Tegyük fel, hogy a Blobber Team jövendőmondó képessége pontos, és 2084-ben a világ egy globális járvánnyal, és háborúkkal teletűzdelt múltat szeretne elfelejteni, drogok, VR és cyber beültetések segítségével. A múlt túlságosan is sötét ahhoz, hogy szívesen vegye elő a túlélő. A bűnözés akarva, akaratlan, de mindenkit érint, és halálos szinten függ a nép bármitől, amitől függeni lehet (ez legtöbb esetben a kábítószer). És, ha azt hisszük, hogy bűneink megmaradnak elrejtve mélyen a tudatunk alatt, akkor megjelennek az Observer-ek, hogy felnyissák emlékeink, és mint egy könyvet, olvassák azt.
Ez lenne az alapszituáció legújabb játékunkban, az >Observer_-ben. Egy cyber-punk témájú jövőkép Lengyelországból, ahol főhősünk, egy agyi detektív, Daniel Lazarski. Az idétlen fordítás nem arra óhajt utalni, hogy az agysejtek bűnözésének felgöngyölése a munkaköre, hanem, hogy egy beültetés segítségével képes behatolni a célpont emlékeibe, effektíve újra átélve azokat, hogy kiderítsen részleteket egy bűncselekményről. Az ilyen igazságszolgáltatókat nevezik itt Observer-eknek.
Fő feladatunk az volna, hogy Daniel fiát felkutassuk, aki érdekes módon pont akkor lépett kapcsolatba édesapjával, amikor az utóbbi azon ház mellett parkolt, ahol a kedves sarj tartózkodott. A cselekmény természetesen sokkal mélyebb ennél, mellékküldetések révén bele is tudjuk ásni magunkat a főszálba, de nincsenek nagyon kihatással arra végső soron, így csak kerekebb lesz a történet, ha elvégezzük azokat.
Talán nem kell mondanom, hogy a koncepció, és a Layers of Fear fejlesztőcsapatának együttese egy olyan sztorit eredményeztek, amely még mindig fejvakarásra késztet engem, annak ellenére, hogy befejeztem a játékot. Nem fogok hazudni, elvont, nehezen érthető dolgok történnek, és nagyon gyakran azt sem fogjuk tudni, hogy valóság e, vagy hallucináció, ami épp velünk történik, de talán ez a játék legnagyobb varázsa. Sosem lehetünk biztosak semmiben.
Lássuk akkor a játékmenetet. A szokásos irányítási opciók mellett vár ránk háromféle optikai tuning. Az elektromágneses tekintet elektronikai eszközök felderítését és analizálását segíti elő, a bionézés a természetes anyagok, főként a vér és a sérülések azonosítását végzi, végül meg ott van az éjszakai mód (látunk a sötétben wúúúúú).
És végül ott a főattrakció, a Dream Eater; ez lenne az az implant, amivel bemászhatunk az adott áldozat (halott, vagy félhalott) fejébe, hogy némi információt tudjunk kisajtolni belőle, ameddig lehet. Ezek az emlék utak nagyon pszichedelikusak, és a játék horror elemei legfőképp itt találhatóak meg, ugyanis igen, ez egy ijesztgetős kaland.
Talán megoszlik a vélemény, hogy inkább atmoszférikus vagy ugrálós horrorral van e dolgunk. Én szerintem ez egy majdnem egészséges egyvelege a kettőnek, és bár rengetegszer jött durranó hangeffektus, melyet egy semmiből előugró groteszk kép kísért, csak kétszer kaptam igazán szívrohamot, és mindkettő olyankor volt, amikor egy gyors fordulásnál valaki meglepett hátulról, vagy oldalról. Talán az is hozzájárul az alacsonyabb rettegésszinthez, hogy, amikor ébren vagyunk, és nem más emlékeiben turkálunk, akkor nem fognak ránk ugrani szörnyek, és nem leszünk elárasztva hallucinációkkal sem. Legalábbis a játék elején; a vége felé, ahol össze fog olvadni az álom a valósággal, már semmi nem lesz biztos...
Ugyanis kedves Daniel is drogfüggő. Nem tudni pontosan, mit adagol magának, minden esetre elég gyakran találunk kék fiolákat eldobálva menet közben, melyeket érdemes felkapkodni, mivel egy kimerítő agyi kaland után üvölt a rendszerünk, hogy nyomjuk be magunk a szerrel. Nem vártam meg, hogy mi történik, ha teljesen kifogyunk a cuccból, aminek hiánya egyébként a látómező pixelesedésén kívül más rossz hatást nem okoz látszólag.
