textúra, a pop up, illetőleg későn betöltődő pixelek, amit tetéz, hogy a különböző választható fajok esetében sincs olyan nagyon durva szignifikáns eltérés. Technikai oldalról nézve teljesen pozitív az összkép, mert nincsenek fagyások, stabil a szerver és a frame rate is állandó.

Hol a kisfröccs?

A zenék szerintem egészen kiemelkedően sikerültek, kellemesen nosztalgikus érzések kerülgetnek majd minket. Sajnos a hangokról nem tudok ilyen szépeket mondani, mivel azt érezzük, hogy a legtöbb szereplőnek szinte ugyan az a színész kölcsönözte a hangszínét (nyilván nem, csak rossz a keverés).

Elég nagy gondban vagyok, amikor konklúziót szeretnék levonni. Sajnos azt ki kell mondani hangosan, hogy a TESO nem lett egy MMO formátumba öntött Skyrim, ugyanakkor van annyira egyedi és különleges a zsánerben, hogy alanyi jogon állja meg a helyét. Ha egy kicsit jobban tudták volna ötvözni a tradíciókat az egyébként tényleg innovatív ötletekkel, akkor lehet, hogy magasabb pontszám állna most az értékelőben.

Ne értsétek félre, tényleg szórakoztató lett a végtermék, csak bosszantó, hogy egy picit több, nem is tudom, hogy mi a jó szó, tisztelettel a szcéna felé szólhatott volna sokkal nagyobbat is.