Resistance: Retribution teszt

A zseblakó ergonómiailag nem kifejezetten a belső szemszögű anyagokra lett megtervezve, így a készítők az előnyösebb külső szemszöget választották perspektívának, főhősnek pedig egy vadonatúj protagonistát állítottak, akivel bizony csúnyán elbánt az élet. A Resistance univerzuma egy furcsa keveréke a második világháború és az idegenek futurisztikus világának, mialatt Európa létező városaiban (Bonn, Rotterdam, Luxemburg, Párizs) vívjuk elkeseredett háborúnkat az agresszív, elkorcsosult Chimera seregek ellen. Ezúttal James Grayson irányítását kapjuk majd a kezünk alá, aki a haditengerészet egyik magasabb rangú tisztjeként viselt háborút az emberi fajra rontó szörnyszülöttek ellen. A történet kronológiailag pár héttel a PlayStation 3-as Resistance: Fall Of Man cselekménye, a londoni Chimera torony elpusztítása után folytatódik, az ötvenes évek elején, tehát a két nagygépes epizód közötti időkeretet meséli el nekünk. James éppen egy csapást mérő egységet vezényel az egyik átváltoztató központ ellen, amikor váratlan fordulatot vesznek a dolgok, megpillantja rég elveszettnek hitt bátyját, Johnny Greyson-t, akinek az ereiben már a fertőző vírus csörgedezett és az átváltozás szakaszába lépett. James-nek élete legnehezebb döntésével kellett szembenéznie, vagy követi a katonai protokollt, és kioltja fivére életét, vagy gyarlósága okán megtagadva a szabályzatot ellenáll az ilyen esetekre rendszeresített szabályzatnak. Némi hezitálás után James meghúzza a ravaszt, ezzel örökre megpecsételve saját lelkivilágát.

A történtek után idegileg labilissá válva dezertál a kötelékből, maga mögött hagyja csapatát, hogy személyes vendettát intézzen a Chimera faj ellen, amelyet kezdetben nagy hévvel folytatott, több mint huszonöt átalakító központot sikerült eltakarítania a föld színéről, de végül a brit fegyveres erők elfogták és bebörtönözték engedély nélküli leszerelés vádjával, így átmenetileg kivonták őt a forgalomból. A történetnek gördülnie kell, miközben a rája kirótt büntetés végrehajtására várakozik, látogatója érkezik, egy hölgy, aki kihúzhatja központi figuránkat a slamasztikából, cserébe készséges együttműködéséért. Raine Bouchard a Maquis ellenállási szervezet egyik tagja, akik igényt tartanak James széleskörű tapasztalatára és a konverziós központokról szerzett, kimerítő tudására. Emberünknek esze ágában sincs rábólintani az ajánlott egyezségre, de Raine Bouchard végül komoly érvekkel meggyőzi az ex-katonát arról, hogy térjen vissza a frontra és folytassa a háborút a Chimera invázió ellen. Raine elárulja James-nek, hogy az ellenséges faj egy újabb szintre léptette a humánok átalakítási technológiáját, viszont van remény a dolgok elébe menni, hiszen a hölgy valamint édesapja egy szérumot fejlesztettek ki, amely remélhetőleg segíthet megnyerni a kegyetlen háborút, de legalább meggátolni a Chimera-k új eljárásának végső sikerét. Jason-nak csupán egyetlen kívánsága volt, saját kezűleg kivégzett bátyja dzsekije, amit még a cellából való távozása előtt magára is öltött, így vonulva hadba a fivérét is megfertőző, gátlástalan fajjal szemben, Európáért.


