Persona 5 teszt

Amikor egy játék (stílustól függetlenül) ilyen magas pontszámot kap, mindig van egy kis extra teher a tesztelőn. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy a kategóriáján belül remekel az adott darab, hanem úgy en bloc képes lehet rettentően sok új, nyitott gondolkodású gamert bevonzani. Nem sűrűn szoktam ilyennel kezdeni, de két dolgot mindenképp meg kell jegyeznem az írással kapcsolatban.

Az egyik, hogy valami érthetetlen oknál fogva nem tudtam saját screenshotokat készíteni. A másik a kisebb csúszás a megjelenés és a teszt között: ebben a pillanatban 62, játékkal töltött órát mutat a számláló. Később kitérek, hogy erre miért volt szükség, de most vágjunk is bele a nagy kalandba!

Villámot lő a pisztolyom. És?

A Persona játékoknál mindig kiemelt szerepe volt a sztorinak, ez szerencsére most sincs másképp. Fontos kiemelni, hogy a történet megértéséhez nem kell ismerni az elődöket, egy teljesen különálló darabot kapunk. Hősünknek (akit mi nevezhetünk el) eléggé rosszul végződött a tavalyi éve, ugyanis egy éjszakai séta alkalmával megpróbált megvédeni egy nőt, akit egy befolyásos ember meg akart erőszakolni. Kisebb csetepaté is kialakult, amit a politikus nehezményezett és megígérte nekünk, hogy tönkreteszi emiatt az életünket.

Ez sikerült is neki, letartóztatnak garázdaság vádjával, kiraknak az addigi giminkből. Aztán próbaidővel elengednek minket, egy Sojiro Sakura nevű kávézó tulajdonos lesz a felügyelőnk, nála fogunk élni Tokyoban. Sulit is váltunk, a Shujin iskola hallgatói leszünk, ahol természetesen már szárnyra keltek rólunk a kétes pletykák, így eléggé ellenségesen fogadnak minket.

Hamarosan megismerkedünk egy újabb főszereplővel, az eléggé balhés Ryuji-val, ráadásul, ha ez nem lenne elég, még álmunkban is zaklat valami Igor nevű fazon, aki mindenféle rehabilitációról magyaráz, amit hamar el kellene végeznünk, hogy elkerüljük a teljes pusztulást. Némi közjáték után hőseink egy elképesztő fura helyen találják magukat, ami egy alternatív dimenzióban, a Metaverse-ben található. Ez egy olyan világ, ahol az eltorzult vágyak úgynevezett Palace-okat hoznak létre.

Tulajdonképpen olyan kivetülések ezek, amik kifacsart gondolatokból erednek, megmutatják, hogy az adott palota uralkodója hogyan is vélekedik környezetéről. Jó példa erre első nagyobb ellenségünk, a menő tornatanár, Kamoshida. Ő valójában egy perverz, szadista állat, aki mindenkit az alattvalójának tekint, a lányokat pedig egyszerű szextárgyként kezeli. Nyilván csak a Metaverse-ben.

Hétfő reggel, helyi BKV

Kis csapatunk hamarosan kibővül egy macskával, Morganával, aki szerencsére elég járatos ebben a dimenzióban, így el is magyarázza az alapokat. Huhh, nagyon nehéz spoilermentesen beszélni a sztoriról, így meg is állnék itt, de egy eszméletlenül érdekes és sokszínű, ráadásul elképesztően hosszú elbeszélést kapunk. Ahogy a legtöbb Persona játék esetében, úgy itt is megvan az a kettősség, hogy egyfelől szereplőink fiatal gimisek, akiknek nagyon sok, tipikus tinédzser gondjaik vannak (tanulás, barátok, szerelmek, pénzhiány, melókeresés) és amikor ez a szegmens domborodik ki, akkor teljesen laza, már-már infantilis dolgokon pörögnek.

Másrészt viszont, amikor a fő sztorit görgetjük, nagyon súlyos témák kerülnek terítékre: plagizálás, gyermekbántalmazás, gyengék kisemmizése, iskolai erőszakoskodás, belső démonokkal való harc. Szereplőink rájönnek, hogyha a már fentebb emlegetett univerzumban ellopják valakinek a nagybetűs Kincsét, azzal rábírhatják, hogy a való életben bevallják rettenetes bűneiket, ezért megalapítják a Phantom Thieves-t, hogy segítsenek a bajba jutott embereken.

