Sosem fogom elfelejteni azokat az izgalommal telített középiskolai tanórákat, melyek a páfrányfélék természetes élőhelyeiről, az arzén neutronjainak számolgatásáról, vagy épp a mexikói ásványlelőhelyek felkutatásának lehetőségeiről szóltak. Ezeknél alkalmasabb időpontot ugyanis soha nem találtunk a hátsó padban ülve egy jó kis torpedózásra, így a közelünkben ülők rendszerint a "C3. Nem talált. B7. Talált." aláfestéssel élvezhették a tudományos ismeretek magukba szipolyozását. Azért tűnt épp a torpedó a legideálisabb játéknak - túl azon, hogy az amőbától már kezdtünk megcsömörleni a hosszú évek alatt -, mert végtelenül egyszerű volt: csupán egy toll és egy négyzetrácsos füzetlap kellett hozzá. Akkor persze még nem gondoltam, hogy ha egyszer egy videojáték keretein belül találkozom újra egy egymás hajóinak elsüllyesztésére irányuló feladattal, az sem lesz sokkal összetettebb.
Akkor ez most egy PC-s torpedójáték?
Nem egészen, az analógia azonban mégis több ponton megállja a helyét. A Naval War: Arctic Circle egy hajós-repülős-tengeralattjárós stratégiai játék, mely egy elképzelt, 2030-ban játszódó konfliktust vázol fel a NATO és Oroszország között. A nemzetközi vizekre engedett flották összetűzésbe keverednek határsértési ügyek, valamint az összes hasonló témájú amerikai filmből jól ismert "tuti készül valamire az ellenség, jobb lesz fegyverkezni" mentalitás miatt, így kezdetét veszi egy több fronton játszódó háború, melyben a mi feladatunk lesz az általunk választott oldal irányítása és győzelemre vitele. A sztori tehát ezen játék esetében sem bonyolultabb a "harc van, lőni kell" mondatnál, ám sajnos nem a történet az egyetlen olyan pont, ahol az egyszerűség nemes bájába ütközünk.
Pixelháború
Nyisd meg a paintet, és múld felül az alkotókat!
Ahogy a mellékelt képeken is jól látszik, a NWAC játékfelülete tulajdonképpen egy óriási radarkép, melyen a kék szín a vizet, a sötétzöld a szárazföldet, a piros az ellenfél, a rikító UV-zöld pedig a saját járműveinket jelzi. Ezzel még tulajdonképpen nem is lenne baj, arra a kérdésre azonban, hogy miért nem néz ki ez az egész jobban a négy éves Pistike krikszkrakszánál, ami még az óvodai rajzversenyen is elvérzett, valószínűleg nem létezik épeszű magyarázat. A képernyő alsó részének közepén elhelyezkedő, visszapillantószerű ablakban lehetőségünk van ugyan járműveink háromdimenziós modelljeinek élőképen történő megtekintésére - és ezáltal a felszállások, csaták, vízbezuhanások látványosabb átélésére -, sőt egy kattintással akár helyet is cserélhet a két képernyő, hogy az alsó sávba száműzött radar fölött nagyban élvezhessük az összecsapásokat, a kidolgozottság ezen képek esetében is meglehetősen szegényes, és akkor még nem beszéltünk az animációkról. Azon pedig rengeteget gondolkodtam, hogy eláruljam-e, hogy a mellékelt képek ultra grafikai beállítások mellett készültek...
Vonul a flotta
"Mennyi bizgentyű meg mifene!"
Ahogy azonban az ősi bölcsesség tartja: éppúgy nem a ruha teszi az embert, mint ahogy egy játékot sem szabad pusztán a kinézete alapján megítélnünk - bár a kijelentés második felének ősi mivolta a tudósok szerint a mai napig kétséges. Ezért tehát amint túltettük magunkat a torpedóénál csak egy fokkal összetettebb kinézeten, és lenémítottuk a folyton ismétlődő, monotonitásával felhergelő zenei aláfestést, ássuk bele magunkat kicsit jobban a játékba, hátha afféle Quasimodo produktummal van dolgunk, mely a torz külső mögött érző szívet takar.
Ha bárkit emésztene a kérdés, hogy honnan származik jelen bekezdés címadó idézete, annak elárulom, hogy magától a nagy Mr. Beantől. Az eredeti (nem animációs, nem egészestés) tévésorozat karácsonyi epizódjában ugyanis így reagál az örömtől túlpörgött mókamester, miután kibontja a "barátnőjétől" ajándékba kapott hajó(!)makettet, és meglátja annak ezernyi apró összetevőjét. Most mondjátok, hogy nem készültem eléggé erre a tesztre!
Értettem, kapitány!
