Egy kis insider infó: a trailerek és az előzetes infók alapján bevallom, magam is várakozással vegyes félelemmel tekintettem az Outlast 2-re. Végül aztán úgy hozta a sors, hogy hozzám került, iPet tanult kollégám figyelmeztetése kíséretében, ami az volt, hogy itt bizony nem akármilyen cuccról van szó, ezt az ajánlást pedig a játék kezdőképernyője sem cáfolta meg: ott is figyelmeztettek, hogy a legdurvább durvaságok legdurvábbjaira kell felkészülnünk.
Így elöljáróban elmondom, hogy cseppet sem túlzott senki, aki hasonlóképp nyilatkozott, az Outlast 2 bizony nagyon félelmetes játék, egészen elképesztő képsorokat és ötleteket láthatunk, nem emlékszem, hogy videojátékban ennyire eleresztették volna a gyeplőt bármelyik játékban is. Ezt látni kell, nem is vesézném ki nagyon az ijesztéseket és válogatott brutalitásokat, hogy minél meglepőbb legyen számotokra is, ha leültök elé. Nézzük inkább magát a játékot, mire is vállalkozunk tulajdonképpen?
Az első pillanatokban megismerkedünk főhősünkkel, Blake Langermann-nal, és kedves feleségével, Lynn-nel, akik épp helikopteren ülnek, nem akármilyen ügyben járva (nem, nem esküvőre mennek): egy terhes fiatal lány meggyilkolása ügyében nyomoznak, épp a helyszínre igyekeznek éjszaka, amikor a gép lezuhan. Mi (azaz Blake) valahogy túléljük ugyan a balesetet, de a pilóta meghal, Lynn pedig eltűnik, se élve, se holtan nem látjuk sehol, egy dolgot tehetünk csak tehát: megkeressük, bármi áron.
Kisvártatva egy már első pilantásra is furcsa, baljós településre bukkanunk, nagyon valószínű tehát, hogy Lynn itt van, de a helyiek bizony nem várnak minket tárt karokkal... Kezdődik a gyomorforgató kaland. Ezek az események nem sokkal több idő alatt játszódnak le, mint az, hogy elolvastátok őket, tehát nagyon pörgősen, sallang nélkül csöppenünk bele a sűrűjébe.
Ugyanazzal a félelemforrással operál az Outlast 2, mint az első rész, azzal, ami talán a lerémisztőbb: a szélsőségesen őrülten viselkedő emberekkel. Hasonlóan az előd elmegyógyintézeti ápoltjaihoz, az itt jelenlevő, extrém vallási fanatikus szekta tagjai is sokkal-sokkal félelmetesebbek, mint bármelyik szörny, zombi, vagy bármilyen természetfeletti lény.
Az alapfelálláshoz hozzátartoznak az időről időre felbukkanó flashbackek is, kiderül, hogy hősünket valamilyen rettenetes tragédia sújtja iskolás kora óta, amely a mostani események hatására ismét felszínre tör, mindenféle hallucinációk formájában. Premier plánban, belülről lehetünk tehát tanúi egy ember megtébolyodásának, ilyet nem látni túl gyakran, főleg nem ilyen jól kivitelezve. A történetről többet nem is lőnék le, legyen elég annyi, hogy végig érdekes, feszült, az ember a para-faktor ellenére (vagy épp azért, ha már beruháztunk rá, ugye) is folytatni akarja, és nekem a vége is tetszik, bár egész biztos, hogy lesz, akinek baja van vele, de ez már csak ilyen dolog.
Ennyit tehát a sztoriról, nézzük magát a jatékmenetet, mégiscsak az a sava-borsa az egésznek. Az Outlast 2 ugyanazt a mechanizmust követi, mint az első rész, jelesül, hogy a rosszarcúakkal szemben teljesen védtelenek vagyunk, harcolni nem tudunk. Blake elég puhány csávó lehet, marad tehát a szégyen a futás, de hasznos elve, és az állandó sötétségben, sokszor teljesen vaksötétségben bujkálás, ez pedig rendkívül jól érzékelteti a kétségbeesettség, a tehetetlenség érzését.
A sötétség maga egyébként esszenciális része a játéknak, az egyetlen reményünk ellene a kis kameránk éjjellátója. Igen, emberünknél kamera van, a nyomozás céljából, mindent rögzít, és bizony nagyon hasznos ez a kis kütyü, gyakran fogunk zoomolni is vele, az említett éjjellátó pedig amellett, hogy valamiért minden horrorban nagyon creepy, ha azon keresztül nézünk, egész egyszerűen elengedhetetlen. Hogy képrögzítő segítőtársunkat üzemben tartsuk, muszáj folyamatosan elemeket szereznünk bele. Ha netán kifogynánk, az nagyon, NAGYON rossz, illik tehát figyelni, rá, mert különben marad a reménytelen botorkálás.
