Három könyv, három játék, két különböző történet, és egy ikonikus főszereplő. A Metro videojáték sorozatot az alapul szolgáló könyvekhez hasonló módon élteti a rajongótábor, ami egy elismerése méltó teljesítmény, lévén, hogy az első játék kivételével másfelé sztorival van dolgunk. A 4A Games csapata ezt egy rendkívül okos húzással érte el: magát Dmitry Glukhovsky-t, a Metro regények alkotóját, kérte fel, hogy írja meg a játékok történetét is, így szinte garantálva a minőséget.
Két nap múlva jelenik meg a franchise harmadik része, a Metro Exodus, ami már a címében is azt sugallja, hogy egy nagy utazás áll előttünk. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz egy multiplayer módtól mentes játék kénytelen rengeteg érdekességgel és látnivalóval szolgálni a játékosnak, ha napokig a géphez akarja láncolni őt; parancsnok úr, jelentem, az Exodus-nak ezt sikerült is elérnie.
A történet két évvel a Metro: Last Light után játszódik. A kaland elején visszaköszön a már ismerős moszkvai nukleáris tél, illetve a Metro labirintusszerű járatrendszere, ahol továbbra is a kedvenc orosz túlélőnket, Artyomot irányítjuk, akinek egyetlen cél lebeg a szemei előtt: kiszabadulni ebből a földi pokolból. Egy olyan helyet szeretne találni, ami mentes a háborútól és a sugárzástól, ezekből kifolyólag pedig alapul tud szolgálni a békés, új életnek.
Ha a lány az első randin egy sötét liftbe visz... akkor fuss.
Álma valóra váltásában segíti őt az előző rész óta feleségévé vált Anna, Miller, a lány apja, továbbá az egész Spartan Order elitalakulat is. A sors kiszakítja hőseinket Moszkvából, és egy vonat, melyet Aurorának keresztelnek el, viszi őket kietlen tundrákon, halálos sivatagokon, illetve idilli, zöld völgyeken át majdhogynem gondtalanul, amit nem indokol az igencsak ramaty állapotban lévő sínrendszer.
Természetesen egy ilyen grandiózus út nem lesz mentes a veszélyektől. Minden terület, amit Artyom bandája bejár, rejteget valamiféle kellemetlen meglepetést számukra. Legyen szó a sugárzás által eltorzított állatvilágról, a reménytelenség és törvénytelenség nyomán létrejött szektákról, vagy magukat kalózoknak képzelő banditákról egy biztos: mindig tele töltényzsebbel, megtisztított fegyverekkel és gránátokkal megpakolva vágjunk neki az ismeretlennek.
Ez... szép. Laknék itt, csak botrányos a térerő.
Keveset változott csupán a bejáratott rendszer; minden nagytérképen van egy főmisszió sorozat, amit, ha elvégzünk, akkor a vonat továbbmegy, vele együtt pedig a történet is. Ezen kívül tömérdek mellékküldetést is kaphatunk, melyek opcionálisak, de elvégzésük vagy tárgyi jutalommal, vagy pedig a láthatatlan "Karma" növekedésével jár (esetleg mindkettővel). Ez sem ismeretlen az elődökből, így ha célunk az alternatív befejezés(ek) megtekintése, akkor ezeket érdemes elvégezni.
Mivel a játék rengeteg dialógussal rendelkezik, és gyakran egymás szavába vágva magyaráznak a minket körbevevő karakterek, így előfordul, hogy nem sikerül teljesen megérteni a feladatunkat, melynek hála tanácstalanul fogunk a térképen (mely a "M" lenyomásával hozható elő) megjelölt ponton toporogni. Szerencsére ilyenkor a bal egérgombra megfordítja Artyom a kezében fogott konzolt, melynek hátulján láthatjuk a főfeladatot, azonban a "Side-quest"-eket nem. Így kénytelenek leszünk a papír-ceruza megoldást használni, ha nem bízunk a memóriánkban; hab a tortán, hogy hiába szerezzük meg a szükséges tárgyat, nem lehet bármikor "beváltani" a küldetést, ugyanis néha valamennyit haladni kell a fősztoriban is.
Fapados gázmaszk javítás: egy tapasz. Ám a zombik nem értékelik a kreativitásunk.