De mégis hogy jön ide ez az idézet? Nos, egész egyszerűen úgy, hogy ha a látványt nem is, a játékmenetet igen összetettre csiszolták a Turbo Tape Games fejlesztői. A képeken alul látható kezelőpanelt megnyitva ugyanis számos adattal és lehetőséggel találjuk szembe magunkat, melyek láttán az is kezdi majd kapiskálni, mit is jelent valójában egy stratégiai játék irányítása, aki csak ritkán játszik hasonló műfajú produktummal. Az anyahajónkról indítható sokfajta repülőgép és helikopter, a radar ki-bekapcsolgatása, és az eleinte sokszor csak vélt célpontok lelőhelyeinek felkutatása csupán a legalapvetőbb szintet képviselik a játék irányítása során. Nem áll szándékomban - és valószínűleg nem is tudnám - felsorolni azt a számtalan lehetőséget és kötelességet, melyet a Naval War állít elénk egy-egy csata során, de abban mindenki biztos lehet, hogy ha még a járműveinkben található üzemanyag mennyiségére, harci légparipáink megfelelő felfegyverzettségére, és lopakodó mivoltunkra is külön figyelmet kell szentelnünk, akkor ez a játék valóban nem az "ész nélkül belevetem magam a háborúba" mentalitású játékosoknak szól.
Otthon, édes otthon?
"Parancsra tettem."
Az egyes küldetések során előre kiszabott feladatokat kapunk, melyek tovább nehezítik és egyben színesítik a játék menetét. Ilyen feladat például a "Pusztíts el öt ellenséges légi járművet!", vagy az "Akadályozd meg, hogy az ellenfél eljusson egy adott pontra!", de ide tartozik a "Csak akkor lőj, ha megtámadtak!", illetve a "Maximum öt járművet veszíthetsz a küldetés során!" parancs is. Az egyre nehezedő feladatok tehát adottak, a rendelkezésre álló flotta pedig egyre kisebb, így a játék előrehaladtával egyre megfontoltabb stratégiát kell kidolgoznunk az ellenfél legyőzésére. A kampányt érdemesebb a szövetséges oldallal elkezdeni, hiszen egyrészt ennek elején vehetünk részt a játékmenetet ismertető Tutorial küldetésekben, másrészt az orosz oldal kihívásai valamivel nehezebbre sikerültek, mint a NATO serege elé gördülő feladatok.
A Campaign mellett helyet kapott a játékban egy Single Player játékmód is, melynek során önálló küldetéseken keresztül csiszolhatjuk még élesebbre stratégiai rátermettségünket, valamint innen is elérhetjük az oktató módot, ha a későbbiekben netalántán még szükségünk lenne rá. Arról pedig, hogy ne csak a számítógép által vezérelt flottákkal mérhessük össze tudásunkat, a Mulitplayer játékmód hivatott gondoskodni, melynek során a Steam matchmaking systemének segítségével találhatunk magunknak kihívókat.
Akkor most ki kit támad?
Lassan, de biztosan
A játék további jellegzetességeit vizsgálva nem mehetünk el szó nélkül annak sebessége mellett, mely - a térkép által átfogott hatalmas területnek is köszönhetően - meglehetősen lassúra sikeredett. Teljesen érthető, hogy még a száguldásra is képes vadászrepülőinknek is beletelik némi időbe egy több száz kilométeres táv megtétele - nem beszélve az egyébként is döglassú anyahajók előrehaladásáról, melyekre korlátozott sebességük miatt inkább tekinthetünk fix ponton elhelyezkedő bázisként, mint úszó erődként -, ám ez olyan nemes egyszerűséggel képes megölni a játékélményt, mint Rambo a harcedzett, vietnámi dzsungelkatonákat: egyetlen szempillantás alatt.
Pontosabban csak képes volna, ha a készítők nem lettek volna tisztában azzal, hogy a realitáshoz való ilyen szintű ragaszkodás inkább árt, mintsem használ születendő gyermeküknek. Mivel azonban tapasztalt játékkészítőkről beszélünk, a Turbo Tape Games emberei beépítettek a játékba egy gyorsítósávot, melynek segítségével fokozatosan sokszorosára növelhetjük a játék sebességét. Így ha bemértük a megtámadni kívánt célpontot és a megfelelő hatásfokú tűzparancsot is kiadtuk, nem kell fél órás kávészünetet beiktatnunk, hogy pihenőnkről visszatérve pont elcsípjük a tényleges ütközetet. Hasznos találmány tehát ez az időgyorsító feature, de érdemes okosan használni, hiszen ezáltal ellenfeleink is gyorsabban csaphatnak le rejtekükből a támadásról eleinte mit sem sejtő hadiállományunkra.
Magányos helikopter a lemenő Nap fényében
Fedélzetre, katona!
Összességében tehát egy kőkemény RTS-t tisztelhetünk a Naval War: Arctic Circle személyében, melyre érdemes rengeteg szabadidőt szánnunk, ha egyszer elkezdtünk vele játszani. Kellő idővel és gyakorlással elsajátíthatjuk a játék kezelését, utána pedig már "csak" azon kell gondolkodnunk, milyen manőverrel járhatunk túl a számítógép, vagy éppen egy másik játékos által irányított ellenfél eszén. A játék egyértelműen nem a grafikájával vagy zenei aláfestésével fogja megragadni a gondolkodni vágyó gamerek szívét, sokkal inkább alacsony gépigényével, egyszerűségébe vetett töretlen bájával, valamint azzal az élménnyel, mely számos viszontagságos csata után a tengerek királyává emel minket. Őszintén szólva, az első elindítás után nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, első ránézésre a torpedónál csak kicsivel összetettebb játék hangulata ennyire magába tud majd szippantani. Éljen a torz külső, éljen Quasimodo, és éljen ez a - mindezen tulajdonságok ellenére - remek játék!
Úszom egyet, ha már eltaláltak