Éjjellátóval vagy anélkül, lassan szembesülünk játéktechnikai gondokkal is: Blake nem pusztán a harcra képtelen, hanem a mozgási lehetőségei is eléggé inkonzisztensek. Néha Nate Drake-t megszégyenítő módon tudunk vele ugrálni kiszögellésről kiszögellésre, máskor meg elakad egy derékig érő terepakadályban. Ez nem csak kukacoskodás, képzeljétek csak mennyire illúzióromboló, amikor egy ilyen dolog miatt akadunk el valahol, és pillanatokon belül lemészárolnak minket, mikor a józan ész szerint már messze járhatnánk.
Lemészárolni pedig bizony sokszor fognak minket kalandjaink során: hamisítatlan try-and-die stuffal van dolgunk, olyan mértékig, hogy néha már frusztráló is. Elsőre-másodikra, még talán harmadjára is rémisztő az összes ellenfél, de nincs az a vallási fanatikus gyilkos, aki negyedjére, ötödjére, urambocsá' hatodjára már ne válna idegesítővé, hiszen azért haladni is akar az ember, ha már játszik, nem a Hungária körút közlekedési dugóit akarjuk szimulálni, kérem.
Állítólag az utolsó frissítésekkel optimalizáltak valamit a nehézségen, bele se gondolok, hogy előtte milyen lehetett. Apropó, nehézség: itt már lehetőségünk van állítani a fokozaton, ez az elődben nem állt rendelkezésünkre. Örvendetes a fejlesztés, de javaslom, hogy normal-on toljátok, ha nem akartok túlzottan beleőszülni.
Nem csak az ellen keseríti életünket, apróbb logikai feladványokat is meg kell oldanunk a továbbjutás érdekében. Ezek tényleg csak apróbbak, például kötelet kell keresnünk, hogy felmásszunk valahova, vagy oda kell tolnunk valamit egy törött létrához, hogy rákapaszkodhassunk, ilyesmik. Mindezt persze állandó fenyegetettségben, kiválóan érződik ilyenkor is a feszültség, hogy sietnünk kell, mert ebbű' bizony baj is lehet, jó kis részei ezek a játéknak.
Bár említettem alapvető negatívumokat, amelyek mellett nem lehet elmenni, lehúzni egyáltalán nem szeretném a játékot, ennek fő oka pedig a történeten kívül a hangulat, ami a legjobb horrorfilmekkel is felveszi a versenyt. A hanghatások, a képi világ, minden rátesz egy lapáttal. Az Unreal Engine 3 ugyan már nem mai gyerek, de nem csúnya és nem is vesz vissza a játékélményből, igaz, nyilván sokat segít neki a sötétség is (régi igazság, hogy nem találhatjuk csúnyának, amit nem látunk, lehet ez lebegett a Red Barrel-es srácok szeme előtt is), de igazából tényleg nem panaszkodhatunk a grafikára, a hangok meg amolyan horror-klisék, de jól működnek.
A horror-klisék egyébként, ha már itt tartunk, nem csak a hangoknál jelennek meg, de nem lóg ki a lóláb egyáltalán. Jó példa erre egy kukoricaföldes jelenet, amihez hasonlót már mindenki látott horrorban, de mégis a játék egyik legjobb része lett.
Mindenképpen tudom ajánlani tehát az Outlast 2-t, horror-fanok számára talán még kötelezőnek is mondanám, de a bosszantó hibái miatt sosem lesz klasszikus. Dicséretes viszont, hogy az első résznél egyértelműen jobb, hallgattak a visszajelzésekre, sok minden kijavítottak, amit kellett, és maga a környezet is érdekesebb annál, ami ott volt.
Ha szerettek félni, rosszul nem járhattok vele, csapassátok nyugodtan... Csak legyen a közelben villanykapcsoló!
Outlast 2 / Tesztplatform: PlayStation 4
jó lesz ez!- Stílus: Túlélő horror
- Megjelenés: 2017. április 28.
- Ár: 8.990 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Nagyon ijesztő (ha szereted)
- Érdekes történet
- Nagybetűs Hangulat
- Nagyon ijesztő (ha nem szereted)
- Néhol frusztráló játékmenet, elakadások...
- Kopottas grafika