Feladataink elvégzésében különféle fegyverek és eszközök fognak minket segíteni. Egyszerre csak három mordály lehet nálunk, de nincs is szükségünk többre, ha ésszel rójuk a vadont. Ezek mellett olyan egyéb felszerelés is rendelkezésünkre áll, mint többek között a gázmaszk, melyhez szűrőket kell gyártanunk, mivel azok idővel szétmennek, általában olyankor, mikor egy mérgező terület közepén vagyunk, egy éjjellátó, melyet az "F" nyomva tartása után előkerülő kis szerkezettel lehet "feltölteni", illetve egy távcső, aminek nem vettem túl sok hasznát.
A "Craft" rendszer is visszatér a már ismert formájában. A megölt emberi ellenségekből, illetve a lakott, lakatlan épületekből, elhagyatott katakombákból és csatornarendszerekből tudunk alkatrészeket és vegyszereket zsákmányolni, melyek felhasználásával rengeteg hasznos cuccot lehet csinálni. Az "I" hosszanti lenyomásával kapja elő főhősünk a táskáját, ha vándorlás közben van szükségünk valamire, de az Aurorában, illetve más helyeken is lehet használni speciális asztalokat komplikáltabb eszközkészítésre.
Q vagy E; bár csak az életben is ilyen könnyű lenne minden.
"Medkit"-eket, gázmaszk szűrőket, töltényeket, és robbanószereket lehet többek között ilyenkor készíteni, de gyakorta kell majd fegyvereinket a kosztól megszabadítani, ezzel meggátolva, hogy a lehető legrosszabbkor ragadjanak be, vagy menjenek teljesen tönkre. Továbbá gyilokeszközeinket fejleszteni is tudjuk, ha az ellenségek által eldobottak szétszedése után kapunk megfelelő kiegészítőket.
A játék az elején azzal fenyeget, hogy jobb, ha gazdálkodunk a tölténnyel, ugyanis keveset fogunk találni belőle, de ez egy féligazság. Én normál szinten játszottam, ami az egészséges közepes nehézség, és rengeteg töltényre tettem szert, viszont nagyon hamar el is tudtam szórni az összest, ezért tényleg nem árt, ha gondolkozunk, mielőtt tüzelünk. Vadállatokat, "Humanimal"-eket (zombik) és egyéb mutáció szülte teremtményeket jobb békén hagyni, ha nincsenek közvetlenül az utunkban, mert nem dobnak semmit, és rendkívül golyóigényes a likvidálásuk. Használjuk gyakran a sprintelést (Shift), ugyanis nem fognak igazán követni minket.
Bodri a szuperkutya, nyitott szemekkel alszik.
Amint erre rájövünk, a játék nehézségi foka rendkívül nagyot esik, főleg, ha ezt kombináljuk a lopakodással. Gyakran fogjuk magunkat banditabázisokban találni, ahol nem feltétlenül érdemes hangosan lövöldözni (a pneumatikus golyószóróval lődözzünk ilyenkor, ha nincs hangtompító), mert hamar eláraszthatnak minket a rosszfiúk. Inkább használjuk a "Ctrl" nyomva tartásával előidézett settenkedést, és hátulról üssük ki, vagy késeljük meg rosszakaróinkat, miközben állandóan ügyeljünk a fényforrások lekapcsolására. Az ellenségek "szerencsére" elég buták ahhoz, hogy a váratlanul kialvó lámpát ne véljék gyanúsnak, ameddig nem közvetlenül mellettük történik.
Itt is befigyel a "Karma" rendszer, így én inkább kiütöttem a banditákat, ahol csak lehetett; úgy tűnt, hogy zsákmányból is több jár ilyenkor. Többször emlékeztetnek minket bajtársaink is, ha vannak civilek a körzetben, hogy őket ne öljük meg, hiába vannak felfegyverezve; általában mindenki megadja magát, ha a bandavezért sikerül kiszedni. Mondjuk a kapitulált banditát is meg lehet ölni, ha "loot" éhesek vagyunk, de ezt nem fogja jó szemmel nézni a csapatunk.
Jól látom, hogy az egy 1880-as naptár? Basszus de öreg vagyok.
