Sniper Elite V2

Nem egyszerű feladat tesztet írni a Sniper Elite V2-ről... Köszönhető ez egyrészt annak az ellentétnek, amely a játék grafikai, játékmenetbeli és egyéb apró bakijai, valamint a bosszúságok ellenére is remek hangulata között feszül, ugyanis meglehetősen nehéz eldönteni, hogy végül melyik szempont kerekedik felül a másikon játszadozás és értékelés közben. Másrészt pedig ott van az a tény, hogy V betű ide vagy oda, mégiscsak a Sniper Elite című 2005-ös játék második részéről van szó, melyhez képest a Rebellion Developments új üdvöskéje nem sok újdonságot tud felmutatni. Nagyrészt ugyanazt kapjuk vissza, amit hét évvel ezelőtt egyszer már átélhettünk, csak természetesen új köntösben és néhány apró változtatással megspékelve. Így tehát ha a Sniper Elite V2-ről írok, azzal lényegében - akaratomon kívül - az első rész elemzését is lefedem, viszont ha csak a második rész újításait venném sorra, akkor az előző részt nem ismerők vajmi keveset értenének ebből az irományból, mely ráadásul cirka 3-4 sor múlva véget is érne.


Folytatás? Előzmény? Egyik sem...
Tovább nehezíti a dolgot, ha megpróbáljuk elhelyezni a játék sztoriját az első részhez képest, hiszen az évszám és a fő helyszín mindkét esetben ugyanaz: 1945, Berlin. A második világháború utolsó évében már legalább annyi szovjet katona állomásozott az addigra szinte teljesen rommá bombázott városban, mint amennyi náci vitéz, így nem csoda, hogy az ebbe a légkörbe csöppenő, amerikainak látszó hősünkre meglehetősen nagy kihívások várnak. Szinte pontosan ugyanez történt azonban az első rész hősével is, így a V2 történetét sem előzménynek, sem folytatásnak nem tekinthetjük az előző epizódhoz képest. Marad tehát az az alternatív magyarázat, hogy amit most átélünk, az egész egyszerűen egy másik szál, egy másik, kísértetiesen hasonló történet, mely ugyanakkor és ugyanott játszódik, ahol és amikor a hét éve átélt kalandok.

Ha kicsit rosszmájúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy a Sniper Elite V2 nem sokban különbözik a manapság dívó HD remake-ek hóbortjától, ám ez két okból sem állná meg a helyét: egyrészt van néhány abszolút üdvözlendő újítás a játékban, melyek megpróbálják feledtetni az újrahasznosítás érzetét, másrészt pedig a játék grafikája olyan messze áll a tényleges HD képminőségtől, mint vegetáriánus a hajnali disznóvágástól.

Jólfésült főhősünkkel különböző küldetéseket kell végrehajtanunk, melyek között szerepel ugyan a túszkimenekítéstől kezdve a rakétamegsemmisítésen át különböző célpontok kivégzéséig mindenféle feladat, a lényeg mégis minden esetben ugyanaz: végigmenni egy pályán, és közben halomra lőni az ellenfelet. Sniper-játékról lévén szó, joggal gondolhatnánk, hogy a lopakodás, az észrevétlen árnyékban maradás hangsúlyos elemként magasodik ki az elénk háruló kihívások közül, ez azonban sajnos csak nagyon minimális mértékben igaz. A csupán első látszatra nagy és tágas, valójában viszont meglehetősen szűk és csőszerű pályákon az esetek többségében lehetetlen nem belebotlani a portyázó-járőröző ellenfelekbe, így a lopakodás legtöbbször végül hangos durrogtatásba torkollik. Az viszont más kérdés, hogy ezt egy cseppet sem fogjuk bánni...


Anatómiából jeles
Az egyetlen ok, amiért a settenkedést felszámolva kifejezetten várni fogjuk az újabb tűzpárbajokat, a már-már tökéletesre csiszolt killcamok használata. Sok esetben, miután leadtuk az ellenfél számára halálos lövést, különböző kameraállásokból követhetjük lassítva a puskánk csövéből kirepülő golyó útját egészen a becsapódásig, sőt, sokszor még azon túl is. Amikor ugyanis a lőszer eléri a testet, az addig csak a felszínt láttató kamera hirtelen egyfajta röntgenképre vált, így szemtanúi lehetünk a létfenntartáshoz szükséges szervek (szív, tüdő, máj, agy stb.) roncsolódásának, valamint az összenyomódott lőszer testből való távozásának is. Ezek a látványos, változatos és lassított felvételek garantálják, hogy az egész játék során nagy gondot fogunk fordítani a minél pontosabb célzásra, és extrémebbnél extrémebb testrészek (heregolyótól a szemgolyóig) likvidálására.