Oké, többet tényleg nem írok a sztoriról, de már csak ezért is érdemes elkezdenetek a stuffot, mert nagyon szórakoztató. Gondolom egy kicsit meglepődtetek azon, hogy a grafika ilyen magas értékelést kapott. Ha nagyon szigorúan nézzük a dolgokat, akkor a P5 messze elmaradt a zsáner nagyágyúitól nyers adatok tekintetében. Viszont valami olyan elképesztő coolság árad belőle, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Kicsit olyan, mintha egy anime-t összemosnánk egy hagyományos európai képregénnyel, ráadásul elképesztően harsány, kontrasztos színekkel operál.

A labirintusokban érződik leginkább, hogy PS3-ra is kijött a játék, talán ekkor van a legtávolabb még a kategória átlagától is, nemhogy egy FF XV-től. Viszont szerintem ezt meg lehet bocsájtani neki, mert amúgy nagyon stílusos és friss. Szereplőink kinézetre tipikus japán alakok, szóval ha nem kedvelted eddig őket, valószínűleg nem most fog megsebezni Ámor nyila.

Akkor most a koponyával megtámadom ezt a fél lovat vagy mit

A játékmenet ellenben csont nélkül szórakoztató, változatos és nagyon mély. Kettő fő részre kell bontanunk ezt: a Metaverse-beli kalandozásokra, illetve a normális életünkre. Előbbi a hagyományos RPG rész, itt kell felfedezni a viszonylag lineáris helyszíneket, szörnyekkel csatázni, tapasztalati pontokat gyűjteni. Ebben nincs semmi ördöngösség, ha látunk valami dögöt, megpróbáljuk hátulról megtámadni, így lesz egy szabad cselekedetünk.

Maga a harc körönként zajlik, tudunk közelharci vagy lőfegyverrel támadni, tárgyakat használni, Personáinkat szabadjára engedni (varázsolni). Bonyolítja a helyzetet, hogy mindenki egy Personával rendelkezik, kivéve hősünket, akinél egy csomó lehet, így válogatva a különféle támadó, védekező típusok között. Egy csatában akkor vagyunk ügyesek, ha rájövünk, mi a gyengéje ellenfelünknek, amit egy hatalmas nagy Weakness felirat fog mutatni, persze csak akkor, ha az adott típusú lénynél már egyszer megtaláltuk.

Ha mindenki a földön van, akkor körbevesszük őket, de itt van az igazán nagy csavar. Amennyiben nem akarunk vesződni velük, nyomhatunk egy all out támadást, jó nagy sebzést generálva mindenkin. Tarhálhatunk pénzt vagy tárgyat is tőlük, de vegyük figyelembe, hogy ilyenkor jóval kevesebb xp-t kapunk az összecsapás végén. A legkirályabb viszont az, ha helyesen válaszolunk két kérdésre, mert ilyenkor megkapjuk a megszólaltatott lényt, mint új Persona.

Azért is fontos, hogy minél több ilyet megpróbáljunk összefogdosni, mert álmunkban, Igornál lehetőségünk van ezeket fuzionálni (egy fincsi kis kivégzéssel). Nyilván az ilyenkor létrehozott védelmezőnk sokkal erősebb, ráadásul egy kazal bónuszt is hozzácsaphatunk annak függvényében, milyen viszonyban vagyunk az adott csapattárssal. És akkor most jön képbe a másik dolog, a való világ.

Nahát, ott egy néni rövid szoknyában. Nahát, lejtette a tollát!

Pontosan olyan életet élünk, mint bárki, aki jár gimibe. Egy napunk több napszakra van felosztva és mindenféle program egy szeletet követel meg. Reggel suliba megyünk, szóval ilyenkor csak délutánra tudunk beütemezni magunknak bármilyen tevékenységet. Ez hétfőtől szombatig van így, a vasárnap lesz az egyetlen teljesen szabad napunk.

