Mechanic Infantry

Kerüljön ugyanis tesztgépemre akármilyen csúcs-realisztikus küllemmel megáldott FPS, tengernyi szerepjáték vagy hátsó nézetes akció, a kalandjátékokon kívül képtelen vagyok olyan jól szórakozni velük, mint egy olyan Marco bácsi által kiosztott tesztjátékkal, amelynek a stílusára manapság csak ennyit mondunk: oldalnézetes platformer. Ezért volt nagy öröm számomra az elmúlt néhány nap, hiszen a Mechanic Infantry képében egy klasszikus, teljes egészében kettő dimenziós, oldalra scrollozós alkotást köszönthettem!


A játékot egy aprócska, mondhatjuk bátran, hogy garázscsapat készítette, avagy a három tagot számláló francia Slak Games, akik nem rendelkeznek komolyabb múlttal, a készítők között nem találunk veteránokat, ez a három fanatikus mégis képes volt arra, amire bejáratott, lényegesen magasabb fizetést bezsebelő kollégáik már nem: szívvel és lélekkel ruházták fel alkotásukat. A Mechanic Infantry elsődleges jellemzője, illetőleg megszerethetőségének záloga, hogy képes azonnal rabul ejteni azokat a magamfajta, kissé régimódi, a nosztalgiát imádó videojátékosokat, akik nem pár évvel ezelőtt kezdték a szakmát, hanem még valamikor a kilencvenes évek elején és nem néznek bután, ha szóba kerülnek olyan játékcímek, mint például a Golden Axe, a Contra vagy éppen a Lost Vikings, hogy csak néhány régi kedvencemet emeljem ki a hőskorból. A Mechanic Infantry, akár elhiszitek, akár nem, de számomra ezeket a sajnos már régen elmúlt éveket idézte fel bennem és bár csak alig néhány órára szólt az időutazás, minden percég élveztem.


A játék egy roppant egyszerű koncepciót feszeget. Habár története nincs neki, a pályák tematikáját sem lehetne egyértelműen behatárolni, itt garantáltan nem is ez lesz a lényeg, hanem a játékélmény. Hiszen volt története például a klasszikus Super Marionak? Dehogy volt! Menj, habtesteddel seggeld össze a bolondgombákat, ugrálj át mindenen, ne halj meg, végül pedig érj be a várba. Ennyi, és mégis szerettük, sőt, szeretjük mind a mai napig. A Mechanic Infantry esetében ugyanez a helyzet. Akad egy főhős, aki egy legalább 72-es villáskulccsal - még ha talán nincs is ilyen - a kezében, érdekes monitorfejjel megáldva, ám kezekkel és lábakkal éli mindennapjait. A gaz, futurisztikus robotvilágban azonban egy gonosz ellenség elrabolta kisebb testvéreit (?), akik szintén televíziófejet örököltek, hupikékek, mint a törpikék, a főszereplőhöz képest azonban képesek repülni, ezáltal a kiszabadítást követően követni felmentőjüket egészen a menedéket nyújtó barlangig. Ismerős koncepció? Az bizony, de sokkal érdekesebb, hogy még mindig működik!


A Mechanic Infantry pályáin nincsen egy fikarcnyi három dimenzió sem, minden egyes apróság a 2D pompájával kecsegtet minket. Ennek megfelelően nem is kell térben gondolkoznunk az öt világot és összesen 50 pályát tartalmazó alkotás szintjein, hiszen maximum jobbra-balra, valamint felfelé és lefelé haladhatunk kis kockafejű Ödönkénkkel. (Én így neveztem el szerencsétlent, nagyon illik rá a név.) Ödönünk kezében ugyan van egy óriási villáskulcs, de érdemi hasznát nem fogjuk venni neki, ellenben Döncike atletikus múltjának már igen, aprócska hősünk ugyanis képes nagyokat ugrani, sőt mi több, ugrásait megduplázni, ezáltal a leghosszabb szakadékokon is könnyűszerrel átlibbenni. A dolgunk azonban nem lesz ilyen egyszerű, hiszen utunkat többek között számtalan elektromos szenzor vagy elektromossággal feltöltött, közelebbről meg nem határozható valami állja el, amelyek hol a vízszintes, hol a függőleges járatokat hivatottak nehezíteni számunkra, hiszen a szenzorok például különböző időközönként kapcsolnak csak be, a különböző repülő elektromos szerkezetek pedig hajlamosak a mozgásra, amivel szintén csúnyán áthúzhatják számításainkat.


