Syberia teszt

Benoît Sokal. B. Sokal első mesterművének bemutatásakor még csak a húszadik évét taposta, a mű pedig "Canardo" névre hallgatott, és egy detektív kacsáról szóló képregény volt, amiből ki lehet következtetni, hogy az úr állását tekintve képregény-rajzoló. 1988-ban Alain Populaire-rel szövetkezve elkészítette a "Sanguine"-t, és 1995 májusában útjára indította főművét, "A SUIVRE" néven, ami egy öregember történetét feldolgozó képregény volt. 1999. március 25-én kiadta az Amerzone CD-ROM-ot, amivel kapásból meg is nyerte az 1999-es monacói Imagina fesztiválon a Pixel-INA díjat, játék kategóriában. Még ugyanebben az évben kiadta az addig kiadatlan történeteit, amik az Amerzone világában játszódtak. És most három év pihenő után újra megmutatta magát a Syberia által.
Az Amerzone világméretű sikert aratott, tehát nem csoda, hogy a Microids Montreal-ban megkereste az egyik legnagyobb pénzcsinálóját, hogy készítsen egy újabb kalandjátékot.
És Benoît Sokal nekilátott Syberia-nak, hogy elmesélje egy New York-i ügyvédnő történetét, amint egy rejtélyes figura után kutat egy irreális, szürreális, ám mégis ismerős világban. A keresett ember egy géniusz, aki megalkotta az automatákat, majd Keletre utazott. A játék során az ő életútját fogjuk végigkövetni, ami felöleli az egész XX. századot.


Annak, hogy a történet Oroszországban játszódik, az az oka, hogy a világ számára egy teljesen elszigetelt vidék, hiszen nagyon keveset lehet hallani róluk a televízióban, vagy a sajtóban. Tehát, adva volt a hely a fantáziának, amiről mindenki tudja, hogy mire is képes, ha nincs kordában tartva...
A fantáziának további löketet adott a mechanikus automata gépek iránti csodálat is, amiket manapság a számítógépek és a robotok helyettesítenek, pedig a harmincas, negyvenes években szinte mindenhol fellelhetőek voltak ezek a meglehetősen korlátozott lehetőségekkel bíró szerkentyűk... Az írónak már csak azt kellett elképzelnie, hogy mi lenne, ha a gyártásuk nem állt volna le, hanem még tovább fejlődött volna. Az eredmény két CD-ROM-on található meg, a kiadó pedig a Microids...

A Syberia további ihletét a különböző híradások, és saját tapasztalatai adták. Példának meg lehet említeni az Aral-tavat, ami a légszennyezés, és a folyók változásai miatt 12 mérföldet vonult vissza az eredeti partvonaltól.
Syberia titkain 30 ember dolgozott két évig a Microids kanadai műtermeiben. Mivel B. Sokal a fejlesztés három-negyedrészét otthon, Franciaországban végezte, a kommunikáció e-mail-ben, vagy FTP-n keresztül zajlott. Ehhez a távmunkához szinte elengedhetetlen volt a jó rajztudása, amiből párat meg is tekinthet a tisztelt olvasó.


Grafikailag a Syberia leginkább a Longest Journey-hez, és az Alone In The Dark 4-hez hasonlít. Ez annyit tesz, hogy a játékos "kénytelen" lesz gyönyörűen megfestett tájakon kóborolni a mesterien animált, háromdimenziós karakterével...
Persze azért van árnyoldal is, mégpedig a kalandjátékok átka: a mozdulatlanság, és a kihaltság. Igaz, helyenként megpróbálták feldobni a környezetet valami látványos dologgal (pl. madarak, víz), de a helyszínek többségén semmi mozgás nem tapasztalható.
A városok, épületek felépítése megfelel az éppen ábrázolni kívánt korszakoknak, magyarán, ha abban az időben az Art Deco volt a fő stílusirányzat, akkor a játékos a jobb beleélés, és megértés kedvéért Art Deco stílusú házak között bolyonghat.