Felemás fejlesztés, keserédes élmények
A Sniper Elite V2-ről a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy szórakoztató, sőt eleinte még feszültnek és izgalmasnak is nevezhető játékmenettel lett megáldva - mely aztán idővel, az állandó ismétlődésnek köszönhetően könnyen unalmassá válik -, ám nem mehetünk el szó nélkül a felemás fejlesztésnek köszönhető gyermekbetegségek mellett sem. Az első ilyen a játék külleme: nem mondanám kifejezetten csúnyának, de az egész játék során olyan érzése van az embernek, mintha kidolgozatlan textúrák hadával kellene megküzdenünk a kalandok átélése közben. A kissé kockafejű ellenfeleknek azonban remek ellenpontját képezik például az árnyékok, melyek szépek és dinamikusak egyaránt. A másik gyenge pont a játék fizikája: van úgy, hogy hatalmas magasságokba tudunk felkapaszkodni különösebb gondok nélkül, viszont egy autóroncs tetejére már esélytelen feljutnunk - hogy a földön heverő, sokszor csak bokáig érő tereptárgyak átléphetetlenségéről ne is beszéljünk. Aztán ott van még a realitás: a fejlesztők saját bevallásuk szerint is hatalmas gondot fordítottak nemcsak a korhű környezet ábrázolására, de a fegyverek ballisztikai tulajdonságaira is. És valóban, mindez nagyrészt érzékelhető a nálunk lévő lőszerszámok esetében (a gépfegyver szór, a mesterlövészpuskával nagyobb távolságnál kicsit az ellenfél feje fölé kell célozni stb.), a ránk rontó katonák viszont meglehetősen pontosan céloznak géppuskáikkal olyan messzeségből is, melyek esetében nekünk csak távcsöves egylövetűnkkel van esélyünk likvidálni őket.


Ha már szóba kerültek a fegyverek, meg kell említenünk, hogy belőlük egyszerre három darab különféle típusú tartható magunknál: egy sniper, egy gépfegyver és egy pisztoly. A játék előrehaladtával mindhárom féléből különböző márkájúakat és nemzetiségűeket oldhatunk fel, ám legjobban akkor járunk, ha az utóbbi kettőből mindig olyat tartunk magunknál, amilyen az adott pálya ellenfeleinél is van, hiszen így garantáltan nem fogunk lőszerhiányban szenvedni. A lőfegyverek mellett rendelkezésünkre állnak még különböző gránátok és aknák, melyek közül utóbbiak igen hasznosnak bizonyulnak, ha nem akarunk külön figyelmet fordítani hátsónk fedezésére egy rejtekhelyről történő lövöldözés során. És noha ezekből az egyes pályák előtt csak meglehetősen keveset markolhatunk fel, bőven találunk utánpótlást belőlük is elhullott ellenfeleinknél és a pályák bizonyos pontjain elhelyezett lőszeresládákban. Az azonban biztos, hogy akármennyi lőszert és robbanóanyagot halmozunk is fel, az esetek túlnyomó többségében szinte kizárólag mesterlövészpuskánkat fogjuk majd használni - ami a játék címére pillantva egyáltalán nem róható fel hibaként.


A keserédes élmények sora azonban ezzel még nem áll meg. A pozitív oldalt erősíti az ellenfelek mesterséges intelligenciája, mely ugyan a zsenik klubjába nem jelentene belépőt, ha élő emberekről lenne szó, de legalább fedezékbe vonulnak, pozíciót változtatnak, ha nincs kellő rálátásuk a célpontra (vagyis ránk), valamint sebesült társaikat is elcipelik a frontvonalról. Közülük egyébként "fajtársainkkal", vagyis a sniperekkel fog leginkább meggyűlni a bajunk, akik a legelképzelhetetlenebb rejtekhelyekről szúrnak ki minket, és adnak le ránk meglehetősen pontos lövéseket. Ám amikor már épp kezdenénk örülni, hogy ezek szerint mégsem annyira buta játék a Sniper Elite V2, akkor hirtelen feltűnik a nehézkes irányítás problémája. Nem szeretném ezt túlragozni, hiszen a célzás még mindig sokkal könnyebb egérrel, mint bármilyen kontrollerrel, ám ugyanez sajnos nem mondható el a mozgásról, melyről borzasztóan lerí, hogy a stúdió eredetileg csak konzolokra szándékozta kiadni a játékot... Annyi előnye mindenesetre származik ebből a PC-s játékosoknak, hogy a vezérlési nehézségek mellett már igazán nem marad majd erőnk bosszankodni az ordenáré módon összecsapott multiplayer opción, melyet - a csalódások elkerülése érdekében - ajánlok mindenkinek messziről elkerülni.


Tanulság: a félkész étel nem lehet finom!
A Rebellion Developments emberei valószínűleg nem akartak rosszat, sőt dicséretes, hogy a játékosok kívánságát meghallgatva végül PC-re is kiadták a Sniper Elite V2-t, ám a végeredményt látva azt kell mondanom, hogy csúszásnak ennyire még nem örültem volna a játékiparban. Már csak azért is, mert látszik, sőt mi több, érződik, hogy rengeteg potenciál van a játékban, melynek hangulata olykor el tudja feledtetni gyermekbetegségeit, ám teljes elfedésükhöz sajnos nem elég. Túl sok bug, túl sok baki, túl sok szerencsétlen megoldás lett az eredménye a májusi megjelenésnek. Egy-két héttel több idő a grafika fejlesztésére, a multiplayer mód újragondolása vagy akár teljes kihagyása, és legalább egyszeri végigjátszás sokat segített volna azon, hogy pozitívabb fogadtatás érje a második Sniper Elite címet. Ilyen formában azonban nincs mit tenni, mint imádkozva várni a patcheket, és reménykedni, hogy a srácok legközelebb nem kapkodják el ennyire a játékmegjelentetést.