Ekkor robbant be a köztudatba Fumito Ueda mesterműve, az eredeti SotC. Mindenki, még a legvéresszájúbb kritikusok is csak csöndben tudtak zokogni, amikor az átélt eseményekre gondoltak. Olyan elemi erővel hatott a gémerekre Wander kalandja, hogy azzal hirtelen senki sem tudott mit kezdeni. Kíváncsiság, düh, öröm, bánat, küzdelem, eufória, letargia.
Nem tudom felsorolni azt az érzés-csokrot, amit a program adott azoknak, akik átélték ezt a grandiózus kalandot. Fügét mutatott a történet-orientált, egy délutános mészárlásoknak. Megmutatta, hogyan kell úgy érzelmeket kiváltani nyitott, kíváncsi emberekből, hogy a sztorit egy mondatba össze lehet foglalni. Sablonos kifejezés, de nem lehet jobban illusztrálni: a megtett út szinte mindennél fontosabb volt.
Gondolom nektek, rajongóknak, játékosoknak ökölbe szorul a keze, ha meghalljátok azt a szót, hogy Remaster, azaz feldolgozás, újra kiadás. Nem véletlenül. Távol álljon tőlem, hogy piaci elemzésbe fogjak, de sajnos abban nagy igazság van, hogy a kiadók bevezettek egy új üzleti modellt, ami arról szólt, hogy a sikeresnek mondható, esetenként tíz plusz éves programokat felvértezzenek a modern kor vívmányaival, majd pedig elkérjék újra a teljes összeget érte, mivel komoly munkaórákat fektettek bele. Mondják ők.
Ideje lesz elég komolyan megjegyeznünk a Bluepoint Games stúdiójának nevét, mert már eddig is kiemelkedően jó munkát végeztek, ha portolásról volt szó. Jelen tesztünk alanyát nem egyszerűen csak felturbózták, hanem teljesen átalakították, a nulláról húzva fel egy kvázi új játékot.
Igen, ez volt a második ok, amitől tartottam. Hála a magasságosnak ez alaptalan volt, mert olyan tisztelettel, alázattal nyúltak hozzá ehhez az alkotáshoz, ami szerintem példaértékű. Mondjuk erre szükségük volt, mivel a rajongók (meg gyaníthatóan Ueda is) ízekre tépték volna őket, ha a legkisebb blődséget tapasztalják. Éppen ezért a belbecset érintetlenül hagyták, azaz amennyiben játszottál akár az eredetivel, akár a később megjelent PS3-as HD Remasterrel, most is majdnem pontosan ugyanazt kapod. Viszont a külcsín, valamint a hozzá kapcsolódó hangulat! Te jóságos ég!
Hősünk, Wander, kedveséért mindenre hajlandó. Ezt bizonyítván ellopja az ősi kardot, majd pedig hű paripájával, Agro-val, valamint élettelen szerelmével ellovagol egy tiltott területre. Kénytelen ezt megtenni, mivel úgy hallotta, hogy ennek a helynek az őre képes feltámasztani a holtakat, visszatéríteni lelküket. Ez igaznak bizonyul, ám az entitás nyilván nem teszi meg ezt feltétel nélkül: főszereplőnknek le kell vágnia 16 kolosszust, valamint hatalmas árat kell fizetnie. Nyilván nem foglalkozik a következményekkel, így belevág a nagy kalandba.
Ahogy látjátok, a sztori teljességgel változatlan. Olyannyira, hogy még az átvezetők is pontosan abban a nézetben kerültek rögzítésre, ahogy anno megálmodták őket. És igen, ez magával hozza, hogy a konklúzió is maradt a régi. Új játék indításánál amúgy választanunk kell, hogy Cinematic módan indulnánk-e neki (4K felbontás, de csak 30 FPS), vagy pedig inkább a Performance-t kultiváljuk (2K, 60 FPS).
Ezek az értékek a Pro gépre vonatkoznak, ha jól tudom, a sima PS4-en FullHD és 30 FPS a két szám. Amikor megkapjuk az irányítást és először rohanunk ki a szabad ég alá, garantálom, hogy magunk alá fogunk csinálni a gyönyörűségtől. Mindent, de tényleg mindent nulláról húztak fel.
Tátott szájjal fogunk rohangálni a hullámzó fűtengerekben. Szinte érezzük a friss levegőt tüdőnkben, a szél simogatását karunkon. Rácsodálkozunk erdőkre, gyanakodva nézünk körbe a sivatagokban. Percekig bámuljuk a homokos tengerpartot, hogy aztán kőhidakon caplassunk keresztül, romokon vágjuk át magunkat. Ezt a játékot csak és kizárólag olyan nagyágyúkkal lehet egy lapon emlegetni, mint a Horizon Zero Dawn meg az Uncharted 4.
Mielőtt megtalálnánk a colossi-kat, azt hinnénk, ezt nem lehet tovább fokozni, olyan léptékű területet mutat be nekünk az anyag. Imádtam screenshotokat válogatni amúgy, nézzétek meg őket, ez bizony mind ingame! Sokáig azt hisszük, hogy ezt már nem lehet fokozni, aztán amikor fejünk fölé tornyosul az első titán, telerakjuk nadrágunkat, majd kínunkban felnevetünk és elgondolkodunk: na, ezt vajon hogy fogjuk legyőzni?
Minden egyes kolosszus más és más. Lesznek közöttük hegy méretű, lomha dögök. Fürge, bikaszerű izék ahol többször idegösszeomlást fogunk kapni. Le kell vágnunk vízben és homokban élőket, szárnyasokat. A változatosság tényleg gyönyörködtet. Mindegyikük teljesen egyedi viselkedésű, így taktikánkat hozzájuk kell igazítani. Bizony, ne felejtsük el, hogy a SotC tulajdonképpen erről szól.