A játék grafikája egyszerűen csúcs, az animációk viszont még ezen is túltesznek! Azt kell mondjam, hogy ilyen szintű animációt utoljára a Final Fantasy filmben láttam. Tulajdonképpen, ha belegondolok, a játék grafikai minősége, kidolgozottsága nem meglepő, hiszen ronda játék, aminek fejlesztésében akár egy francia is részt vett, egyszerűen nincs. Ötlettelen, vagy/és játszhatatlan viszont már jóval több...(In Memorian Cryo, béke poraira...) Itt viszont az ötletből nem volt hiány, a játszhatósághoz pedig elég egy kétgombos egér minimális használatának ismerete, semmiféle háromdimenziós érzékre nincs szükségünk, hiszen ez egy egyszerű point&click kalandjáték.
Ráadásul mindent a fantáziánkra bíznak, nincsen tele a többi játékban megszokott felesleges magyarázkodással. Ha a kurzor valamilyen tárgyon aktívvá válik, ott biztos, hogy csinálnunk kell valamit. (Nem úgy, mint pl. Jazz-ben, ahol még azt is megmagyarázzák, hogy az az égő fáklya amit a falon látunk, az egy égő fáklya...)
A zenére sem lehet panaszunk, teljesen beleillik az adott környezetbe, úgyhogy erre is megadom majd a maximális tíz pontot, csakúgy, mint a többire. :-)

Végezetül
Maga a játék véleményem szerint könnyű, és élvezetes hétvégi kalandot fog nyújtani mindenkinek, aki kipróbálja. Az előző mondatomban tulajdonképpen el is mondtam mindent, ami jellemző a játékra. Az élvezetet az atmoszféra, a grafika, a hangzásvilág, no és persze a történet nyújtja. A "hétvégi kaland" jelző csak annyit jelent, hogy ha nekiállunk, a tiszta játékideje a kalandjátékoktól megszokottan nem túl sok, kb. 20 óra lehet. A logikai feladatok -számomra- elég egyszerűek, és egyértelműek voltak, nehézségeim csak egy-egy (angoltudásom hiányosságaira visszavezethető) rossz szövegfordítás miatt adódtak, így elég egy kicsit gondolkodni a végigjátszások felkutatása helyett.

A történet
A bevezető animáció során egy kis hangulatteremtő temetést követhetünk végig. Azonban a gyászolókkal valami nem stimmel. A probléma csak annyi, hogy az elhunytat élettelen bábuk viszik, illetve követik végső nyughelyére.
Maga a temetés csak annyiban érdekes számunkra, hogy a koporsóban Anna Voralberg feküdt, akivel alá kellett volna íratnunk a ránk bízott szerződést. Nincs más hátra, mint megkeresni az örökösét Hans Voralberg-et, Anna testvérét. A gond mindössze annyi, hogy az újdonsült örökösnek régen nyoma veszett.
Kalandozásaink során egyre többet tudhatunk meg a testvérpárról, majd ezek ismeretében juthatunk el újabb és újabb helyszínekre természetesen gyönyörű átvezető mozik kíséretében.

Helyszínek, szereplők
Kate Walker
A játék során az ő bőrébe bújva fogunk kalandozni. Más videojátéktól eltérően, nem az erejét, és ügyességét kell használnia, hanem a józan eszét. Kate-t küldte a New York-ban székelő ügyvédi irodája Valadiléne-be, hogy képviselje az amerikai multinacionális Universal Toy Company névre hallgató játékgyárat. Róla annyit lehet tudni, hogy harminc éves, és mindent elkövet, hogy jobb ügyvéd legyen. Szexissége nem a domborulatokban mutatkozik meg (dehogynem), hanem az eleganciában, jól bánik az emberekkel, és a váratlan helyzetekkel. Ő egy romantikus, intellektuális nő, akiben két egymással tökéletesen ellentmondó ösztön munkálkodik: a tökéletes profizmus, és a csodálkozás, hogy mikkel kell szembenéznie a kalandjai során.

