Nézzenek csak oda! Mi került a tányéromra? A Shadows of the Damned egyenesen a Grasshopper Manufacture boszorkánykonyhájából érkezett. Összedobtak már néhány különleges falatot, de megemésztésükhöz szükség volt egy kis merészségre és a megszokottól eltérő ízlésvilágra. Vajon mit sütöttek ki ezúttal a srácok? Valami könnyen fogyaszthatóval jelentkeztek, ami mindig beválik, de hamar felejthető? Vagy egy kiadós gamertáplálékot szolgáltak fel, amelyre évek után is emlékszünk? Kössük fel a partedlit és nézzük meg közösen, hogy e különleges fogás mennyire üli meg a gyomrunkat.
Az alapanyagok
Képzeljünk el egy hatalmas passzírozó gépet, amelynek tölcsérébe a következő alapanyagok kerülnek: egy adag Alan Wake, néhány egység Resident Evil és ízlés szerint egy kis Dead Space. A hozzávalók tehát népszerű játékok, amelyekből később akár repetát is kérünk. Ám ez egyáltalán nem garantálja, hogy egyvelegük szintén megfelel az ínyenc gamertársadalom kényes ízlésvilágának. Aggodalomra azonban semmi ok! A Shadows of the Damned bevállalós receptje kifejezetten a pikáns különlegességre vágyó játékosok étvágyát elégíti ki.
A Grasshopper Manufacture démonokkal és sötét teremtményekkel fűszerezett új játéka egy többfogásos lakoma élvezetével kecsegtet. Izgalmas előételnek ott a történet pokoli indítása. Biztosak lehetünk benne, hogy a főfogást is véresen tálalják. A démonok meg mehetnek a levesbe! Desszertként a pörgős és változatos játékmenet szolgál, a hangulat pedig már csak a hab a tortán. Mielőtt azonban villánkra tűzzük, ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Szeretném elmesélni, hogy mi volt a helyzet közvetlenül a tálalása előtt:
Az utóbbi évek videojáték termése elszomorított. Hol vannak a merész ötletek? Hova tűnt az "ezdekurvajó" érzés? Már-már be akartam vezetni az üdítőkről ismert No Sugar jelzés mintájára a No Idea pecsétet. Jó nagyban kitettem volna minden olyan játék címe mellé, amely futószalagról érkezik. E futószalagok mellett képzelethiányban szenvedő fejlesztők és kiadók állnak, akik "Falura jó lesz" mottóval veregetik hátba a bevált középszerűséget. Ám ekkor minden előzmény nélkül befutott egy ismeretlen játék. Semmi hype, semmi tűzről pattant marketing. Csak úgy csendben előbukkant és megmutatta, hogy így is lehet.
Nem kezdő szakácsok álltak a Shadows of the Damned tűzhelye mögött. Suda Goichi olyan alkotásokat vett ki a sütőből, mint a Killer 7 vagy a No More Heroes. Shinji Mikami pedig többek között a Devil May Cry vagy a Resident Evil sorozat néhány epizódját ízesítette. A játékvilág elismert séfjei ők, akik most elővették minden tapasztalatukat, hogy titkos receptjeik és más játékokból válogatott hozzávalók alapján egy méregerős mexikóit készítsenek. Így született a stuff, amelybe beleharapva félrenyelsz, az agytekervényeid zsongásba kezdenek és időnként nem érted mi történik veled. A világ kifordul magából és a játék az, amely elnyel, megrág, majd kiköp. Mindebben az a legfurcsább, hogy még élvezni is fogod!
A zenés vacsoráról Akira Yamaoka gondoskodik. Ő sem ma kezdte. Még nem jártam a holtak városában (és remélem nem is fogok), de amennyiben a pokolban muzsika szól, azt pont ilyennek képzelem. A dallamok magabiztosan követik a játék ívét. Ha kell, kiteljesedik a zene, máskor nyugtalan szólamok borzolják idegeinket, olykor pedig nyugodt taktusok teszik teljessé az élményt.
Tudjuk jól, hogy a gusztusos tálalás meghozza az étvágyat, és már a látványtól kigyullad néhány villanykörte a gyomrunkban. Nos, a Shadows of the Damned megjelenése is étvágygerjesztő! Az Unreal 3 grafikus motor egy ellenállhatatlan puncstorta bájával kelleti magát. Láttunk már szebb játékokat, ám egyvalamit nem lehet vitatni: van stílusa! Sajnos az animáció a feketeleves. Néhány ellenfelünk úgy mozog, mint akit éppen a legférfiasabb pontján csípett meg egy kőszáli sas. Ez meglehetősen életidegen egy veszélyes démontól, de még így is ijesztőbb annál, hogy kiröhögjük. Akadnak bugok is itt-ott, a hangulat azonban mindenért kárpótol.
Végre valami más! - kiált majd fel megannyi játékostársam, akik velem együtt beleszürkültek a minden innovációt nélkülöző folytatások éves ciklusban érkező áradatába. És valóban! A Shadows of the Damned nem a megszokott vegyes köret, dacára annak, hogy szinte minden játékelemébe belekóstolhattunk már más alkotásokban. A fejlesztők azonban újragondolták ezeket, majd nagylángon összekeverték az Electronic Arts hatalmas fazekában. Megvárták, míg kihűl és merészen felkínálták, amelynek köszönhetően új kedvenc jelent meg a TPS játékok étlapján.