A játékmenet eléggé repetitívnek tűnhet, ha nem lenne az egész egy érdekfeszítő történettel és változatos környezetekkel prezentálva. Minden terület új fricskával vár minket: például a téli tundra elektromos anomáliák, és az ezeket félő vallási fanatikusok otthona, a sivatag fojtogató hóviharokkal szolgál, miközben egy Mad Max-féle banda uralja a vízforrást, az erdős-hegyes tájon pedig egy ideig "Craft" nélkül kell túlélnünk, ugyanis elveszik a táskánk. Új emberek, új barátságok, potenciális baj- és utastársak várnak ránk, de könnyes búcsúk és a szerfelett ünneplések is fogják tarkítani hosszú vándorutunk.
Mindez alaposan meg van spékelve egy nagyszerű grafikus motorral. A tájak, a karakterek részletessége, a fényeffektusok és az árnyjáték az utazásnak minden percét emlékezetessé tették, bár a szájmozgás kissé esetlenre sikeredett. Minden aspektusa a játéknak tökéletesen összejött ahhoz, hogy ne tudjam letenni, legfeljebb a hajnali órákban; a karakterek könnyen megszerethetőek, a történet eléggé lekötő, még, ha nem is szolgál nagy újdonságokkal, a látványvilág pedig lenyűgöző; azonban nem lehet minden fenékig tejfel.
Ugh pókpió? Skorpók? Köszönöm a sugárzásnak, hogy így akarja gyógyítani az arachnophobiát.
Sajnálatos módon a szinkron csupán gyenge közepesre sikeredett. A mellékszereplők gyakran monoton hangon darálják a szövegeiket, de néha még a főbb karakterek hangjai sem voltak meggyőzőek. A zene kellemes ugyan, de nem igazán emlékezetes, illetve elvétve sikerült beleszaladnom néhány irritáló "bug"-ba is. Ilyen volt például mikor egy rácsajtó a zombiknak csak grafikailag volt jelen, és gond nélkül átszaladtak rajta (pedig zárva volt), de nekem fel kellett utána feszíteni azt. Továbbá a banditák elvétve átlőttek a falon, én viszont nem tudtam néhányszor a fedezékből kilógó rosszaságokat eltalálni, mert annak a "hitbox"-a (találati felülete) nagyobb volt, mint ami látható volt.
A gyűjtögethető noteszek és képeslapok nem szolgálnak semmi hasznossal, kivéve annak, akit érdekel, hogy a nukleáris katasztrófát hogyan élték meg az emberek, mivel az írások apró történeteket mesélnek el, a lapok pedig nagyszerű hangulati elemként funkcionálnak, ugyanis arra emlékeztetnek, hogy volt anno egy szebb kor is, mely talán sohasem jön vissza. De mivel egyelőre csak az Epic Games felületén lehet hozzájutni a játékhoz, ne számítsunk semmiféle "Achievement"-ekhez hasonló jutalmakra.
A napernyő váz inkább esztétikai, semmint hasznos eleme a környezetnek.
A 4A Games költözése az Epic-re igencsak megosztotta a játékos közönséget, ugyanis rengetegen remélték, hogy majd Steam-en jelenik meg a Metro Exodus; ez legfeljebb jövőre fog megtörténni. Furcsa lépés a készítőktől a bejáratott platform elhagyása, hisz már ott figyel az előző két játékuk. Viszont egy másik gubanc is kerekedett legújabb alkotásuk körül, mégpedig az általa használt Denuvo lopásvédelmi programmal kapcsolatban.
Ez a védelem nem volt jelen az előző két Metro játéknál, és sokan igencsak felhördültek, mikor kiderült, hogy az Exodus rendelkezni fog ezzel, mivel egyesek úgy vélik, hogy a Denuvo rengeteg adat írással agyon terheli az SSD-ket. Természetesen a Denuvo Software Solutions vehemensen tagadja, hogy ez így lenne, úgyhogy innentől mindenki eldönti, szerinte mi az igaz és mi nem.
A híresztelések és negatívumok ellenére is erősre sikeredett a Metro Exodus. A bevált recept nem sokat változott, de nem is volt erre szükség. A játék fajtája is megváltozott némileg; inkább az akció-kaland zsánerbe tartozik már, semmint a horrorba (kevés a "jumpscare"), amit én nem bánok, hisz nincs kedvem még véletlenül sem átütni a monitorom, mikor a semmiből rám ugrik egy szörny, mint abban a bizonyos labirintusos videóban, amit az SNL készített.
Gondoltam, hogy annyira rossz azért nem lesz, de ez durva bakker. És én nem vettem meg. 
És úgy tűnik rosszul tettem hogy lemondtam az előrendelést. 
