Splatoon 2 teszt

Egy teljesen új, szürreális helyzet fogadott minket a tintahal-humanoidok és egyéb furcsa kreatúrák világában, egy olyan történettel, mely annyira érthetetlen volt, mint maga a játéktér, de miután kézbe vettük a kontrollert, és hagytuk, hogy elragadjon a hangulat, minden más mellékessé vált. Pergős, szórakoztató játékmenet, csinos, részletes grafika, hangulatos zenei aláfestések és olyan játéktechnikai húzások, melyek teljesen új taktikai mélységeket adtak az egyszerű lövöldözéshez.

Hogyan lehet ezt fokozni? Mi olyat tud mutatni a Splatoon 2, amit eddig nem láttunk? Nos, azon kívül, hogy csak a Swtich-re jelenik meg, egy új kampányt, új fegyvereket és felszereléseket, multi pályákat és játékmódokat tartalmaz, emellett néhány új karakter is színre lép. Aki fél, hogy az összes eddigi tartalom elveszik a Splatoon első részéből, cseppet se aggódjon, ugyanis minden, ami ott már volt, itt is lesz.

Egy diszkrét nyíl mutatja, hogy mi itt vagyunk. A többi meg az akadálypálya.

De mi van, ha nem ismerjük az elődöt, és mint zöldfülűek vesszük kézbe a játékot? Ha elfogadtok egy személyes tanácsot, akkor tegyétek le a konzolt... nem viccelek, tegyétek le, igen, a dokkolóba, kössétek TV-hez vagy monitorhoz, és inkább a kontrollert markolásszátok, mert jobb a játék legnagyobb kihívását a könnyebb opcióval átvészelni; ez a "challenge" nem más, mint az irányítás.

Kezdésnek láthatjuk, hogy mindkét joystick használva van, a bal oldalival mozog a karakterünk, a jobb oldalival a kamerát lehet horizontálisan forgatni. Akkor hogyan nézünk fel vagy le? Nos, kérem, itt lép be a "motion control". Dönteni kell a konzolt vagy a kontrollert, ha vertikálisan akarjuk a kamerát mozgatni, és ezt nagyon nehezen lehet megszokni. Nekem kontrollerrel sokkal jobban ment ennek a kihasználása, mint, mikor kézi konzol módban hadonásztam a Switch-csel. Aki csalni akar, az természetesen lekapcsolhatja ezt a funkciót, és akkor a jobb stick-kel tud fel s le is majd nézni.

ZR-rel lövünk, R-el dobáljuk a másodlagos fegyvert vagy eszközt, ZL-el alakunk tintahalfiókává, Y-nal állítjuk vissza a kamerát alaphelyzetbe, B-vel ugrunk, vagy, mikor tintahalak vagyunk, akkor gyorsabban úszunk a falon. Itt látható, miért jobb a kontroller ismét, hisz a jobb joystick túl messze van a B-től, sokkal flottabbul lehet átcsúszni az egyikről a másikra, anélkül, hogy beleakadna ujjunk a stick-be. Kicsit nehézkesen lehet megszokni ezt a nem hétköznapi irányítást, de szerencsénkre a kampány erre tökéletesen jó, na meg az alapfegyverek elsajátítására is rákényszerít.

Polip Pál most tudta meg, hogy minigun-ja beragadt.

Mi is volt ez a tintahalas mizéria? Nem igazán értettem. Akkor ideje megismerkedni a játék legfontosabb aspektusával, mely a tintázás. Fegyverünk ezt lövi ki, gránátjaink is tintapacát hagynak maguk után, és az általunk, vagy a csapatunk által kilőtt tintában tudunk tintahal formában úszkálni, ami amellett, hogy gyorsabb, mintha csak simán gyalogolnánk, azért is jobb, mert észrevehetetlenebbek leszünk ellenfeleink számára.

Bizonyos falakat is be lehet teríteni ezzel a mennyei folyadékkal, hogy így falra tudjunk mászni, na meg, ha a tintában úszkálunk, akkor fegyverünk tartálya gyorsabban feltöltődik, ugyanis minden támadás, legyen az főfegyver, vagy másodlagos fegyver, a tintatartály tartalmát fogyasztja. Emellett vigyázni kell, nehogy belemenjünk az ellenfeles tintába, ugyanis az sebez, na meg úszni sem tudunk benne.

