Pontosan ezért az Overwatch sem lépte át első körben az ingerküszöböm. Tudom, tudom, az én hibám, pedig láthattam volna már a jelekből, hogy bizony érdemes lenne jobban odafigyelnem erre a játékra, mert az előzetesek alapján is nagyon jónak tűnt. Aztán elolvastam Overwatch-beta' target='_blank' rel='nofollow'>Marco beszámolóját a bétáról, majd a mobilom után nyúltam, hogy ezt lesz szíves szavakba önteni, mert túl szép minden, hogy igaz legyen.
Aki már beszélt vele telefonon, az tudja, hogyha nagyon lelkesedik valamiért, úgy kezdi, hogy halloooooooooood. Az már más kérdés, hogy akkor is ezt mondja, amikor picit csúszok a tesztekkel, de az most mindegy. Szóval M ügynök az éterben is megerősítette, nem is tudja, mikor játszott utoljára ilyen jót online gyilkolással. Ezek után már tényleg nagyon kíváncsi voltam, mit ad nekünk ez a bizonyos játék.
Az Overwatch maga a tökéletesre csiszolt káosz. A kissé hektikus felszín alatt rettentően sok réteg lapul, ami csak sok-sok óra után kerül a felszínre. Olyan lövöldét képzeljetek el, ami pontosan tudja, hogyan kell meglepetést okozni. Fog egy csomó jó ötletet, hozzáteszi a lendületet, aztán ezek kombinálásával valami egészen zseniálisat alkot.
Pedig első ránézésre nagyon egyszerűnek tűnik: kettő darab hat fős csapat ugrik egymásnak, stratégiai pontokat elfoglalva. Mind a négy elérhető mód már elsőre is szórakoztató, remek táptalajául szolgál az eltérő térképeknek, valamint a kőkemény hősöknek. Ahogy már említettem, ez az egyszerűség bizony egy jól felépített álca. Képzeljetek el egy folyton mozgásban lévő, változó, amorf élőlényt, ami minden egyes playernek mást jelent annak függvényében, milyen szereplőt választ, milyen szerepkörben számít rá a csapata.
Miután ez egy kifejezetten hősökre építő zúzda, így természetesen ez az egyik kulcsa a jó szórakozásnak. Nem is okoztak csalódást a Blizzardos arcok, ugyanis mind személyiségre, mind pedig kidolgozásra rendkívüli egyéniségeket alkottak nekünk. Párbeszédek közben érezzük, hogy itt bizony sokkal nagyobb, mélyebb a kohézió, mint elsőre sejtettük. Több dimenziós különleges képességeik segítségével simán megállják a helyüket tűzharcban, robbanások okozásában, energia pajzsok gerjesztésében, esetleg szónikus energiák elszabadításában.
Nagyon izgalmas továbbá az az egyensúly, amit egy karakter kimaxolása, esetleg egy új megismerése jelent. Szó nélkül el tudnám azt is képzelni, hogy a szereplők önálló, standalone játékot kapnak. Torbjörn, a törpe mérnök, meg az ő mocsok, erősíthető védekező ágyúja. De ott van Winston, a tudós majom, briliáns aggyal, de állati őrjöngéssel. Tracert pedig azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom külön.
Maga a játék kicsit olyan, mint egy időgép: a gyilkolászós műfaj egy-egy szakaszának állít emléket, ahogy a múltból rángat elő, adott korra jellemző dolgokat. Néhány szereplő olyan, mintha egy Quake meccsből érkezne. Akadnak olyanok, akik a Titanfall lendületét kapták hozományul. Aztán persze ott van Soldier 76, aki meg a CoD/Battlefield játékosok pici szívét melengeti majd meg. Persze a jól eltalált fiúk és lányok csak egy dolog, ha úgy tetszik, ők a tégla egy ház felépítésénél, viszont a pályadesign lesz a kötőanyag.
Összesen 12 játszható szakaszt kapunk, amik bizony létező helyszínek, csak éppen futurisztikus külcsínt kaptak, az indusztriális Oroszországtól kezdve a szentélyekkel teleszórt Japánig. Ezek az arénák összehoznak mindent, amitől jó a műfaj. Mindenhol találunk magasban lévő sétányokat, mélyben tanyázó gödröket. Szűk sikátorokat, amik hirtelen kiszélesednek, hatalmas nyílt térben folytatódva. Pontosan ezért a csaták dinamikája is folyamatosan változik. Az egyik pillanatban még egy folyosón küzdünk, ami virtuális hullaházzá változik, hogy aztán pár pillanattal később már egészen máshol csapjanak össze a felek.
Ami újfent zseniális, az nem az a hatalmas ambíció, amivel az Overwatch rendelkezik. Hanem az, hogy ezt a lehetetlenül sok és változatos dolgot, ezt az amorf valamit próbálja megragadni, szórakoztatóvá tenni. Csont nélkül sikerül neki. Harc közben szeretnél karaktert váltani, mert megváltozott a ritmus? Parancsolj! Ennél mondjuk sokkal fontosabb az a lecke, amit a játék szeretne megtanítani nekünk, szinte az első pillanattól kezdve.
Ahogy mélyedünk el a tartalomban, úgy bukkannak a felszínre izgalmas dolgok. Hogyan tudom legjobban segíteni a csapatomat? Hogyan használjam kedvenc hősömet? Hogy lehet a leghalálosabb ellenfelet is viszonylag egyszerűen legyőzni? Amikor ezekre sejtjük a választ, jó irányba haladunk.
