Előre is elnézést kell kérnem, de ezt az írást sokkal messzebbről kell kezdeni, mint ahogy megszoktátok, mivel egy olyan darabról beszélünk, ami egyfajta művészeti önkifejezés. Fumito Ueda neve szerintem sokaknak ismerősen fog csengeni, ami nagyon örvendetes. Ha esetleg mégse ismernétek az urat, akkor adok egy kis segítséget: ő alkotta meg még Playstation 2-re azt a két játékot, ami örökre bebetonozta nevét a kiváló direktorok közé. Igen, jól tippeltek néhányan, itt az ICO-ra, valamint a Shadow of the Colossus-ra gondolok.
A maga nemében mindkét darab mestermű: ők voltak az első fecskék, amik bemutatták, hogy egy játék sokkal több lehet annál, mint amit addig megszoktunk. Ueda megadta a keretet, a többit pedig fantáziánkra, képzelőerőnkre bízta. Természetesen a fanyalgókat is meg lehetett érteni, hiszen az önkifejezésbe olyan technikai hibák csúsztak, amik akár egy kicsit meg is keseríthették szánk ízét.
Itt meg kell vizsgálnunk még egy kérdést, mielőtt elmesélem nektek az élményeimet a játékkal kapcsolatban. Nagyon sok fórumot és cikket átolvastam a játékról mind honi, mind pedig külföldi írók tollából és az az igazság, hogy rég nem tapasztaltam ennyire megosztó alkotást. A kérdésem a következő: mi az a technikai és játékmechanikai határ, ami még belefér a művész önkifejezésbe?
Akik ismernek, pontosan tudják, hogy nem kenyerem a száraz technikai adatok és simán adok kiválót mondjuk a grafikára, ha az inkább stílusos, mint szép. A Last Guardian esetében tépelődtem rendesen, míg megszültem az eredményt, mivel egyrészt újfent zseniális alkotást kaptunk, ugyanakkor olyan durva bakik és hiányosságok tarkítják, amik fölött nem lehet és szabad szemet hunyni, amik nem férnek bele a fentebb emlegetett halmazba. Lehet, hogy a Sony sürgette már őket, lehet, hogy csak ki akarták adni, nem tudom, de az biztos, hogy néhány szegmensen csiszolni kellett volna, nem is keveset.
Ahogy azt már megszokhattuk Ueda játékainál, itt is egy párosra lesz kihegyezve szinte minden. Hősünk ezúttal egy furcsa jelekkel borított kisfiú lesz (a sittes tetkó kifejezést akartam használni, de nyilván gonosz lett volna), akinek hű tárásul szegődik a sokat látott fura, de nagyon édes lény, Trico.
Kalandunk kezdetén egy barlangban térünk magunkhoz, semmit sem tudva a körülöttünk zajló eseményekről, sőt, még csak azt sem sejtjük, hogy a mellettünk fekvő, hatalmas méretű, leláncolt állat kicsoda vagy micsoda. Később természetesen összebarátkozunk vele, majd együttes erővel próbáljuk meg az utunkba kerülő akadályokat leküzdeni mind fizikális, mind pedig spirituális értelemben.
Ennél többet nem szeretnék a történetről beszélni, hiszen ez is egy olyan utazás, ahol a keretek adottak lesznek, mi pedig a fantáziánk, valamint a narráció segítségével megpróbáljuk összerakosgatni a mozaikokat. Talán egy picivel több a narráció és beszéd, mint ahogy eddig megszoktuk, de szerintem ez kifejezetten jól áll a programnak. Persze ez még mindig nem egy Uncharted vagy The Order, szóval így kezeljétek.
Gondolom kellően sok videót és bemutatót néztetek már, hogy kialakuljon egy kép bennetek a külcsínről. Roppant kettős a szituáció és talán ez az egyik olyan pont, ahol érződik a sok tologatás. Ugye eredetileg PS3-ra kezdték meg a fejlesztést, viszont kiderült, hogy nem elég az erőforrás, így került a negyedik generációs masinára a projekt. Ha az összképet, stílusosságot vizsgálom, akkor kiválóan vizsgázik a Guardian, mivel iszonyúan egyedi a legtöbb helyszín, ráadásul a színkészlet is tökéletesen illeszkedik ehhez.
A baj ott kezdődik, amikor szűkebb területekre tévedünk, illetve közelebbről vizsgáljuk a terepet. Ekkor túlzás nélkül az előző generáció középső felét idézi a sok alacsony felbontású textúrával, kidolgozatlan részeivel meg Trico pixeles mancsival. Fiúcskánk is érdekes fest, kicsit átmenet egy rajzfilm figura, vízfestmény meg egy élő ember között, de ezt be lehet tudni a sajátságos stílusnak.
Ennél viszont sokkal nagyobb gond a kamera, valamint a képfrissítés. Ez utóbbi sima PS4-en sokszor alig éri el a 20-at, ami őszintén szólva nevetségesen alacsony. PS4 Pro-n egy kicsit jobb a helyzet, mivel ott legalább a harminc megvan (épphogy), de ezt nem lehet megmagyarázni semmiféle csúszással meg művészi utalásokkal.
Ehhez még ugye szépen hozzá is jön az említett kamera gond: a legtöbb zárt hely annyira szűk lesz, hogy esélyünk sincs normális nézőpontra, ráadásul társunk sem épp kistermetű zsebibaba, így nagyon sokszor fogunk elveszni a tollak forgatagában meg a nagy feketeségben, amire még az elején lehet higgadtan reagálni, de másfél óra szenvedés után a pokolba fogjuk kívánni az egészet.