Oscar
Oszkár egy nagyon tökéletesre sikerült automata, akit a Voralberg gyár alkotott Hans tervei alapján. Ő kíséri, és vezeti Kate-t az utazás során. Tulajdonképpen ő személyesíti meg a világ vasúttársaságainak tökéletes dolgozóját, ugyanis egymaga képes ellátni a masiniszta, a kalauz, és a jegypénztáros feladatát. Ráadásul még a szabályokat is betartja, ami az utasok szemében (azaz a miénkben) rendkívül idegesítő.

A Voralberg Család
Anna Voralberg egy idős, nemes hölgy, Hans Voralberg nővére, és anyjuk halála után nevelőanyja. Hans 1920. február 09-én született Valadilene-ben, egy tiszteletreméltó kézműves családban. 1930. Május 13-án egy barlangban rajzokat fedezett fel, amik ismeretlen állatokat, és mamuton lovagló embereket ábrázoltak. Ezenkívül talált egy mamutbabát is, ami a barlang közepén lévő kőoszlop tetején volt. Megpróbálta leszedni, de megcsúszott, és balesetet szenvedett. Kómájából felépült, de egy kicsit (finoman szólva) bekattant. Innentől kezdve csak a mamutok jelentették számára a világot. A mániájához a teljesség kedvéért még hozzájárult egy nagy adag zsenialitás is, amit a mechanikus szerkezetek tervezésében élt ki. Ez utóbbi nagy segítségünkre lesz a nyomozásban, mert ahol Hans megfordult, ott az automaták képében lerakta kézjegyét.

I. helyszín: Valadilene
Valadilene egy mély alpesi völgyben található. Az elmúlt században az összes gazdasági tevékenysége a luxus mechanikai játékok termelése volt - gőz motorok, felhúzható vasutak, automata gépek, stb. A játékgyártás mestersége nemzedékről nemzedékre szállt az idők folyamán. Sajnálatos módon, képtelen volt versenyezni a modernizálódással, így a technológiájuk fokozatosan elavult. Valadilene-t pedig teljesen elszigetelődött a külvilágtól. A lakosai azonban nem henyéltek. Tökéletes tudásukat és alkotó kedvüket olyan elképzelhetetlen dolgokban élték ki, mint például a Perpetuum Mobile megalkotása. A Voralberg gyár területe lesz itteni kalandozásunk központja. Itt van a családi kastély, ahol egy mamutot rajzolva Momo szívébe lophatjuk magunkat, mire ő cserébe megmutatja Hans régi legkedvesebb helyét, ahol fellelhetjük a barlangot és megtalálhatjuk az Anna naplójából ismert mamutbabát, valamint itt találhatunk rá Anna naplójára is. Ezután már csak a vasútállomást, és a gyárat kell meglátogatnunk, hogy ellátogathassunk a következő helyszínre. Persze nem ilyen egyszerű a dolog. Gyárlátogatásunk során be kell fejeznünk Hans remekművét, az útitársunkat, Oszkárt. A vonat indításához pedig be kell szereznünk néhány apróságot, például a fent említett mamutbabát, és a testvérek történetét tartalmazó hengereket (egyet a Voralberg kriptából, ami csak megfelelő harangszóra óhajt kinyílni, a másikat pedig Anna gyárban lévő irodájából) és a drága vasutasunk számára elengedhetetlen úti okmányokat...

A Vendéglős
Egy bőbeszédű kereskedő, aki állandóan Valadilene dicső múltjáról nosztalgiázik. A megjelenése ápolatlan, csakúgy, mint poros vendéglőjének.

A Közjegyző
Egy köhögős, beteg öregember. A tehetetlenség passzívvá, és érzéketlenné tette.

Momo
Egy rejtélyes alak, akivel a szállóban találkozunk először. Valahogy köze van Hans és Anna gyerekkorához. Jobban megismerve kiderül, hogy autista, Kate-nek pedig meg kell találni az utat, hogy egyszerű lelke elfogadjon minket barátjának.