Van öt szociális skillünk (bátorság, sárm, kedvesség, professzionalizmus, tudás), amiket különféle opciókkal tudunk növelni. Ha például moziba megyünk, akkor filmtől függően pontokat kapunk mondjuk a bátorságunkra vagy a kedvességre. Tanulással nyilván tudásunkat fejleszthetjük, míg a baseball megint mást növel. Elképesztően sok lehetőség van amúgy, az étterembe járáson át a fürdőzésen keresztül a tiltott kísérletekben való részvételig, bármi. Ezek nagyon fontosak, mert sok új csapattársunk akkor ismerhetjük meg jobban, ha egy bizonyos szintet elér egy képességünk.

Minden egyes főszereplőnek van adatlapja, ahol egy skálán látjuk, mennyire vagyunk jóban vele. Persze rajtunk áll, kit mennyire szeretnénk megismerni, de érdemes az egységességre törekedni, mivel ha kapcsolatunk szintet lép, új extra dolgok nyílnak meg, nem is beszélve arról, hogy megismerjük őket, a múltjukat, a gondolataikat. Itt ne tipikus sablon karakterekre gondoljunk, meglepően kidolgozott jellemek mindannyian.

És ha ez még nem lenne elég, itt is van egy csavar: legénységünk minden tagjának van egy kasztja, ami pedig a Personákhoz köthető. Amikor új lényeket kreálunk, ők is egy bizonyos csoportba tartoznak. Így, ha elég magas mondjuk Ryujival a viszonyunk, akkor az újonnan létrehozott, az ő típusához tartozó Persona egy csomó bónuszban részesül. Talán egy kicsit bonyolultan hangzik így leírva, de nagyon szépen bemutat mindent a játék, az időnk eltöltése pedig onnantól kezdve csak tőlünk függ.

A piros bőrszerkó minden besurranó tolvaj álma

Kapunk opcionális feladatokat is, amiket pedig Mementosban, egy kollektív tudatban barangolva oldhatunk meg. Ez egy több szintből álló, hát, labirintusnak nem nevezném, mivel csak pár elágazás van egy-egy szintjén. Ahogy haladunk előre a fő sztoriban, úgy nyílnak meg az egyre lejjebb vezető átjárók, nyilván erősebb dögöket hozva maguk után, sőt, ha túl sokat pepecselünk itt, akkor magával a Nagy Kaszással is találkozhatunk, ami nem annyira egészséges.

Szóval, ahogy látjátok, tartalomnak nem leszünk híján, ugyanakkor talán ez az egyetlen, igazi negatívuma a játéknak. Ahogy a bevezetőben írtam, 62 órányi tiszta játékidőt könyveltem el, viszont ez főleg azért van, mert valami elképesztően lassú a cucc.

Nem viccelek. Volt olyan, hogy úgy ment el nagyjából három órám, amikor konkrétan nem történt semmi, csak olvasgattam a párbeszédeket, nyomkodtam az ikszet. Így telt el másfél hét, ami után végre volt egy kis eksün, de aztán kimenekültek az adott Palace-ból, aztán megint nem történt semmi, csak agonizáltak. Persze ilyenkor is el tudjuk foglalni magunkat a fentebbi programokkal, de azért na.

A harcok alapból nem túlzottan nehezek, de lesz néhány olyan rész, amikor indokolatlanul és teljesen váratlanul keményít be a stuff, mi meg csak pislogunk, hogy ez mi volt. Sokaknak valószínűleg az sem fog tetszeni, hogy egy fő küldetésre van valamennyi határidőnk (napunk), ami alatt teljesíteni kell az adott Palace-t.

Igen, tudok csilláron menni. Problem?

Külön szeretném még kiemelni a zenéket, amik viszont újfent fantasztikusak lettek. Azt hittem, hogy a NieR-t ebben a tekintetben semmi sem éri utol, de itt olyan, kicsit funky, kicsit bárzene, kicsit rock meg techno taktusok csendülnek fel, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy mindenhol ezeket dúdolom.

Elképesztő mennyiséget tudnék még a játékról írni, de azt hiszem, teljesen felesleges. A Persona 5 az utóbbi idők legjobb klasszikus JRPG-je. Pont. Nyilván lehetne fanyalogni a nyers grafikán, esetleg az elég lassú játékmeneten, de teljesen felesleges. Ha engeded hogy magába szippantson, akkor több hétre el fog rabolni, ezt garantálom.