Maga a műfaj egyébként leginkább a kalandjátékokhoz áll a legközelebb, amihez a páros mindkét tagjának megfelelően kell használni a képességeit. Ez az esetek nagyobbik felében úgy néz ki, hogy megkeressük az adott helyszínről a továbbjutás mikéntjét, majd pedig összedolgozva megoldjuk a feladványokat. Az elején, amíg ráérzünk a lehetőségekre, szépen gondolkodóba esünk, de ahogy haladunk előre, sajnos úgy lesznek ezek egyre egyszerűbbek.
Ha már elkezdtem beleszállni a játékba akkor essünk túl az utolsó necces részen. Én nem tudom, ki volt az, aki ezt a kezelhetőséget megálmodta, de valami döbbenetesen rossz lett. Az ember még a sík terepen, rohangálás közben megbirkózna vele, de itt ugye precíz manővereket kell végrehajtanunk, amire sokszor esélyünk sem lesz.
Ehhez még adjuk hozzá a már emlegetett, igencsak low FPS értéket, a behülyülő nézőpontokat és el is érkeztünk a bevezetőben feltett kérdésemhez. Az én olvasatomban ezek olyan dolgok, amik rettentően megölik az egyébként remekül felépített játékélményt és igenis képesek arra, hogy akár percenként kiszakítsanak minket a különleges atmoszférából.
Sokáig azt hittem, hogy a két hős közötti kapcsolat teljes hiányát is ide kell írnom, de szerencsémre ez változott. Roppant fontos, hogy folyamatosan foglalkoznunk kell Tricoval és így nagyon szoros kötelék alakul ki kettejük között. Tudjuk simogatni, amire szükségünk is lesz, mivel ha harcolnia kell, akkor az nagyon felzaklatja.
Csaták után kicsit ápolgatnunk is kell, mivel dárdák fognak kiállni belőle, amit egy idő után eléggé nehezményezni fog. Amennyiben mérsékelten érdekel bennünket sorsa, nem fog ránk hallgatni, odébbáll vagy egyszerűen ignorálja amikor hívjuk.
Ezzel szemben a törődést nagyon meg fogja hálálni. Hosszadalmas folyamat lesz, amire bizalmat generálunk benne, amit ráadásul folyamatosan fenn is kell tartanunk. Apróbb dolgokra gondoljatok: etessük a pályákon található hordókkal, dicsérjük meg, ha segít egy feladat megoldásában, csaták után foglalkozzunk vele, ne hagyjuk, hogy idegbeteg módon rohangáljon. Pontosan olyan, mint egy igazi, hús-vér háziállat.
Ha jókedvű, akkor ezt igyekszik megmutatni nekünk. Ilyenkor vízben fog hemperegni, folyton mellettünk lesz, kéréseinket egyből teljesíti. Itt őszintén meg kell emelnem a kalapom a programozók előtt, ugyanis ennyire zseniálisan megírt mesterséges intelligenciával nem találkozunk minden nap.
A tartalmat megítélni már egy sokkal nehezebb kérdés. Első nekifutásra olyan 13 órámba került, mire a játék végére értem, közepes tempóban, viszonylag alapos felfedező körutakkal tarkítva. Extra kosztümök reményében nekifuthatunk másodszorra is, bár én ennyire nem vagyok perverz.
Mivel a játék tulajdonképp egy felnőtt mese, így a későbbiek folyamán bármikor elő lehet majd venni, de érzelmileg nagyon kiüríti és megterheli az embert, így nem lehet egyből újrakezdeni. A zenei szekcióra viszont újfent nem lehet rosszat mondani, egészen gyönyörű dallamok kényeztetik hallójáratunkat, amik szépen fel tudják majd erősíteni érzéseinket.
Sokat gondolkodtam a végső pontszámon. Elképzelhető, hogy talán egy picit szigorúbb voltam a kelleténél, de olyan technikai hibák tarkítják a végső eredményt, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. Igen, pontosan tudom, hogy az Ueda játékok merőben eltérnek a megszokottól, ugyanakkor ez csak egy bizonyos szintig menti fel. Olyan technikai hibáktól hemzseg a stuff, ami keményen rányomja bélyegét magára az élményre.
Nagyon tisztelem a művészt, hogy átverte mindenkin az akaratát és megvalósította a The Last Guardiant. Tény, hogy sokkal szegényebbek lennénk nélküle, mert azt, amit el akar mesélni, rettentően jól teszi. Már csak normális programozókat kell keríteni és rendben is vagyunk. Amennyiben kedvelted az elődöket, egész nyugodtan vágj bele, csalódottan nem fogsz felállni a tv elől. Ha viszont ez lenne az első játékod az úrtól, akkor vásárlás előtt szerintem próbáld ki.
The Last Guardian / Tesztplatform: PlayStation 4
jó lesz ez!- Stílus: Kaland
- Megjelenés: 2016. december 07.
- Ár: 17.599 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- A két hős közötti kapcsolat
- Trico
- Magával ragadó hangulatú mese az arra fogékonyaknak
- Kétarcú külcsín
- Pocsék kezelhetőség és kamera
- Borzalmas képfrissítés sima Ps4-en