A Painkiller nevet meglepő módon sosem lehetett volna egyértelműen párhuzamba hozni a minőségi videojátékok fogalmával, ugyanakkor 2004-es megjelenésekor mégis sikerült kinőnie magát egy igazi jelenséggé. Nem volt ő sem jó, sem túlontúl kiemelkedő, véleményem szerint inkább csak jókor volt jó helyen, a történettől, a szerepjátékos elemektől és egyéb felesleges maszlagtól megfáradt klasszikus FPS rajongók ugyanis csak arra vártak, hogy valaki végre visszahozza a klasszikus Duke Nukem vagy Doom játékok hangulatát, amikor nem kell unalmas dialógusokat olvasgatnunk, nem kell megoldanunk a lecsószagú Mari néni ügyes-bajos problémáját, hanem egyszerűen csak a zúzásra és a darálásra kell koncentrálnunk.
Mivel az FPS játékok a kétezres évek közepére már teljes egészében eltávolodtak eredeti rendeltetésüktől, ezért a rajongók szó szerint ki voltak éhezve arra, hogy valaki végre szembemenjen az árral, a People Can Fly fejlesztőcsapata pedig meg is lépte mindezt, mertek merészet és nagyot álmodni, így megszületett a Painkiller, ami sokak számára kultusszá nőtte ki magát. Ezt a kultuszt aztán a lengyelek után megpróbálta lerombolni mindenféle szedett-vedett alakulat, és bár akadtak érdekes próbálkozások is, a végeredmény minden esetben csak középszerű volt, esetenként pedig még annál is rosszabb.
Na, ki a limbókirály?
Ezért örültünk annak, amikor egy aktuális Painkiller videojáték elkészítésével ismét egy lengyel brigádot, történetesen a NecroVisioN fejlesztését is elvégző The Farm 51-et bízták meg a jogok aktuális birtoklói - vagy bitorlói -, aminek köszönhetően bár voltak azért kétségeink, de minden téren a legígéretesebb Painkiller projektként tartottuk számon az utóbbi közel egy évtizedből. Majd a napokban meg is érkezett a Hell and Damnation alcímre keresztelt legújabb alkotás, és csillogó szemekkel vetettem rá magamat a tesztpéldányra, mert egyszerűen akartam, vágytam arra, hogy ismét elvarázsoljon egy Painkiller videojáték, éppen úgy, ahogyan sok-sok évvel ezelőtt tette azt. Hogy kicsit előre rohanjak a cikk konklúziójának irányába, tény ugyan, hogy a The Farm 51 nem alkotott hiánytalan címet, de a sorozathoz képest így is korrektnek tekinthetjük a végeredményt, sőt, ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évek legjobb epizódja született meg a Hell and Damnation képében, amit büszkén oda lehet illeszteni a kiemelkedőbb darabok közé. Mindehhez természetesen szükség van arra, hogy ne a mai kor követelményei és divatja által megalkotott FPS címekhez hasonlítsuk a játékot, hanem önmagához és a műfaji sajátosságait képviselő darabokhoz. Ha így teszünk, véleményünk akkor sem módosul radikálisan!
Én vagyok a limbókirály!
Ehhez természetesen szükség volt arra, hogy a The Farm 51 csapata felhasználhassa az eredeti Painkiller alapjait, hiszen a Hell and Damnation állítólagosan egy remake, ami nagy vonalakban helytálló kifejezés, de szerintem semmiképpen sem fedi teljes egészében a valóságot, hiszen a végeredmény van annyira friss és elrugaszkodott a 2004-es eredetitől, hogy önálló címnek nevezzük, dacára annak, hogy mind a játékmenetet, mind a tartalom 75 százalékát tekintve a jól ismert sémák köszöntenek majd minket. Az újítás varázsa azonban már rögtön az első indítást követően érzékelhető lesz, hiszen nem a megszokott sztori, hanem csak egy ahhoz hasonló cselekmény fogad majd minket, amelynek keretein belül a főszerepet ugyan ismét Daniel Garner kapja meg, ám családját ezúttal egy autóbalesetben veszíti el - ő maga a sofőr -, és bár nem tudja, hogy a többiek túlélték-e az ütközést, vagy a túlvilágon várnak-e rá, de az ő teste és lelke megragadt a Mennyek és a Poklok között, így csak és kizárólag egyetlen esélye van arra, hogy viszontlássa szeretteit, mégpedig, hogy jól fenéken billentse a rátámadó pokoli teremtményeket, akik abban próbálják megakadályozni, hogy végrehajtsa terveit. Itt kiemelném egyébiránt a kezdő és majd az egészt "sztorit" záró animációt, lévén ez a néhány perces kisfilm olyannyira hatásosra, mindemellett pedig kellemesen megrajzoltra sikeredett, hogy az szó szerint szilárd alapot nyújt az egész végeredménynek.