Ezzel a bevezetővel veszi kezdetét a Resistance franchise hordozható installációja, a mesélt történetet valami arcátlanul jó minőségben élvezhetjük végig, a Sony Bend-nél éltek az UMD nyújtotta tárhely szabadsággal és előszeretettel hívták segítségül a CG technológiát. Nem a prológus volt az utolsó számítógépes animáció a portábilis Chimera vadászat során, az átvezető jelenetek hol a grafikus engine termékei, hol pedig briliáns renderelt mozik lesznek, mindkét megoldás első osztályú látványvilággal kényeztet, megdolgoztatja az olykor valóságos grafikai csodákra képes marokkonzolt. Első hatás megvolt, minőséget vártunk, minőséget kaptunk. Az elvárások innentől csak feljebb kúszhatnak, belemásztunk a játékba, hogy végül egy kövér válasszal bátorítsunk Titeket vásárlásra, esetleg el attól. A Resistance Retribution két fő módozatot kapott a fejlesztőktől örökül, mehetünk szingli kampányban küldetéseket teljesíteni és történetet göngyölíteni, vagy beállhatunk heves multiplayer ad-hoc, infrastructure összecsapásokba, ha éppen arra szomjazunk elsőként. Nyilván mindenki szereti magáénak tudni az irányítást, mielőtt a többiek prédájává válna, erre pedig élvezetesebb utat nem is találhatnánk, mint magát, a sztori szekciót. Emberünk múltjának megismerésével kellő közelségbe kerültünk az irányított katonához, vessük be újra a nagy háborúba. A Retribution legalább annyit merített a valóságból, mint a sci-fi-ből, előbbi a létező európai városaival hoz háborútól sújtott, autentikus, ám nagyon is valós hangulatot, utóbbi pedig hozza az anyag fantasztikus, időnként enyhén horrorisztikus beütését. Emberünk irányítása külön fejezetet érdemel, ezzel folytatjuk a továbbiakban.

#tv#

A Resistance Retribution vezérlése az összes gombot kihasználja, az analóg kartól a flipper billentyűkig valamennyit. A kör, iksz, négyzet, háromszög látja el a célkereszt mozgatásának szerepét, mialatt az analóg karral bírjuk helyváltoztatásra James-t. Maga a célzás, befogás teljes mértékben automatizált, ha bármilyen ellenséges teremtmény lő távba kerül, a kurzor máris rááll, így csak a masszív tüzelés marad a feladatunk és persze az elmozgások. Igény szerint a segítség kikapcsolható, ilyenkor ennek megfelelően manuális célzásra áll a történet, alaposan megnehezítve ezzel a dolgunkat, növelve a kihívási szintet, következésképp az élvezeti faktort is. Az automata rendszer nem tökéletes, sokszor leszünk kénytelenek utána igazítani, esetleg prioritást váltani, ha egy másik agresszort veszélyesebbnek ítélünk meg annál, mint akit önhatalmúlag a segítő szándékú szisztéma kijelölt. A fegyvereinket az R1 gombbal tudjuk elsütni, működésbe hozni, emellett az L1 szintén fontos szerephez jut, a pusztító eszközeink másodlagos tűzerejét hivatott előcsalogatni, mert, hogy többnek ilyenje is akad. A d-pad-del négy különféle cselekvést végezhetünk el, balra billentve töltjük fel a tárat, jobb irányra nyomva a fegyverek között lapozgatunk, felfelé fókuszált célzó perspektívára válthatunk, ellentettjével pedig kiadhatjuk aktuális parancsainkat. Ez utóbbi lehet mászás, kapcsolók aktiválása, vagy kisebb objektumok átugrása szituációtól függően.

A rendszer egyetlen óriási hátrányaként az róható fel, hogy csupán egy irányban tudunk lapozgatni a fegyverarzenálban, így ha egy számunkra kiszemelt cuccot véletlenül átugrunk, újra végig kell rohannunk a teljes repertoáron, ami akár végzetessé is válhat átmeneti fedezék híján a harcok hevében. Lévén, hogy mindezt csak élesben, játék közben művelhetjük, nincs külön felület erre a célra rendszeresítve, ahol nyugodt körülmények között szelektálhatunk közülük, mialatt a játék, pihenő üzemmódban van. Nincs modern shooter fedezékrendszer nélkül, így a Resistance is prezentál egy egyszerűsített, ám remekül működő változatot, ami szintén automatizált. Oltalmat kereshetünk falaknál, sarkoknál, vagy megbújhatunk sziklák, fémlapok és egyéb tereptárgyak mögött, rejtőzködni viszont csak veszélyhelyzetben tudunk, amint ellenséges erők kerülnek látótávolságba, James magától felveszi a védekező pozíciót, amennyiben erre lehetőséget biztosít a környezet számára, tehát van mi mögé meglapulnunk. A játék tetemes részét képezik a fedezékes tűzharcok, és bár a Chimera-k lövedékeit nagyrészt elkerülgethetjük jó reflexszel, lassúságuk okán, ha már többen rontanak ránk, több irányból érkezik a pokoli áldás, nem fogjuk tudni lábon kihordani a beszedett találatainkat. A mesterséges intelligencia őket is bujdokolásra serkenti, tüzelnek, majd visszaállnak, így nekünk csak a megfelelő pillanatok kivárása a feladatunk, és amikor éppen újratöltési kényszer szünetet tartanak, megszórhatjuk őket lövedékkel, bevált recept, megéri betartani.