II. helyszín: Barrockstadt
A következő helyszín Barrockstadt szokatlan állomása. Valójában ez egy hatalmas madárház, ahol különleges növényeket termesztenek, és ritka, egzotikus madarakat nevelgetnek. A város szíve és lelke azonban az Egyetem. Barrockstadt hasonlít Valadilene-re, történelmileg és földrajzilag kitörölve áll a világ eme elfeledett részén. A lakók mániákusan csak a tudásnak élnek, fel sem emelik a fejüket a könyvekből.
A huszadik század legnagyobb bizonyítékát ez az egyetemi város őrzi. Kiemelkedő, fantasztikus mechanizmusok sora található itt, amik arról tanúskodnak, hogy Hans Voralberg valamikor megfordult errefelé. Fő célunk itt is az, hogy megszerezzük a következő, vonatindításhoz elengedhetetlen mesélő-hengert. Ehhez persze némi feladat is párosul: meg kell szereznünk egy nem kimondottan barátságos madár tojását, megjavítanunk az egyetem "hegedűs zenészeit", pénzt szerezni az orosz házaspárnak, kinyitni az állomás zsilipjét...

Az állomásmester
Az állomásmester az őrzője az üveg-madárháznak, ami körbeveszi az állomást.

A paleontológus
A paleontológia professzora. Cornelius Pons korábban maga is erre az egyetemre járt, csakúgy, mint barátja Hans Voralberg. Mindketten rajongtak a mamutokért.

A rektorok
Ők prezentálják a hatóságot Barrockstadt egyetemén. Az édeshármas az inkvizítorok szerepét játssza, és csak egy vágyuk van: Kate és a vonata hagyja el az állomásukat. Enyhén őrült, ingerült, és korosodott egyetemi tanárokra hasonlítanak. Az egyik méltányos, a másik finnyás, a harmadik pedig komoly.

A Kapitány
Barrockstadt falait Malatesta kapitány őrzi.
Malatesta kapitány a teleszkópján át vizsgálja a fennsíkot, ahol az árnyék és köd összekeveredik, hogy egy elborult elme szülötte árnyalakként keljen életre. A kapitány egy elegáns katonája a régi brigádnak. Úriemberként közeledik Kate-hez, de nem segít, mert "Fiatal hölgyek nem tehetőek ki a falon túli kockázatoknak." Szerinte, az ellenség csak a szóra vár, hogy megtámadják az egyetemet. Nos, tőle kell megszereznünk némi bor és találékonyság segítségével az Oszkár számára az utazáshoz elengedhetetlen papírokat...

A házaspár
Oroszok, így egy kissé nehézkesen indul a társalgás, de szerencsénkre az asszony elég jól fordítja férje számunkra érthetetlen mondókáját. Tulajdonképpen jóravaló emberek, bár eleinte úgy tűnhet, hogy csak jó pénzért óhajtanak bármiféle segítséget nyújtani.

III. helyszín: Komkolzgrad
Komkolzgrad a tökéletes rekonstrukciója a kommunista ideológiának, de most csak a komor oldalát mutatja egy valóra nem vált álomnak, ami rémálommá változott. A város a gyár, és a bánya köré épült. Az egyetlen lakója a félőrült igazgató, Serguei Borodine. Ő egy fanatikus zenekedvelő, és átalakította a gyár kéményeit egy gigantikus orgonává. Ő adja itteni küldetésünket: ellopja Oszkár kezeit, és csak akkor akarja visszaadni, ha elhozzuk neki imádott operaénekesnőjét Helena Romanskit. Amikor Komkolzgrad-ba látogatunk, a szomszédságban lévő űrállomáson összefutunk Hans egykori szerelőjével, Boris Charov-val. Az ő segítségével tudjuk útnak indítani a léghajót, amivel eljuthatunk Aralbad-ba Helenáért.

Az igazgató
Serguei Borodine egy elkeseredett tisztviselő. Egy ipari szerencsétlenség miatt állandóan kötelező maszkot viselnie. Mivel ő az egyetlen ember ebben a robotvárosban, nemcsoda, hogy rendelkezik némi paranoid vonással.