Képzeljük el, hogy az utolsó pontot védjük Japánban, miközben támadóink már csak centikre vannak attól, hogy a helyére kísérjék a robbanóanyagot, amivel bebiztosítjuk győzelmünket. Csapattagjaink szétszóródtak a felső karzaton, hogy egyszerűbben be tudják lőni a termet. Mi Junkrat-et irányítjuk, a robbantások nagymesterét. Gránátokkal szórjuk meg az ellenséget, medvecsapdákkal védjük hátunkat, miközben a pajzzsal rendelkező egyedeket terrorizáljuk, a távolból is felrobbanthatjuk aknáinkat.
Eközben védjük mesterlövészünket, Widowmaker-t. Pharah-nak megjelöljük a földi célpontokat, hogy a levegőből rakétavetőjével szépen leszedje azokat. Zarya-val kommunikálunk közben, várjuk, hogy feltöltődjön mindkettőnk ultimate képessége. Miután kilőtte azt, mindenkit egyetlen helyre gyűjt be, mi pedig szépen a tömeg közepébe irányítjuk rakétánkat. Ezzel értékes másodperceket szerzünk tankjainknak, akik így sokkal egyszerűbben be tudják fejezni a küldetést.
Ezt teszi az Overwatch az agyunkkal. Ezek azok a gondolatok, amik átsuhannak a fejünkön. Ezek miatt fogunk újra és újra nekiugrani a dolgoknak. És ha nem lenne világos, az abszolút csapatjátékra gondolok. Minden meccs végén van egy szavazás, ahol gratulálni tudunk egymásnak. Elismerhetjük Mercyt, aki brutális mennyiségű HP-t gyógyította a brigádon. Kiemelhetjük Reinhardt-ot, aki durva mennyiségű sebzést nyelt be a pajzsával. Minden a fenti gondolat koré épül.
Sajnos azonban néha a játék elfelejtkezik erről a mantráról. Minden mérkőzés végén kapunk egy Play of the Game videót, amit a győztes szemszögéből bambulhatunk végig. Ezzel csak az a baj, hogy legtöbbször a killstreak-re fókuszál, totálisan háttérbe szorítva például a gyógyítókat. Oké, elismerem, ha Genjivel vagy Reaperrel tolod, akkor ezek piszok látványosak, de szembe megy a saját maga által kijelölt úttal.
A loot rendszerre is ráférne egy alapos ráncfelvarrás, mert sokszor teljesen nonszensz dolgokat produkál. Ezek amúgy lehetnek új ruhák, esetleg pózolások kedvenc szereplőnknek, de a ládák rettenetesen sokszor dobnak teljesen fölösleges dolgokat, hátráltatván a játékost abban, hogy teljesen kidolgozza kedvencét. Ettől eltekintve, az anyag folyamatosan arra bíztat, hogy sokkal inkább a csapaton belül elfoglalt helyünkkel foglalkozzunk, hogyan tudjuk a lehető leghatékonyabban segíteni a dolgokat a legváratlanabb szituációkban is.
Sokáig halogattam a technikai részletek bemutatását. Ennek az volt az oka, hogy szerettem volna nektek bemutatni, mennyi mindent nyújt a stuff a nyers erőn kívül. Gyanús, hogy a teljesen felhúzott PC port a legszebb, főleg 4K monitoron, ugyanakkor a konzolos verzióknak sincsen oka szégyenkezni. A hősök lemásznak a képernyőről, a pályákon sokszor tátott szájjal álltam, bámészkodtam, mert annyi izgalmas dolgot fedeztem fel egyszerre.
Nálam a netkapcsolat is teljesen rendben volt, nem voltak fagyások, dobálások, kiakadások, laggolások. Pillanatok alatt meg is voltak a csapatok, szóval az algoritmuson is sokat javítottak. Próbálnék még negatívumot gyűjteni, de egyszerűen képtelen vagyok, annyira szerethető és nagyon király a játék. Temérdek szituáció ugrik be, amikor egymást segítve jutottunk el a célig. Azt hittem, hogy ebben a Destiny-t nem igazán lehet megszorítani, de páros lábbal rúgták le erről a trónról.
Arra kérnélek Titeket, hogyha volt valami király szituáció vagy sztori, akkor osszátok meg velünk, hadd lássák a szkeptikus emberkék, mennyire jól van összerakva a cucc!
Kicsit sajnálom jelenleg azokat az embereket, akik lenézően tekintenek a videojátékokra. Csak ebben a hónapban olyan cuccok jöttek ki, amik kategóriájukon belül pályázhatnak a minden idők egyik legjobbja címre. Kezdődött az Uncharted 4-el, jött a Doom, most meg az Overwatch, ráadásul pár nap, és itt a Mirror's Edge, a Witcher 20 órás kiegészítője, a Total War: Warhammer, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Ha szereted az online játszható, csapat központú gyilkolászást, akkor azonnal rohanj a boltba, mert instant klasszikust vettünk górcső alá. Ha egy picit filózol, mert félsz a Vér Istvánoktól, azonnal rohanj a boltba, megvenni. Ha csak egyszerűen egy nagyon király játékkal szeretnél játszani, azonnal rohanj a boltba, megvenni. Tudjátok mit? Rohanjatok azonnal a boltba, megvenni.