A tárazást az elszórt készletekből oldhatjuk meg, a legyilkolt seregektől zsákmányolva, de rengeteg skulót lelünk eleve lepakolgatva a terepen, csak nézzünk mindig alaposan lörül. Az egészségünk karbantartása is játék közben történik, pirosan izzó kapszulákat keressünk mielőbb, amennyiben életerőnk veszélyesen megfogyatkozik. Ezeket nem tudjuk raktározni, vagy magunkkal cipelni nehezebb pillanatokra, amennyit elbír a csíkunk, feltöltjük, a többit fájó szívvel otthagyjuk, majd belecsapunk a következő szakasz teljesítésébe, ahol szükség esetén újabb kapszulákat gyűjtögethetünk. Könnyű fokozatban nem szűkmarkú a játék, bőven akad lehetőség arra, hogy karban tartsuk egészségi állapotunkat, ezzel a beállítással és az automata célzási rendszer alkalmazásával egész kellemes kikapcsolódást ígér, megannyi akcióval, idegösszeomlás szélére nem nagyon sodorgat a produkció, a mission retry menüvel nem kötünk szorosabb barátságot. Természetesen a készítők a főellenfeles összecsapásokat sem spórolták ki a képletből, időnként meg-megvillannak keményebb, megtermettebb teremtmények, de szerencsére komolyabban útját állni a folyamatosságnak nem fogják, a gyenge pontok kitapasztalása sem ördöngösség, gördülékenyen, olajozottan futhatnak a dolgok, talán túlságosan is lineárisra fabrikálták a küllemében egyébként abszolúte kifogástalan alkotást. Az Chimera sereg összetételét nem variálták túl a srácok, bár a szörnyszülöttek többféle formában öltenek alakot, földön és levegőben mérnek attakokat a fejünkre, változatosságból nem tudunk jelest adni a Resistance marokkonzolos verziójának.


A szavatossághoz, vagyis a tiszta játékidőhöz képest meglehetősen monoton, nem elegendően változatos a felhozatal, egy bizonyos ponton már minden fajt megismerünk és csak ez a néhány váltogatja egymást a harcokban, van, hogy vegyesen, de leginkább egy időben csak egyféle csoportból kapunk célkeresztbe valót. Nincsenek azért annyira kevesen, körülbelül tízfélét számolhatunk össze, de ennél többet is legyárthattak volna a monster dizájnerek, attól csak még színesebbé válhatott volna a játék összképe, mind vizuális, mind pedig gameplay szemszögből, hiszen minden fajt más módokon vadászhatunk le, én azt mondom, jöhetett volna még belőlük mégegyszer ennyi fajta kreatúra. A másik, szinte kötelező jellegű adalék a mechás harc, trendi dolog óriásrobotok kabinjaiból tüzet nyitni a háborús anyagokban, James-nek is adódik lehetősége bepattanni egybe néhány szakasz erejéig, ilyenkor az irányítás marad a gyalogos leosztásban, viszont a rögzített, helyhez kötött fegyvereknél alaposan megszívhatjuk. Használatuk során felborul az egyébként egész játékon végigvonuló irányítási rendszer és a gépágyú célkeresztjének manőverezését az analóg kar veszi át, lévén, hogy ebben a helyzetben helyváltoztatásra nincs módunk. Szokást igényel, mert a gyalogos küldetések során az akció gombokkal terelgetjük a kurzorunkat, berögződik és reflexből folytatnánk a rutint, de hamar rájövünk, hogy nem a megfelelő gombokat püfölgetjük.

