Secret Service: Ultimate Sacrifice teszt

A történet szerint a frissen megválasztott amerikai elnököt a beiktatás napján támadás éri. A legjobb emberei között számon tartott Pierce ügynök - hősünk - segítségével sikerül evakuálni ugyan a Capitolból, de mint kiderül, az első ember megvédése nem elég a nemzet biztonságáért: segítenünk kell a felsőbb vezetőket biztonságba helyezni, mielőtt az egész Amerikai Egyesült Államok sorsa megpecsételődik.


Az első indítás mindenféle előítélet nélkül ment végbe. Az előzetes információk alapján egy kellemes, hétvégi lövöldözésre számíthattunk, egy olyan környezetbe ágyazva, amelyet eddig nem sok játék dolgozott fel. Ez számomra külön megnyerő volt. A meglepetés azonban ezután jött: a játék kellemesebbre sikerült, mint azt előzőleg vártam volna. Fontos azonban leszögeznem, hogy eme alkotás nem kívánja, és nem is tudná felvenni a versenyt a mai nagyágyúkkal: nincs olyan eleme, ami kiemelkedne a többi játék közül, viszont ami mindenképpen pozitív, hogy nem is marad alul semmiben. Kapunk kellemes grafikát, egy átlagos sztorit, egy új környezetet. Nem több, de nem is kevesebb mint egy átlag mai alkotás.

Fent már leírtam, hogy átlagban mire lehet számítani, itt az ideje azonban, hogy részletesebben is belegabalyodjunk a jellemzők virtuális pókhálójába. A felhasználói profil létrehozása után kezdődhetett volna a felhőtlen játék... ha az indítással párhuzamosan nem jelentkezett volna egy roppant idegesítő hiba. Ez nem más, mint a videók alatti hang megzavarodása. Nem egy átvezetőben történt ugyanis, hogy egyszer csak "beakadt" a hang, és nem volt hajlandó tovább szólni. Ez azzal járt, hogy - az egyébként roppant stílusos - filmeknél felirat hiányában nem tudtam követni a cselekményt. Ami viszont bosszantó volt, hogy ez a bug rendszeresen előjött. A tíz átvezető videóból nyolc alkalomból találkoztam vele. Új ismerősre tettem szert, de barátságot nem kötöttünk.


Miután azonban túlléptünk az előbbi problémám, megmutatta a játék a valódi arcát. Meg kell hagyni, szimpatikus fazonnak tűnt. Egy gyors training után, in medias res módjára belevetettük magunkat a cselekménybe: az elnököt találat érte, az evakuálás pedig lehetetlenné vált, köszönhetően annak a néhány RPG-s alaknak, akik úgy gondolták, a helikoptert gyorsabban is le lehet szállítani a földre, mint ahogyan a pilóta azt tervezte. Miután megtisztítottuk a terepet és kimenekítettük az elnököt, rádión kapjuk az információt: a Capitolban bombákat helyeztek el, segítenünk kell hatástalanítani őket... A sztoriról egyelőre ennyit, elég tudni, hogy kellemesre sikeredett. Lesz aki elárul minket, lesz, aki társunk lesz, de annyit megsúgok, hogy ne számítsunk nagy meglepetésekre... kicsit kiszámítható a cselekmény futása. Apropó, cselekményfutás. Tetszett nagyon, hogy - játékbeli idővel mérve - a sztori körülbelül 12 órát foglal magába. Ez reális időtartam abból a szempontból nézve, hogy hősünk ez idő alatt nem iszik, nem eszik, nem végzi egyéb szükségleteit sem, és nem kell attól félnie, hogy holtan omlik össze a fáradtságtól két tűzpárbaj között.

Az FPS játékoknál köztudott tény, hogy a társadalom eléggé kényes a külcsínyre. A Secret Service ebből a szempontból semmi okot nem adhat panaszra. Tény, hogy nem a Crysis, vagy a Far Cry színvonalán hozza a megjelenítés, de még így is megállja a helyét a mai játékok között. Ha másért nem, akkor azért, mert ezáltal nem okoz gondot, hogyha nincs haverunk a NASA-nál. Az ő gépeik nélkül is képesek lehetünk maximum részletességgel, élvezhető sebességgel elhozni a titkosszolgálat dicsőségét.

Mint már említettem, a játék körülbelül fél nap történéseit "meséli el", ebből adódóan a helyszínek, a bejárható területek összefüggenek, kapcsolódnak egymáshoz. A pályatervezéssel nincs gond, minden tárgyat, elemet sikerült a logikának megfelelően, realisztikusan ábrázolni - sőt, rombolhatunk is kedvünkre, még a Capitolium emlékműveiben is kárt tehetünk. Megvallom, a játék pályái egy kicsit a Max Payne második részére emlékeztettek. A környezetre tehát nem lehet panaszunk, annál is inkább a minket körülvevő emberekre.

Az ügynökökkel nincs gond, bár klónjai egymásnak - 3 félét számoltam meg belőlük - ez nem annyira szembetűnő, hála az egyenruhának. Elnökből is egyet kaptunk, tehát ez sem jelenthet komolyabb problémát:D A baj az ellenségekkel van. A fabula ugyanis a következőképpen formálódott: kaptunk több ezer ellenfelet (Max Payne), akik viszont szakasztott ugyanúgy néznek ki. Akad körülbelül 4 -féle modell és ők váltogatják egymást. Nem zavaró, de kicsit illúzióromboló. Tudjátok melyik játékban volt még így?:D
Úgy látszik, nem tudok elszakadni a 2003-as év ikonjától, ugyanis az ellenségek mesterséges intelligenciája is a fentebb említett klasszikust idézi. Állnak egy helyben, sétálgatnak, beszélgetnek, normálisan viselkednek. Amint azonban meglátnak, véget ér számukra a világ. Elönti a vörös köd az agyukat. Nem gondolkodnak csak jönnek, lőnek, özönlenek. Fedezék mögül még képesek bújni, de egy asztal megkerülése már komoly mentális akadályokba ütközik.