Adott varázskardunk, valamint van egy íjunk is. A sikeresség érdekében ezt a kettőt kell kombinálni Agroval, valamint sokszor a környezettel. Ellenségeink ugyanis csak bizonyos pontokon sebezhetőek, ezeket kell megtalálnunk, ahhoz viszont valamilyen úton-módon fel kell másznunk rájuk.
Hősünk képes ugrani, illetve kapaszkodni, ami talán az egész anyag legfontosabb tevékenysége. Amikor feljutunk nagy nehezen egy dögre, hullámokban megpróbál lerázni minket. Ilyenkor őrült módjára nyomva kell tartanunk a dedikált gombot, valamint fél szemmel lessük stamina görbénket, mert ha elfogy, akkor bizony lepottyanunk és kezdhetjük az egész műveletet előröl.
Sokszor azonban már egy-egy ilyen lény megtalálásához is kitartás kell, mivel kardunk feltartásával "mérhetjük be" az aktuális példányt, amihez napfény szükséges. Ez csak egy körülbelüli irányt jelöl, így szó szerint be kell cserkésznünk. Aztán meg csak kamillázunk, hogy oké, itt vagyunk, de mit csináljak egy mozgó toronydaruval?
A zenék úgyszintén lenyűgözőek. Amikor kalandozunk, keresgélünk, lokációtól függően csendülnek fel a dallamok. Amikor harcba bocsátkozunk, akkor sem lesz annyira pergő, hogy adrenalin szintünket az egekbe nyomja, sokkal inkább próbál megnyugtatni minket dinamikájával. Mostanában azon kapom magam, hogy sokszor munka közben is ezeket a tételeket hallgatom, szóval le a kalappal.
Az egyetlen pont, amibe bele kell kötnöm az a kezelhetőség, valamint az ide tartozó kameramozgás. Sajnos ez már a legendás előd esetében sem sikerült túl jól (és akkor finom voltam) és itt is tisztességgel meg fogja keseríteni életünket, főleg utóbbi. A mozgás, amikor barangolunk, nem tűnik túlzottan vészesnek, bár azt előre lehet sejteni, hogyha helyzet van, Agro-val meg fog gyűlni a bajunk. Vágta közben a kamera imádja nagytotálban mutatni a tájat, ami nagyon látványos, nyilván. Viszont amikor pengénk felemelésével belőnénk újra az irányt, úgy beszűkül, hogy szinte alig látni valamit.
Igazán csata közben fogjuk szívni a fogunkat, mivel előszeretettel őrül meg, nekünk meg fogalmunk sem lesz, mi történik körülöttünk. Ez akkor kínos, amikor mondjuk át kellene ugranunk valahova, de emiatt elvétjük, aztán negyedórányi ügyeskedésünk ment a levesbe. Legszívesebben ordítottam volna akkor, amikor egyszerre kellett lovon menekülnöm, közben pedig hátrafelé céloznom egy nagyjából kistányér méretű szemgolyóra. Túlzottan sok ilyen, bosszankodásra okot adó momentum lesz, amikor a pokolba fogjuk kívánni az egész kalandot. Aztán persze megnyugszunk, de ettől függetlenül borzalmas megoldásokkal találkozunk.
Első nekifutásra, Normal nehézségen nekem hét órát dobott a számláló. Ez nem annyira reprezentatív, mert a legtöbb ellenfélnél emlékeztem, mit kell csinálni, bár az oda úttal néha megküzdöttem alaposan. Hard fokozaton valószínűleg jóval tovább tart, főleg akkor, ha először játszol az anyaggal, mivel ott nulla segítséget kapsz, magadtól kell rájönni mindenre.
Ha végeztél, lehetőséged van Time Attack módban elindítani egy-egy vadászatot, illetve ott van még a Mirror World. Ennél jóval nagyobb újítás a fotó mód, ahol olyan minőségű képeket alkothatunk, hogy bármelyik galériába kiállíthatnánk őket. Nem, nem viccelek, nézzétek meg, milyen alkotások születtek ennek segítségével.
Próbáltam valamennyire átadni, hogy mitől is ennyire különleges alkotás az újradefiniált Shadow of the Colossus. Elképesztően sok dolgot kihagytam, mivel nem szeretném a felfedezés örömét senkitől sem elvenni. Olyan műgonddal van megalkotva környezetünk, ahol érdemes a legapróbb dolgokra is rácsodálkozni. Csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet erről az egészről nyilatkozni.
Velem ellentétben nehéz helyzetben vannak innentől kezdve azok, akik valamilyen definitív újrakiadás elkészítése mellett döntenek, mivel ez az új etalon. Aki ennél kevesebbel beéri, szerintem nem csak az újságírók, hanem a gémerek is darabokra fogják szedni. Teljesen mindegy, hogy játszottál-e vele vagy sem, mindenkinek kötelező vétel az új Colossus. Igen, lehet nyivákolni a rettentően körülményes kezelhetőségre, a rossz kamerára, de olyan sok érzelmet, élményt ad, pluszban nagyon baráti áron, amit vétek kihagyni.
Shadow of the Colossus (2018) / Tesztplatform: PlayStation 4
kihagyhatatlan!- Stílus: Kaland
- Megjelenés: 2018. február 06.
- Ár: 10.770 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Elképesztő külcsín
- Érzelemdús, gyönyörű elbeszélés
- Nagyjából letehetetlen
- Körülményes kezelhetőség
- Sokszor megőrülő kamera