Már az első kanál után kiderül, hogy nem egy könnyű Sopszka salátával van dolgunk. Nincs hosszú bevezetés, nincs ráhangolódás. Az ismert latin kifejezéssel élve "in medias res" kezdődik a történet, azaz rögtön az események közepébe csöppenünk. Azt nem tudom, hogy a mediterrán keménycsávókat idéző főhősünk mennyire beszél latinul, az viszont hamar kiderül, hogy az angollal és a spanyollal elboldogul. Bár szókincsét elsősorban fajtalankodásra felszólító igék és válogatott jelzők alkotják. A míves metaforáktól távol álló kifejezései ugyanakkor jogosnak mondhatók!
Egyetlen dolgot tehetett: harca bocsátkozott. Fél perccel és néhány démonnal később a klubdélután még rosszabbra fordult. Megjelent egy tiszteletet parancsoló szörnyeteg, aki hatalmas önbizalommal és három szempárral rendelkezett. Biztos kedvezményt kapna egy optikai szalonban. Fél tucat szeme ellenére szemtelenül lekezelő módon a pokol királyaként mutatkozott be, de elárulta, hogy haverjai csak Flemingnek szólítják. Paula testét és lelkét kívánta magával vinni. Garcia ezt nem nézte jó szemmel, pedig ő csak hagyományos módon, két látószervvel rendelkezett. A démonkirály valamiféle rejtélyes okból hajlott a megegyezésre, így rövid tárgyalás vette kezdetét. Szigorúan nyolcszemközt. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy amennyiben Garcia felkeresi a főgonosz szerepét betöltő Felminget otthonában, majd hazai pályán legyőzi őt, akkor visszakapja kedvesét. Élő kiadásban! A feladat tehát adott: látogassunk el a Pokolba, vagy közigazgatásilag odatartozó valamelyik bugyrába, küzdjünk meg a sötétséggel, győzzünk le mindenkit és mentsük meg életünk szerelmét.
Nem egyedül kell harcolnunk a sötétség erőivel. Van egy segítőnk, aki egyben a barátunk, fegyverünk és motorunk is. Johnsonnak hívják. Mindig éppen az lesz belőle, amire szükségünk van. Tisztára mint Pom-Pom a régi rajzfilmben! Micsoda? Hogy te nem ismered Pom-Pom meséit? Akkor olvass mást, mert még túl fiatal vagy ehhez a játékhoz!
Szóval akad egy sokoldalú haverunk, aki az eszközök mellett okos tippekkel és hasznos tanácsokkal is ellát. Johnson mindent tud az alvilágról, igazán nagy koponya. Szó szerint az! Segítségét úgy tudjuk a leginkább meghálálni, ha szorgalmasan gyűjtjük a vörös és kék köveket, amelyekkel egyre jobb fegyvereket érhetünk el, illetve fejleszthetjük különböző képességeit.
Ebbe kell belelőni és máris fény árasztja el az utcákat. Miért pont kecskefej? Ezt Garcia is megkérdezi Johnsontól. Nem lövöm le a poént, de ez is egyike a sok-sok vicces dialógusnak, amely az egész játékot jellemzi. De ne keressünk logikát! Ez az alvilág, ahol nincsenek bevett szabályok. Nem szabad meglepődni, ha démonok kúsznak elő a föld alól, vagy ijesztő hangon zokogó, kőből vésett torz gyermekfejek őrzik az ajtókat. A Shadows of the Damned rengeteg olyan szürreális ötletet tartalmaz, amelynek láttán csak pislogunk, vagy felkiáltunk: "Ne már! Ez most komoly?" Vannak pillanatok, amelyek érvényes útlevéllel lépik át a jó ízlés minden határát. Mégsem botránkozunk meg, mert ennek a játéknak egyszerűen jól áll. A fejlesztők nem törődtek íratlan szabályokkal vagy előítéletekkel. Kemény, trágár, vicces és szórakoztató anyagot főztek az olykor észrevétlenül, olykor gátlástalanul ellopott ötletekből. Itt lazán belebotlunk néhány ezer éve nem látott, oldalra scrollozós lövöldözős pályába 2D grafikával, a következő pillanatban pedig a Johnsonból alakult fáklyával adunk pokoli pofont a démonoknak.
Végigjátszás után azok fogják mind a tíz ujjukat megnyalni, akik nem ijednek meg a pikáns ízektől. Kell az élvezetéhez egy egészen pici beteg lelkület, vagy valamiféle morbid életérzés, mert ezúttal nem a bevált receptet nyomják le a torkunkon. A Shadows of the Damned messze áll a vasárnapi húsleves és rántott csirke unalomig megszokott ízétől. Olyan alkotás került a terítékre, amelybe muszáj belekóstolni ahhoz, hogy megtudjuk szeretjük-e. Talán lesznek, akik ökölbe szorult arccal fordulnak el tőle, ám úgy hiszem, a legtöbbünkben kellemes utóízt hagy a végigjátszás után.