Mint azt már említettem, a régi nagyot idézve a játék az ész hiányát az enemy számának drasztikus növelésével próbálta kompenzálni. Hogy kinek mi jön be - kevés értelmiségi, vagy a sok agyatlan - azt döntse el mindenki maga, mindenesetre ez a jellemző is hozzátett a játék könnyed mivoltához, relaxáló varázsához.
Úgy érzem kötelességem még megemlítenem egy szintén gyakran előforduló bugot, ami ugyan nem drasztikus, de mindenképpen érdekes. Ez nem más, mint a fedezék keresése. Más játékokban megszokhattuk, hogyha nincs hallhatatlansággal megáldva a hősünk, akkor nem árt, ha a meggymagköpködő ellenségek elől bebújunk egy-egy tereptárgy, egy félreeső zugba. Nos, ez az a dolog, ami ebben a játékban nem mindig fog teljes sikerrel összejönni. Nemegyszer történt ugyanis, hogy bevágódtam egy oszlop, fal, vagy akár egy felborított asztal mögé, az ellenség ugyanúgy lőtt tovább... a baj az, hogy sebzett is. Nem tudom, hogy milyen töltényt használhattak, de hogy a 20 centis válaszfaltól kezdve a 2 méteres betonbunker térelválasztójáig mindent átvitt, az is biztos. Bár nekem sosem sikerült viszonoznom az ilyen irányú közeledésüket.


Ha már a skulókat szóba hoztam, megosztanám a fegyverekkel kapcsolatos tapasztalataimat is. Egyszerre 2 fegyver lehet nálunk (+ gránát), azokat viszont szabadon lecserélhetjük az ellenség csúzlijaira is, bár tapasztalataim szerint ezt nem érdemes megtennünk. Az ok egyszerű: egy-két kivételtől eltekintve nem érik el az alap szolgálati fegyverünk hatásfokát - jobban szórnak, gyengébben sebeznek, kisebb tárkapacitással rendelkeznek. Nem vagyok fegyverszakértő, de elképzelhetőnek tartom, hogy ez így van a valóságban is ( MP5 vs. barkács UZI). Cserélni tehát nem érdemes - kivéve a pisztolyunkat -, de ha erre kerülne sor, akkor sincs semmi baj. Töltényekből sosem fogunk hiányt szenvedni. Érdekességképpen megjegyezném, hogy nem érdemes a jobb cuccokat sokáig tartogatni, mert minden pálya elején az alapfelszerelésünkkel kezdünk. Baj ugyan nincs vele, de kicsit furcsán jön ki, hogy a Fehér házba berontunk egy rakétavetővel, majd a küszöbön átlépve hirtelen egy szolgálati pisztoly terem a kezünkben.


A fegyverekkel kapcsolatban a lényeget elmondtam, egy dolog maradt csak hátra, amit úgy érzek, kötelességem megemlíteni. Ez a célzás. Egyszerűen a hat óra játékidő alatt sehogyan sem tudtam megszokni a célzórendszert. Nem lehet vele pontosan bemérni az ellent, hála az állandó után húzásnak. Vagy túlszaladunk az aktuális célponton, vagy el sem érjük, mert egyszerűen nem tudjuk besaccolni, hogy meddig húzhatjuk az egeret, és mennyit fog a célkereszt magától vándorolni. Ez a játék azon egy eleme, ami nagyon lehúzza az összélményt. Kár érte, mert enélkül a furcsaság nélkül sokkal jobban tudtam volna azonosulni hősünkkel. Így ugyanis olyan, mintha csórikám erősen ittasan ment volna munkába... ami ugyebár egy fegyveres szervnél nem igazi előny.

Ügynökünk egyébként roppant szimpatikus figura. Nem beszél sokat, mindig lényegre törően kérdez, nincsenek szánalmas, poénnak szánt beszólásai. Tökéletes ügynök, ha belevesszük azt is, hogy-? ahogyan az manapság lenni szokott - regenerálni is képes önmagát. Pierce ráadásul meglepően változatos képességekkel rendelkezik. Nem elég, hogy lebontja a bekapott töltényeket, de sokszor fogjuk használni technikai tudását is: néhány alkalommal egy minijáték keretein belül kell ajtókat nyitunk, számítógépeket feltörnünk vagy akár bombákat hatástalanítani. Kifejezetten tetszett a játék ezen része, üde színfolt volt használni a szürkeállományunkat két pisztolypárbaj között.

Összefoglalva a fent leírtakat, be kell vallanom, nem számítottam ilyen játékra. Egy lineáris FPS-t vártam, amiben mindenféle agymunkát nélkülözve kell végigverekednünk magunkat X pályán. És mit kaptunk? Ami azt illeti, egy lineáris FPS-t, amelyben - többnyire - agymunkát nélkülöző módon kell végigverekednünk magunkat X pályán. Mégis, van a játéknak egy egyfajta varázsa, ami ugyan rövid ideig csak, de képes magába szippantani az aktuális gamert. Tény, hogy nem ez a játék lesz az, ami letaszítja a trónjáról az éppen aktuális ászokat, de ha van egy kis szabadidőnk, nyugodt szívvel próbáljuk ki, milyen érzés az, amikor maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke köszöni meg nekünk a segítséget.