Dolgunkat nehezíti még, hogy a felszabadításra váró kis Ödönkék a legtöbb esetben a legnehezebben elérhető helyeken várnak ránk és ugyan abszolút a mi dolgunk, hogy mindet kiszabadítjuk-e - összesen öten lesznek minden szinten - érdemes a lehető legjobb formánkat hozni, hiszen csak így oldhatjuk fel a következő világot az újabb pályákkal, illetőleg a végső elszámolásban is jobban mutat, ha mindegyik monitorfejűt kihoztuk a slamasztikából. Így ebben a formában nem tűnik túl nehéznek a játék, hiszen átugrani néhány platformon, megmászni a függőleges folyosókat, illetve megvárni a megfelelő pillanatot az elektromos akadályok esetében, finoman szólva sem tűnnek nehéz feladatnak, de eleddig nem említettük, hogy mindezt stresszesen, tulajdonképpen folyamatosan menekülve kell végrehajtanunk. Amint ugyanis elindul az adott pálya és Ödönnel áthaladunk a rajtvonalon, onnantól nincs megállás, felébresztjük a kis barátainkat elraboló óriási monitort, amelynek rengeteg karja van, csúnyán néz és mindemellett arra hajt, hogy elkapjon minket.


Az általam csak Atom Antinak hívott szerkezet megállíthatatlanul kerget minket keresztül a pályán, aminek az lesz az eredménye, hogy gyakran csak többszöri nekifutásra tudjuk teljesíteni az adott szintet, lévén a készítők gyakran másodpercre pontosan kiszámolták, hogy mikor és hol kell lennünk ahhoz, hogy mind az öt bajba jutottat kiszabadítsuk Atom Anti karjai közül. Ezáltal egy olyan hajtás és folyamatos pörgés kíséri mind az ötven pályát, ami miatt a kihívási faktora csillagos ötösre sikeredett, erről pedig már rögtön az első néhány pálya után magabiztosan meggyőz minket a program. A játék menetét igazából ennyivel el is intéztük, hiszen nem kínál zsákbamacskát a Mechanic Infantry, így ennél sem több, sem nagyobb élményt, hiszen éppen elegendő lesz ez is. A kezdő játékosokra gondolván, a játékban egyébiránt egy nagyon jól használható tutorial is helyet kapott, sőt mi több, ha sikerült kijátszanunk mind a félszáz pályát, akkor nekiveselkedhetünk a survival misszióknak, amelyek tulajdonképpen ugyan arról szólnak, mint a kampány küldetései, csak egy tulajdonképpeni soha véget nem érő hajszát élhetünk át benne, Atom Anti helyett Atom Matyival a hátunk mögött.


A játéknak nagy vonzereje egyébiránt a külleme. Érezni, hogy két dizájner is dolgozott azon, hogy ezt ebben a formában megalkossák. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, szuper-realista vérfröcsögésre és egyebekre, a Mechanic Infantry egyszerűen aranyos, nem mellesleg pedig enyhén rajzfilmes küllemet kapott, barátságos színekkel, effektekkel és természetesen mozgással az élen, így már az első pillanatokban beleszeretünk Ödön pimasz mozgásába és grimaszaiba vagy éppen a kiszabadulásra váró kis pajtások animációiba, ahogy szerencsétlenül próbálnak utánunk repkedni. Aranyos az egész, nincs is erre jobb szó. A tökéletes játékmenetet és küllemet a készítők egyetlen aprósággal rontották le nagyon, a háttérzenék ugyanis olyannyira idegesítőek és nem illenek oda az aranyos környezetbe, hogy az már fájdalmas. Pedig igencsak büszkék rá a komponisták, hiszen le is lehet tölteni a hivatalos honlapról a 12 dalos soundtrackket, de én őszintén nem ajánlom senkinek, hogy megtegye. Emiatt a baki miatt sajnos kénytelen voltam kikapcsolt hangfalakkal végigjátszani az 50 pályát, hiszen kikapcsolni valamiért sehol sem lehetett az idegesíti zajongást.


Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy ne szeressek bele azonnal a Mechanic Infantry csodálatos világába, játékmenetébe és küllemébe. Kijelentem és alátámasztom, hogy nem a legjobb platformer, ami az elmúlt években készült, hiszen elmarad olyanok mellett, mint a magasságos Brink, a depresszív Limbo vagy éppen a Trine-sorozat, de a Mechanic Infantry más, hiszen platformer és platformer között is van különbség. Ez a játék inkább a régi arcoknak szól, azoknak, akik a kikapcsolódás és nem az unalom elűzése miatt ülnek le játszani. Ha te is a kilencvenes évek oldalnézetes platformerein szocializálódtál, érdemes megismerkedned a Mechanic Infantry-val!