A zsebverzió hangulatban képes hozni a PlayStation 3-as epizódok jellegét, színvonalát, ebből kifolyólag ítélje meg mindenki maga, hogy az mennyire jó neki, vagy mennyire sem. A Resistance egy remek first person shooter volt a maga nemében, főként egy olyan csapattól óriási teljesítmény, amely korábban sohasem próbálkozott a névjegyet letenni ebben a műfajban. A franchise univerzumát lehet kedvelni, és lehet egész egyszerűen közömbösnek titulálni, forradalomról, vagy áttörő stílusról semmiképp sem beszélhetünk, ez lehetne akár a közös nevezőnk is. A második világháború sújtotta Európa képét összevegyíteni egy idegen faj inváziójával nem hoz kirobbanó atmoszférát, ezen megállapítás szintén átragad a hordozható kivetülésre. A Retribution tartalmilag nem több egy tisztességgel összepakolt külső szemszögű lövöldénél, minden kötelező összetevőből átnyújt egy adagot, de ahhoz, hogy egy valódi klasszikus válhasson belőle ez így nem biztos, hogy elegendő lesz. Nem elég karakteres, nem megnyerően magával ragadó. Ezzel szemben a technikai oldala akkorát domborít, hogy csak lesünk ki a buksiból. A grafika briliáns, részletes, kidolgozott, a bámulatos fényhatások pedig felteszik a koronát az alkotás fejére. A sötétebb helyeken mesterséges fényforrással világítjuk meg a terepet, néhol pedig a villódzó lámpák tesznek hozzá a vizuális összképhez, ezen a téren a platform legjobbjai között foglal helyet, a shooter műfajában betöltheti az etalon szerepét. Emberünk több ízben is alámerül folyékony közegeknek, a víz kidolgozottsága előtt külön le a kalappal, ez eddigi legszebb megvalósítások egyike ezen a platformon. A szavatosság rendben volt ahhoz mérten, hogy egy handheld anyagról beszélgetünk, és ha ehhez még hozzácsapjuk a helyi, valamint a netes, nyolcszemélyes multiplayer móduszokat (Team Deathmatch, Capture the Flag, Containment, Assimilation), akkor valóban hetekig kitartó tűzharcokat vívhatunk a többiek ellen. Az automatacélzási rendszer és az összes többi beállítás is konfigurálható, akárcsak a szingli kampányban.


A Resistance: Retribution kapott meleget és langyosabbat, tőlünk valahol a kettő között fog pontokat gyűjteni. Azt szó nélkül elismerjük, hogy nagyon kidolgozott az irányítás, összetett, sok gomb használatát igényli, látványban súrolja a konzol felső lélektani határait, de nem érezzük benne azt a pluszt, amitől feledhetetlen alkotássá nyilvánítanánk. Kétségtelen, hogy a PlayStation Portable eddigi legkiválóbb külső szemszögű lövöldéje, ez pedig bizonyos részben annak köszönhető, hogy egész egyszerűen hiány van az igényes műfajbeli alkotásokból. Akinek bejön a nagygépes változat, ebben is meg fogja találni a számításait, ebben biztosak vagyunk, de lehetett volna egy kicsit színesebb, változatosabb, talán hangulatosabb, szerteágazóbb is. A fegyverarzenálban a távcsöves puskától a sörétesen át a tereptárgyakon is áthatoló hi-tech pusztító eszközig terjed, külön kiemelnénk a forgócsöves mordályt, amivel talán a legnagyobbakat kaszálhatjuk a kézben hordozható repertoár darabjai közül. Mindenesetre egy próbát megér mindenképp, ha igényes shooter-re fáj a fogad, per pillanat nála jobbat nem igazán találsz, kényezteti a szemet, szer felett élvezetes, kiforrott többszereplős összecsapásokba kalauzol, de a történet alakulása biztosan nem fog arra ösztönözni, hogy egy szuszra végigvidd, esetleg kétszer is nekiállj, vagy arról tarts kiselőadásokat az iskolában, munkahelyeden. Egy nagyon erős, átlag feletti az összkép, ami bennünk végül kialakult, vannak irdatlanul erős pontjai, mint a látványvilága, de vannak kissé lehangoló elemei is, gondolunk itt a semmitmondó, sokszor lapos légkörre, vagy a legtöbbször ránk támadó, sablon ellenfelek egyhangúságára. Mi ilyennek láttuk, más pedig kicsit másmilyennek, attól függ, hogy milyen módon közelítünk. Átlagban egy kerek nyolcasnál többet sajnáltunk rá dobni, ez van, srácok.

#tv2#