NEO: The World Ends with You teszt

A tesztelés majdnem két hete alatt rettenetesen nagy volt a kilengésem a spektrum mindkét irányában. Először abszolút érdeklődve ültem le elé és a kezdeti órákban tényleg elvarázsolt. Aztán ahogy telt-múlt az idő, kiismertem a mechanikákat, úgy vált egyre vontatottabbá. Utána történt valami, ami felrázott az apátiából (meg a jó nagy lehúzásból) és újfent elkezdtem remekül szórakozni.

És tulajdonképpen ez a két érzés váltakozott és váltakozik bennem, ha a Neo: The World Ends With You-ra gondolok. Az alapok egyébként teljesen klasszikus, már-már klisés akció per szerepjáték kombinációra épülnek, viszont annyi egyedi íz van benne, ami valószínűleg még a műfaj abszolút rajongóit is meg fogja osztani, hát még a sima, hétvégi gémereket.

Fű, de nagyra nőttél haver

Fontos leszögezni, hogy tesztünk alanya a 2007-ben, Nintendo DS-re megjelent The World Ends with You közvetlen folytatása (igen, ebből is van remaster, még jó), ami több szempontból is érdekes. Egyrészt a fejlesztők váltig állítják, hogy teljes mértékig élvezhető az előd ismerete nélkül is a cucc, másrészt, hát igen, ha megnézitek a screenshotokat, akkor azt egyből le lehet szűrni, hogy a kor kihívásainak közepes mértékben képes megfelelni.

Előbbi állítás egyébként csak szódával fogyasztva igaz: valóban nem szükséges ismerni a történetet, viszont ahhoz, hogy igazán be tudjon szippantani és értsük az apróbb vagy éppen nem annyira apróbb utalásokat, mindenképp szükséges némi infó a korábbi epizódból. Nade, nézzünk inkább, hogy pontosan miről van szó. Történetünk főszereplője Rindo és haverja, Fret éli a gondtalan kamaszkorukat.

Nap közben suliba járnak, utána pedig bevetik magukat Tokyo egyik legnagyobb negyedébe, Shibuyába, hogy ott szórakozzanak. Igen ám, de történik egy meglehetősen furcsa dolog és pillanatok alatt az úgynevezett Reaper's Game-ben találják magukat. Mint kiderül, valahogyan meghaltak és átkerültek ebbe a kvázi másik dimenzióba, ahol nagyjából minden ugyanaz, mint a való életben, sőt, még látják és hallják is az embereket, de interakcióba nem tudnak lépni velük, csak a többi játékossal.

Na, most akkó merre?

Először persze csak egy jópofa dolognak fogják föl ezt az egészet, aztán ahogy elkezd a sztori bonyolódni, úgy megy el a kedvük a játéktól és szeretnének visszatérni saját helyükre. Természetesen csatlakozik hozzájuk még jópár szereplő, valamint csavarból is lesz elég, viszont többet nem árulnék el az egészből, hiszen a szerepjátékok egyik központi eleme az elbeszélés.

Arra muszáj kitérnem, hogy ez a pilon bizony néha képes alaposan megremegni. Talán a legnagyobb gond az, hogy az első uszkve harminc percben a nyakunkba szakad tulajdonképpen egy kazalnyi új információ és a játék még csak meg sem próbál segíteni eligazodni a csomó név és esemény között. Emiatt pontosan úgy fogjuk érezni magunkat mint Rindo: halvány fogalmunk sem lesz az egészről.

A beleélést szintén nem segíti az amúgy brutálisan vontatott elbeszélés. Ide megyünk, oda megyünk, közben dumálunk egy csomót, viszont ezeknek nem lesz se eleje, se vége, abszolút filler jelleget öltenek. Azán persze kicsit beindulnak az események, de csak pont annyira, hogy a következő üresjáraton kitartson a lendület. A cselekmény amúgy napokra van osztva: a Reaper's Game mindig egy hétig tart, mi pedig minden egyes nap más és más feladatot fogunk végrehajtani.

Nahát, egy elefánt. Hol van Godzilla?

A térkép, ahogy már említettem, Shibuyából, pontosabban annak különböző kerületeiből áll, amit szabadon bejárhatunk. Hiába van azonban viszonylag sok negyed, ha azok egy-egy utcából vagy térből állnak mindössze, amin konkrétan másodpercek alatt körbeérünk. Ráadásul nem túlzottan változatosak. Ezen a ponton nagyon érződik, hogy kézikonzolra szánták alapvetően, mert egy csöppet unalmas, hogy a huszadik óra táján is keresztül-kasul kell szelnünk a már addig milliószor látott, igencsak apró keresztutcákat és tereket.

Persze aki játszott az előddel, annak ez ismerős lesz, hiszen ott is ez volt a szisztéma, csak az éppen NDS-re készült, nem pedig PS4-re. Sebaj, a harcrendszer és maga a játékmenet azért kárpótol minket, mert az viszont tényleg elképesztően pörgősre sikeredett. Nagyon szuper, hogy megválogathatjuk, mikor akarunk harcolni és mikor felfedezni.

Alapvetően egyetlen ellenség sincs a térképen - ha viszont belépünk az úgynevezett Scan módba, akkor egyrészt egy csomó rejtett dolgot, illetve a járókelők gondolatait látjuk, másrészt lebegő piros korongok formájában megjelennek a rosszarcúak, akik a Noise nevet kapták. Legsűrűbben állati formákkal tudunk verekedni (farkasok, békák, madarak, orrszarvúak, skorpiók, satöbbi), de néha más játékosokkal is összehoz minket a balsors. Ahhoz, hogy effektíve harcolni tudjunk, úgynevezett pineket (kitűzők) kell hozzárendelni a szereplőkhöz.