De nem kell aggódni; lehet, hogy ez egyszerre soknak és bonyolultnak tűnik, inkább kezdjük el a kampányt. A sztori... annyira nem fontos, mivel nagyjából ugyanaz a történet itt is, mint az előző játékban; a Hatalmas Sokkhalat kell megtalálni, illetve a Squid Sisters egyik tagját, Callie-t is, miközben a másik tag, Marie tartja bennünk a lelket. A kampány egyszerűen nagyszerű; harminckettő pályán, illetve öt fergeteges boss harcon keresztül kell az "Octarian"-okat irtani. Mindegyik pálya egyedi, alig van köztük hasonlóság, a zenét leszámítva, és a boss-ok is összetettek, fantáziadúsak, és mindegyiknél gondolkodni kell, mivel nem egyértelműek a gyenge pontjaik. Mondjuk a főboss-nál ajánlatos az alapfegyverünket felfejleszteni, ha nem akarunk szenvedni.

Kicsit elfajult a paintball.

A legtöbb pálya elején Sheldon, a helyi fegyverszakértő, leváltja festékszórónkat és ad egy újat, effektíve rákényszerítve arra, hogy a legelső végigjátszásnál egy bizonyos fegyver legyen nálunk. Ez egy jó trükk arra, hogy kipróbáljuk az összes lehetséges alapfegyvert, mellyel a játék rendelkezik, de miután végigvittük egyszer a pályát, újra nekimehetünk, de ezúttal nem fog Sheldon önkényesen ránk erőltetni semmit. Az újrajátszás azért is érdekes, mert lehet Sardinium-ot, étel-ital jegyeket és "Lore" cetliket gyűjtögetni. A halott szardíniával fegyvereinket tudjuk fejleszteni, meg a tintatank méretét is, bár ezekhez a már ismert "Power Egg" fizetőeszköz is kelleni fog, mellyel tömve vannak a pályák. Az étkezési utalványokat Crusty Sean-nál tudjuk beváltani XP vagy pénzbónuszokat adó ételekre és italokra. Ő egy rántott garnéla, akit egyszer kisütöttek... ahaaaaaaaa...

A nehézségi szint egyenletesen emelkedik, bár szerintem túlságosan is megugrik az ötödik világnál, mely az utolsó is egyben. Ezek a világok a csomópontok, tulajdonképpen, melyekben a pályák össze vannak gyűjtve, amikre teáskannákon keresztül juthatunk el. Igen, teáskannákon át... mert a tintahallá változó mutánsgyerek mögött aztán sok logika van.

Mindig az aktuális világ főnökének legyőzése után mehetünk tovább a következőre, és a kampány teljesítése egyedi ruházattal és fegyverrel lát el minket, melyek amellett, hogy ingyen vannak, egész jó értékekkel rendelkeznek.

Marie barkochbázik, miközben a mágikus toast sütő a vérünket akarja.

Viszont el kell választani a single és a multi részét a játéknak, mivel könnyű összetéveszteni és megkérdőjelezni bizonyos részeit, melyek összefolynak. Pontosabban mondva itt a fegyverekre gondolok. A kampány során szabadon váltogathatjuk és fejleszthetjük fegyvereinket, már amelyek megvannak, de amint visszatérünk Inkoplis Square-re, a multiplayer központba, elveszítjük azokat, és egyesével kell megvenni őket. Fejleszteni nem lehet egyiket sem, a másodlagos fegyverek, illetve azok speciális támadása a főfegyvertől függ, nem pedig mi állítjuk be ezeket. A ruházatnak külön fontosságot kell tulajdonítani itt, ugyanis különleges képességekkel tudják a mi irányunkba billenteni a csata mérlegét. Egy fő és maximum három másodlagos képessége lehet egy felszerelésnek.

Elég sok képesség van, de ezek közül általában nem mi választunk, hanem szintlépéssel kapjuk őket. Karakterünk és felszerelésünk is, a fegyveren kívül, szintet tud lépni, de míg az Inkling emberkénk szintlépése csak játékmódokat és vásárlási lehetőségeket nyit meg, a ruházaté extra tulajdonságokat, a "slot"mennyiségétől függően. Maximum három "slot"-ja lehet egy ruhának, de ha nem tetszik a képesség, amit kiosztott a szerencse, akkor a helyi tengeri sün, Murch, elég lóvé letétele után szabaddá teszi a kívánt "slot"-ot, és ad egy "Ability Chunk"-ot. Ez egy képességdarab, és ha tízet összeszedünk ugyanabból a darabból, akkor ingyen megkapjuk azt. Ha meg nem vagyunk megelégedve a jelenlegi képességekkel, akkor egy mázsa pénzért, vagy egy Super Sea Snail-ért újra lehet sorsolni az összes speciális attribútumot egyszerre, illetve ki lehet bővíteni a tárgy foglalatmennyiségét a már fent említett maximumig.

