Shadow Warrior teszt

Hosszú lenne külön elmesélni, hogy milyen okok vezettek odáig, de a kilencvenes évek második feléig az Apogee Software sorozatban gyártotta a jobbnál-jobb videojátékokat, de még a legnagyobb rajongóknak is feltűnt, hogy néhány kivételtől eltekintve az alkotások színvonala sajnos megragadt egy bizonyos szinten, még ha ez a szint jóval az átlagos felett is volt, majd mintha megérezték volna a srácok, de 1996-ban megváltoztatták a stúdió nevét, méghozzá a bizonyára sokak számára ismerősebben csengő 3D Realmsra.

Te, mire szolgál az a kapanyél, ami kilóg az ocsmány képedből?

Akarva, vagy akaratlanul, de a csapat első dobása rögtön egy mindmáig klasszikus, az FPS-játékok műfajában sokáig etalonnak számító videojáték lett, amit Duke Nukem 3D címmel ismert meg a világ, és bizonyára nincs olyan a húszas éveit már betöltött játékos, aki ne emlékezne könnyes szemekkel erre a remekműre. Hogy miért mesélek én nektek minderről egy Shadow Warrior játéktesztben? Mindössze azért, mert a 3D Realms következő nagy dobására sem kellett sokáig várniuk a rajongóknak, a koprodukcióban elkészült Blood után ugyanis 1997-ben megjelenhetett a Shadow Warrior, ami a Duke Nukem 3D által kitaposott irányvonalon mozgott, és bár sokunknak életre szóló élményeket okozott, összességében már nem volt akkora hatással a játékiparra, mint a macsó kalandjai.

Csak apró érdekességként merem megjegyezni, hogy a Shadow Warrior volt az utolsó olyan projektje a 3D Realms brigádjának, amit önállóan be is tudtak fejezni, és nem egy régi alkotásuk portja volt, mert bármennyire is tündökölt szépen a cég logója a Duke Nukem Forever intrójában, ha a Gearbox annak idején nem karolja fel a játékot, akkor bizony még ma is csak egy délibáb lenne az alföldi rónaságon. A hosszas kitérő után azonban térjünk inkább rá a Shadow Warriorra, lévén az amerikai Devolver Digital csapata úgy döntött, hogy érdemes lenne HD formában feldolgozni a játékot, hogy a mai rajongók is megismerhessék ezt az elfeledett remeket, és bár mi kapásból nyolc feldolgozásra érdemesebb címet is tudtunk volna mondani ennél, mégis nagyon örülünk annak, hogy így döntött az amerikai brigád, méghozzá annak ellenére is, hogy messze nem lett tökéletes a végeredmény.

Áll így ifjú nyírfa a réten, alatta meg ocsmány pofák vernek engem éppen...

Ez nem véletlen, hiszen sajnálatos módon egy eléggé amatőr, habár bejáratott fejlesztőkből álló csapatot bíztak meg a munkálatokkal, méghozzá a lengyel Flying Wild Hog képében, akik eleddig csak a Hard Reset című - egyébként kifejezetten jól sikerült - alkotást tették le eddig az asztalra. A Devolver Digital szerencsére a lengyelek lelkére kötötte még a munkálatok megkezdése előtt, hogy vigyék bele saját elképzelésüket a végeredménybe, de mindezt úgy, hogy közben megmaradnak az eredeti által kitaposott ösvényen. Ez olyannyira igaz lett a Shadow Warrior feldolgozására, illetve feltámasztására - ami mögé legalább egy HD jelzőt, vagy valami alcímet még odabiggyeszthettek volna -, hogy a koncepción és a történeten kívül engem szinte semmi sem emlékeztetett a legendás elődre.

A sztorihoz és a játékmenethez tehát nem nyúltak hozzá a fejlesztők, így a 2013-as Shadow Warrior keretein belül is Lo Wang bőrébe bújhatunk bele, aki jól ismert verőlegényként azt a feladatot kapja, hogy kutassa fel a Nobitsure Kage névre hallgató misztikus katanát, amivel az ősi Istenek erejével démoni hordákat lehet rászabadítani a világra. Szó-szót követ, majd esemény-eseményt, és hirtelen ott találjuk magunkat a világ közepén, egy pengeéles katanával a kezünkben, miközben ocsmány teremtmények sokasága próbál meg életünkre törni, így különféle idegen, mutáns és egyéb szörnyek, valamint napszemüveges japánok, akik gyakran lőnek is majd ránk, miközben mérgesen néznek és bizonyára a lányok csúnyájára asszociáló kifejezéseket kiabálnak.

Na rohadt gyorsan gyere le onnan, amíg szépen mondom!