Ha már említettük a drogokat és a hallucinációkat, elő is lehet venni az egyik legnagyobb gondját a játéknak, mely egyben a legnagyobb erőssége is, meglepő módon, mégpedig a víziókat. Mint, ahogy fent említettem, ha behatolunk valakinek a fejébe, akkor emléktöredékeket élünk át, melyek igencsak művészire sikeredtek, ami igazából a torzat jelenti. A legtöbb "jumpscare" ezekre a jelenetekre épít, melyek nagyon hangulatosak, részletesek, és fantáziadúsak is. Na meg érthetetlenek nagyrészt; a lényeg leesik a végén mindig, így ezzel nincs nagy gond, de sajnos elég sokszor támadt olyan érzésem, hogy csak azért vannak ilyen durván összevágva a képek, hogy sokkot okozzanak a játékosnak a megjelenésükkel inkább, semmint tartalmukkal, mert látszólag az egymást követő képeknek sok közük nincs egymáshoz.
Néha metaforikus mélységekbe vezetnek el az emlékek, és a bennük minket kergető szörnyek. A megjelenő minijátékok abszurdak, de odaillőek, és tudom, hogy rengetegen vannak, akik szeretik ezt az elvont stílust, így nem fogom ajnározni a tényt, hogy ezek a vízióképek eléggé logikátlanul vannak egymásra építve, mivel az emlékek, vagy álmok is ritkán logikusak, ha a szétdrogozott elme átalakítja őket, ezzel elviselhetőbbé téve a velük való együttélést. De miért kellett az egészet néhány pixelstroboszkóp segédletével prezentálni?
Konkrétan rosszul voltam a sok villódzó hatástól, illetve a rengeteg párhuzamosan történő eseménytől. Túl sok információ próbált meg egyszerre betörni szemeimen át az agyamba, így néha szüneteket kellett tartanom, mert a végén égtek a retináim. Szerencsére ezt a készítők is elismerik, és jókora betűkkel hirdetik még a játék megkezdése előtt, hogy epilepsziás tünetekkel rendelkező individuumok óvatosan vegyék kézbe a játékot.
Legyen bármi is a véleményünk az ilyesfajta horrort illetően, az biztos, hogy túl sokáig nem fogjuk tudni élvezni. Körülbelül hét-nyolc óra alatt végezni lehet vele, viszont szerencsére gondolt a Blobber Team erre is, és két fajta gyűjteni valót tettek be a világba. Az egyik egy számítógépes játék, amit különféle gépekről lehet elérni, ahogy haladunk a sztoriban, de mindig csak bizonyos szinteket. Mondjuk nekem úgy tűnt, hogy az összes későbbi gépről el lehet érni a korábbi szinteket is, így, ha megtaláljuk a legutolsót, akkor azon valószínű az összes szintet végig tudjuk játszani. Ez egy labirintusos puzzle játék, retró, gondolkodtató, de egyszerű, és nekem nagyon tetszett.
A másikat már sokkal macerásabb teljesíteni; képeket kell gyűjtögetni a Nanophage (ez lenne a játék által megemlített fertőzés) áldozatairól, melyből több mint hatvan van. Végigjátszásom során ezekből kilencet találtam, míg a labirintusos játéknál hat szintet teljesítettem a tízből, így az előbbieket macerásabb megtalálni, főleg azért, mert a szürkés megjelenésük nagyszerűen olvad bele a környezetbe.
A prezentációt semmi panasz nem érheti. Nagyszerű a grafika, részletes, a világ hangulatosan depressziós, tökéletesen visszaadja a kietlenség, és elkeseredettség érzését. Néhány bug-gal találkoztam, melyek közül a legproblémásabb az volt, amikor nem tudtam felvenni egy kék drogot... tehát semmi játéktörő nincs.
A hangok és a zene is mind kifogástalanra sikeredtek. Személyes vélemény, de nekem főszereplő szinkronja nem volt túl szimpatikus; kissé lassú volt, és erőltetett néha, bár az is lehet, hogy egy szétdrogozott, implant-okkal teli embernek ilyen nyomott a hangja. A zene nagyszerűen támogatja a grafika által már látványvilágban is felépített atmoszférát, főleg a pszichedelikus álmokban.
Akinek tetszett a Layers of Fear, vagy nagy steam-punk, Bioshock, esetleg Shadowrun rajongó, annak melegen ajánlom az >Observer_-t. Elsőre rövidnek tűnhet, de van újrajátszási értéke is, főleg, hogy két befejezés van, sok a gyűjtögethető dolog, és van néhány érdekes mellékküldetés is, melyek talán megértethetik velünk, hogy pontosan mi is történik Krakkó sötét bugyraiban.
Observer / Tesztplatform: PC
a polcon a helye- Stílus: Túlélő horror
- Megjelenés: 2017. augusztus 15.
- Ár: 8.100 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Hangulatos, részletes prezentáció
- Magába szívó történet
- Változatos horrorelemek
- Kissé rövid
- Itt-ott bugos
- Szemet bántó effektusok