Ezek a kis képességek egyébként nem játéktörők; kicsit kevesebb ideig tart "respawn"-olni, kicsit erősebben sebezzük a szétlőhető akadályokat, kevesebb tintát fogyasztanak fegyvereink és hasonlók. Vannak, amiket egymás mellé lehet tenni, és kumulálódnak, ilyen mondjuk a tintafogyasztás csökkentése, de van, amit nem lehet, mint például az hőlátás képesség sebződés után; vagyis aki meglőtt minket, azt rövid ideig falon keresztül is látjuk.

Banyek Béla, hányszor mondjam el, hogy ne lézerezz a szemembe?

Megvan a felszerelés, de mik a lehetőségeink? A legelső és leggyakoribb multi játékmód a "Turf War". Itt egy térképen kell 4v4-es harcokat megvívni a területért, jobban mondva a terület színéért. Egymás lelövése maximum némi pluszpontot jelent a parti végén, sokkal fontosabb viszont, hogy beterítsük a játéktér minél nagyobb részét három perc alatt a mi csapatunk tintaszínével. Ilyen szabályokkal játszódik az időszakosan megrendezett Splatfest is, melyeken szert lehet tenni a már fent említett Super Sea Snail-ekre.

Miután elértük a tízes szintet, részt vehetünk ranked meccseken, ahol három különböző játékmódban kaphatunk rangsorolást (C-)-tól (S+)-ig. A "Splat Zones" a "Turf War"-hoz hasonló, csak itt nem az egész pályát, hanem mindössze bizonyos részeit kell saját tintánkkal átfesteni. A "Tower Control" mód egy mozgó tornyot tesz meg célpontul, melyet el kell foglalni, hogy uralmunk alatt érjen célba. Az utolsó a "Rainmaker", ahol a már ismerős "Capture the Flag" köszön vissza egy egyszerű fricskával: az ellenfél bázisába kell becipelni a középen felvehető kagylót. Ezen PvP meccsek után teljesítménytől függően kapunk tapasztalati pontot, és manit.

Ha elértünk bármelyik módban egy B- rangot, akkor megnyílik a "League Battles" opció is előttünk, ahol párban vagy négyes csapatban mehetünk barátainkkal, a fent említett módokban, és mutathatjuk meg a világnak, hogy mienk a színesebb tinta.

Van egy sanda gyanúm, hogy ez a festékcső a végén ereszt.

Akinek viszont PvE-re fáj a foga, annak a "Salmon Run" lesz az egyértelmű választás. Itt ismét párban vagy négyen kell veszélyesnek kinéző lazacféléket irtanunk, melyek elég erőteljesen terminátorosodtak. Vagyis túl sok rajtuk a fém. A nehézségi fok egyenletesen emelkedik, ráadásul jó sokáig, így nem fog egyhamar savanyúvá válni a kihívás. És mindezért mi jár? Pénz, "Ability Chunk"-ok, illetve exkluzív tárgyak, úgyhogy már csak ezért is érdemes kipróbálni egy ilyet.

Tartalom van dögivel, amit nagyszerűen támogat a prezentáció. A grafika szép, részletes, az animációk kicsit furcsára sikeredtek, de mivel a világ is furcsa, ezért értelmetlen ebbe belekötni. A zene tökéletesen el lett találva, illetve a boss-oknál és kiváltképp a főboss-nál volt durván epikus. A Squid Sisters előadásait is lesz alkalmunk hallani, és nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy japánul énekelnek, bár eléggé eltorzítva.

Minden összevetve a játék irgalmatlan jó lett. Vannak frusztráló részek a kampánynál, de inkább lelkesítően voltak azok, és tíz perc csapkodás után ismét kezemben volt a kontroller. Nagy móka a multi is, gyorsak a meneteket, nincs megállás, állandó az akció, nem fogunk elaludni. Rengeteg felszerelés, változatos képességek, érdekes játékmódok, sőt, még kompatibilitás is van az első játék Amiibo-jaival, így a Splatoon 2, azon kívül, hogy megéri a pénzét, nyomós ok egy Switch beszerzésére.