A Kozmonauta
Napjainkban Boris Charov a kiábrándult őre az elhagyott űrrepülőtérnek. Annak idején egy rendkívül tapasztalt kozmonauta volt, és ő lett volna az első pilóta, aki repülhetett volna Hans találmányával, a mechanikus repülővel. A előkészítések jól haladtak, minden nap egyre közelebb kerültek a dicsőség pillanatához. Ám akkor, az utolsó pillanatban Hans elhagyta a várost. A kozmonauta ezen a napon fedezte fel a vodka személyiségformáló tulajdonságait, és a mai napig önzetlen híve is maradt...

IV. helyszín: Aralbad
Fénykorában Aralbad egy híres, ásványvízforrással rendelkező város volt, ahová a kommunista regiment méltóságai jártak kezelésért és szórakozásért. A Hotel Kronski az egyik legpazarabb szálloda volt. A móló pedig egy igazi művészeti alkotás, emlékeztetőül Aralbad dicső és gondtalan múltjára. Természetesen Hans itt is letette kézjegyét a különböző berendezések képében. Itt találjuk meg az operaénekesnőt, bár nem nagyon akar velünk jönni. Véleménye szerint a hangja nem a régi így nem vállalja az igazgató felkérését. Össze kell állítanunk a régi bárpultosa koktélját, ami elmondása szerint felélénkítette a hangját. Miután bebizonyosodott, hogy a hangja még mindig tiszta végre hajlandó lesz velünk jönni.

A recepciós
Aralbad fénykora már a múlté, és persze a szálloda személyzetének nagy része is. Egyedül a portás, Felix Smetana dolgozik, már amennyiben a futballmeccsek TV-n való bámulása is munkának számít.

Helena Romanski
A hatvanas években, Helena Romanski-t azok között a legnagyobb operaénekesek közt tartották számon, akiket Oroszország valaha is kitermelt. Helena 1980-ban érkezett Aralbad-ba. Depressziós és beteg volt, majd tolószékbe kényszerült. Az énekes remélte, hogy előnyös hatásai lesznek a terápiának, és sikerül visszaszereznie a szellemi és fizikai egészségét. Aralbadban, Helena találkozott Hans Voralberg-el aminek egy négy évig tartó szerelmi kapcsolat lett az eredménye.

James
James egy automata-tolószék. Hans műve ő is, csakúgy, mint Oscar. Jamesnek is van személyisége, igaz ő még az előző generációst kapta, amiből a Helenával folytatott veszekedések fakadnak.

V. helyszín: újra Komkolzgrad
A műsor nagy sikert aratott az őrült igazgatónál, olyannyira, hogy kalitkába is zárta a művésznőt Oszkár kezeivel együtt, (ami az orgonázó roboton ékeskedett) mint valami énekesmadarat. Persze eleinte nagy volt a rémület, de könnyedén sikerül kiszabadítanunk Helenát és könnyűszerrel visszaszerezni a hőn szeretett vasutasunk kezeit. Miután a hölgy a kezek kíséretében kijutott a vonathoz a mi utunkat kissé megnehezíti Serguei. Az egyetlen járhatónak vélt utunkat felrobbantja, így csak a figyelmét elkerülő szellőzőn át tudunk távozni, méghozzá angol stílusban. Természetesen a vonat még mindig nem indul. Egy-egy robotóriás van a vonatunk előtt és mögött, amiket egy kevés TNT, és Hans útmutató firkája segítségével könnyűszerrel iktathatunk, majd roboghatunk vissza Aralbadba.

VI. helyszín: Aralbad
Küldetésünk itt végéhez ér, hiszen Helenával való beszélgetésünk után rájövünk, hogy az az idős úr, aki a hotelbe érkezett nem más, mint Hans Voralberg. Miután aláfirkantja a szerződést, felkér minket, hogy tartsunk vele a vonaton, de az utunk során végigkísérő örökösen telefonáló főnökünk eszünkbe jut, és nemet mondunk. Már majdnem felszálltunk a repülőre, mikor megfogalmazódik bennünk a végleges döntés: az induló vonat után iramodunk és felkapaszkodunk rá, hogy folytassuk a különös vonatozást Syberia-ba, immáron Hans-al...