Mivel azonban a nevünk Lo Wang, és nem Nyúl Béla, ezért mi sem természetesebb annál, minthogy felvesszük a harcot mindenkivel, aki csak ránk támad, így a roppant lineáris, de a körítést tekintve az eredeti Shadow Warrior helyszíneire emlékeztető pályákon szinte nem is lesz más feladatunk, mint szkriptelt jelenetektől-szkriptelt jelenetekig haladni, miközben szinte alig van más dolgunk a mészárláson kívül. Hogy unalmas-e? Az nem kifejezés, hiszen bár a kilencvenes években nagyszerű volt ez a játékmenet, ez az elképzelés, mára azonban a céltalan és oktalan öldöklés - öljé', mert kapsz pontot - nem célravezető, nem tehet sikeressé egy játékot sem, ami akkor is igaz, ha egy remake-ről, vagy sokkal inkább - állítólagosan - rebootról van szó. Ha utóbbiról beszélünk - többen is ezt állítják -, akkor a véleményemet határozottan fenntartom, ergo a Shadow Warrior idejétmúlt, unalmas és rendkívül ismétlődő.

Mielőtt bárki a fejemet venné a kicsit talán túlontúl őszinte kifejezésekért, elmondanám hogy a Shadow Warriorban természetesen megmaradt minden olyan elem, amitől már az 1997-es elődöt is nagyon imádtuk, így például az összecsapásokat nem csak hagyományos fegyverekkel, hanem egy tűéles katanával is kivitelezhetjük, sőt mi több, ha belekóstolunk a kardozás örömeibe, garantáltan el sem engedjük többé a vágófegyvert, hiszen elképzelni sem tudnánk nagyobb élményt annál, minthogy ellenfeleinket apró darabkákra szeleteljük vele. Természetesen az alacsony költségvetés itt is érződik a játékon, hiszen a testrészek többnyire nem ott szakadnak, ahol eltaláljuk őket, de karddal szeletelni és mészárolni akkor is nagy élmény, pláne hogy a kard gyakran a továbbjutás kulcsa is lesz, habár a nagyobb boss harcok során én jobbnak láttam inkább a tokban tartani.

Most mit integetsz, nekem kettő van, neked egy sem. Problem?

A játékmenetet igyekszik feldobni egyébként - a pályákon gyűjtögethető szerencsesütik és egyebek mellet - a fejlődési rendszer is, aminek köszönhetően nem csak karakterünket tudjuk majd magasabb szintekre tornázni, hanem fegyvereinket is, sőt mi több, utóbbiakat akár még kiegészítőkkel is felszerelhetjük. A játékban egyébiránt hősünk mágikus képességekkel is rendelkezik, aminek köszönhetően képes például mágikus tulajdonságokkal felruházni kardját, vagy meggyógyítani önmagát, ami azért különösen szerencsés, mert itt aztán nincs ám automatikus regeneráció, mint a Call of Duty kétezerben, itt bizony egészségügyi csomagok vannak, mint a klasszikus FPS-játékokban általában.

Mivel a játékmenet olyannyira ismétlődő és alacsony élvezeti faktorú, hogy nem is igazán lehet rá több szót fecsérelni, ezért nézzük egy kicsit meg a küllemet, mert a hanghatásokat inkább szintén nem kommentálnám. Ha nem remake, hanem reboot a Shadow Warrior, akkor ez a grafika bizony szó szerint szégyennek tekinthető 2013-ban, hiszen bár az összkép szép és színes, de a karakterek kidolgozása botrányos, az effekteket mintha színes ceruzával rajzolták volna, a textúrákból pedig szinte kilóg és integet a sok-sok pixel. Tudom, nem a grafika a minden, de a Crysis 3 után azért a fene se akar ilyen ocsmány játékokkal játszani, ha egyszer lehet szebb is a végeredmény.

A big boss, aki féltonnás sonkával veri szét a fejedet!

A Shadow Warrior számomra annak idején hatalmas kedvenc volt, és őszintén nagyon szerettem volna megkedvelni ezt az új változatot, de egyszerűen nem sikerült, így nem is értem, hogy mitől volt úgy oda érte néhány internetes magazin, az összképet tekintve ugyanis a Flying Wild Hog még jóindulattal is csak egy erős közepes teljesítményre volt képes, és számomra hatalmas csalódást is okoztak. Ha tényleg szükség van rebootokra és remake-ekre - meg robotokra és pribékekre -, akkor azt a jövőben ne ilyen minőségben, ha kérhetem. Köszönöm, de inkább maradok az eredetinél!

A teszt során nVidia GTX 760 videókártyát és 16GB Kingston HyperX Beast memóriát használtunk, ASUS Maximus VI Hero alaplappal, Cooler Master HAF XB házba szerelve.