A bovden karú erőemberek gyülekezete harcra kész

Ezekből döbbenetes mennyiséget vásárolhatunk, illetve találhatunk, szóval kedvünk szerint variálhatjuk őket. Ha megnézünk egy ilyet, láthatjuk hogy melyik gombot kell lenyomni hozzá, mit tud, illetve hanyas szinten áll. Igen, kitűzőinket a csihipuhi után kapott PP-vel fejleszthetjük, hogy a maximális szint elérésével evolválódjon egy még komolyabb darabbá.

Ez leírva egyszerűnek tűnik, viszont az életben, amíg meg nem szokjuk a tempót, addig brutálisan káoszosnak tűnik. Aztán néhány menet alatt hozzáedződünk, és nagyon fogjuk élvezni az effekt-bombákkal megtámogatott, húsz-harminc másodperces etapokat. Természetesen kapunk opcionálisan elvégezhető feladatokat, amik azon kívül, hogy növelik a csapat szintjét, még úgynevezett friendship pontokat is adnak, amit a szociális hálónknál használhatunk fel.

Ahogy megismerjük az újabb és újabb szereplőket, úgy tudunk extra képességeket megnyitni. Például láthatjuk a Noise-ok életerejét, mi a gyengéjük, de megnyithatunk egy csomó, extrán erős felszerelési tárgyat, kitűzüket, satöbbi. Szóval érdemes ráfeküdni ennek az erősítésére is. Nagyobb csavar akkor érkezik amúgy a mechanikába, amikor megismerjük a főbb szereplők különleges képességeit. Rindo például képes lesz időutazni, Fret elfelejtett gondolatokat hozhat felszínre és így tovább. Szóval ez a szegmens tényleg abszolút rendben van, kifejezetten szórakoztató.

Ne lebegj má a fejem fölött more

Ami azonban valószínűleg a vízválasztó lesz, az a külcsín. Ahogy az előd, úgy a NEO is nagyon sokat merít a hiphop kultúrából: a karakterek design-ja, az ellenfeleké, de még a bejárható terület is valami furcsa ötvözete a graffitinek, lazaságnak és a klasszikus anime-nak, ez pedig borítékolhatóan nem fog mindenkinek feküdni.

Pedig amúgy tényleg stílusos ez a kavalkád: nagyon ötletesek a rosszarcúak, jók a szereplők. Persze a stílus és a nyers grafika nincs összehangolva - ebben az értelemben finoman szólva is alig üti meg a közepest. Egy handheld gépen, teszem azt, Vitán, kifejezetten jól mutatna, PS4-en, de még Switch-en is ellenben kifejezetten karcsú. Ha utóbbira ki tudták adni a Persona Strikerst, csak hogy műfajnál maradjak, akkor itt is lehetett volna valami komolyabbat alkotni.

Szintén furcsaság és sokszor nagyon zavaró, hogy a játék rögzített kamerákat használ barangolás közben. Itt sokszor bele fogunk futni a klasszikus balra húzom de jobbra megyek dologba. Harc közben persze tudjuk ezt is forgatni, de ott meg sajnos túl sokszor fog megőrülni, mi meg nemigazán látjuk merre és mit csapkodunk.

A piros aura vajon baj?

Nem véletlenül nem említettem még az audió részt. Ennek szerettem volna egy egész bekezdést szentelni, ugyanis olyan pofátlanul jó és minőségi lett, amire tényleg nagyon ritkán van csak példa. Természetesen a szereplők szinkronja is remek: mindenkinek felismerhető, sajátos stílusa van, ráadásul mind az angol, mind pedig az eredeti japán hangsáv felkerült a korongra.

De nem csak feltétlenül emiatt érdemli meg a maximális pontszámot: az OST ugyanis letaglózóan király! Már amikor az első, rap/metál dallam felcsendül, azonnal bólogatni kezdtem, de az még csak a kezdet volt. Teljesen mindegy, hogy milyen műfajt hoznak be, egyszerűen nincs rosszul megkomponált dal. Nyilvánvalóan azonnal be is rántottam a zenei megosztókon a kedvenc mappába őket.

Tartalom szempontjából szintén erős lett alanyunk. Tempótól függően harminc-negyven órát biztosan elő lehet csalni belőle. Persze ha nem foglalkozunk a felfedezéssel, akkor ez lehet jóval kevesebb is, de ha már a készítők figyeltek arra, hogy bizonyos építmények a valós életből kerüljenek bele, akkor túl sok értelme nincs átrohanni az egészen. Persze ez is ízlés kérdése.

Persze, azt ti csak hiszitek

A végső értékelésen viszonylag sokat agonizáltam, mert a pro és kontra oldalon is akadnak szép számmal jelentkezők. Ott van a bombasztikus zene, a remekül megírt karakterek, az ötletes és pörgős harcrendszer, viszont nagyon vontatottá és önismétlővé válik pillanatok alatt, ráadásul kifejezetten erős angol nyelvtudás is kell hozzá.

A külcsín úgyszintén megosztó, valamint a stuff "kultúrája" sem fog mindenkinek feküdni. Az előd rajongói nyilván azonnal szólítsák magukhoz, de az rpg műfaj kedvelői szintén tehetnek egy próbát. Ha viszont a képek láttán nem tudod eldönteni, hogy kell-e vagy sem, akkor talán érdemes egy kicsit várnod vele. Vagy próbáld ki a demót, az alapján biztosabban lehet dönteni. Én alapvetően szerettem, de mégegyszer biztosan nem állnék neki.