Te most akkor mégis kivel vagy?
Dacára ugyanakkor a kellemes kerettörténetnek, a Painkiller soha nem az összefüggő cselekményről szólt, és nincs ez másként a Hell and Damnation esetében sem, az alkotás pályái ugyanis egy-egy kisebb arénaként funkcionálva, tulajdonképpen összefüggéstelenül vezetnek minket végig Daniel megpróbáltatásain. Főhősünk oldalán jól ismert kreatúrák, de újabb lények ellen is fel kell vennünk a fegyvert, így a csontvázharcosoktól kezdve a hatalmas szörnyetegeken át az emeletnyi magas főellenségekig mindennel találkozni fogunk. A nosztalgikus elemek ugyanakkor nem csak az ellenfelekkel kapcsolatban, hanem a pályák és a fegyverek esetében is visszaköszönnek majd, hiszen ezek többsége is a legendás első rész alapján került megalkotásra. Ennek megfelelően a különféle helyszínek esetében a temetők, a kolostorok, valamint az ősi kastélyok és várak éppen úgy megtalálhatók lesznek, mint az egyéb, leginkább sötét és horrorisztikus környezetek, amelyek szó szerint százával ontják majd ránk az ellenfeleket, mi pedig széles és egyben jól ismert fegyverarzenálból válogatva vehetjük fel velük a harcot. A szokásos dupla csövű shotgun mellett ugyanis megtalálhatjuk majd a karó- és mindenféle egyéb színes bigyót lövöldöző szerkezeteket, amelyek szinte kivétel nélkül a fantázia szüleményei, mindemellett pedig legalább kétféle tüzelési móddal is rendelkeznek.
Én vagyok a simabőrű, ez meg itten a lángoló botom!
Hogy magáról a játékmenetről is szóljunk néhány szót, aki valaha is játszott már legalább egy Painkiller videojátékkal - vagy éppen a klasszikus Doommal és társaival -, az semmiféle újdonsággal sem fog találkozni a Hell and Damnation keretein belül, hiszen éppen ugyanaz az intenzív és pergős játékélmény vár ránk, mint korábban. Aki esetleg annak idején lemaradt volna erről az élményről, az leginkább egy kifejezetten lineáris, kisebb-nagyobb terekkel operáló pályarendszert képzeljen el - az aréna kifejezés is helytálló -, ahol egyetlen célunk lesz, eljutni a kezdőponttól a célig, avagy a következő szintre, méghozzá úgy, hogy közben tízesével rontanak ránk a szörnyek, mi pedig többnyire sikítozva próbáljuk meg likvidálni őket. Mindezt megtehetjük egymagunk, a szingli kampány és az újrajátszható pályák keretein belül, de természetesen a többjátékos módban fog majd igazán kiteljesedni a Painkiller: Hell and Damnation élménye. Hogy ezt valóban elérhessük, a The Farm 51 igencsak bőséges szórakozásról gondoskodott számunkra, hiszen találhatunk majd az alkotásban egy kooperatív módot, amelynek köszönhetően egy barátunkkal is átélhetjük a kampány izgalmait, de a hagyományos multiplayer módok között is találunk érdekességet. A szokásos deathmatch és egyebek mellett ugyanis bevezetésre került a survival mód, aminek köszönhetően akár nyolc játékos is szembeszállhat az egyre erősödő ellenséges hordák hullámaival.
Egy ölelést?
A Painkiller: Hell and Damnation egyébiránt a küllemét tekintve mutatja a legnagyobb különbséget a 2004-es eredetivel, hiszen az Unreal Engine 3-nak köszönhetően szó szerint elképesztő élményben lesz részünk a játék pályáin. Habár a kurrens FPS játékokhoz mérten bőven van lemaradása az alkotásnak, de a sorozat életében minden kétséget kizáróan az eddigi legszebb részről beszélhetünk. Egyszerűen zseniális viszontlátni a jól ismert karakterek részletesebben kidolgozott, helyenként megújult változatait, a szintén emlékezetes pályák felújított darabkáit, egyszóval mind az élményt, mind a küllemet tekintve nagyot alkotott a The Farm 51, de természetesen ezt ne egy Battlefield 3-hoz mérjük, hanem sokkal inkább saját magukhoz és a szériához. A Painkiller: Hell and Damnation minden kétséget kizáróan a franchise eddigi legjobb tagja lett - az első rész után természetesen -, és bár lehet, hogy hivatalosan egy remake-ről beszélünk, de van benne annyi frissesség és erő - főleg a küllem és a helyenkénti merészebb újragondolás miatt -, aminek köszönhetően érdemes legalább a kipróbálásig eljutniuk a rajongóknak. A maga nemében a Painkiller: Hell and Damnation egyértelműen ott van a legjobbak között, az FPS színtéren viszont tény, hogy csak valahol a középmezőnyben kullog. Az élmény azonban ettől még kiváló!
