Lara Croft and the Guardian of Light teszt

A sztori szerint kétezer évvel ezelőtt háború kezdődött Totec, a fény-, és Xolotl, a sötétség őre között. Xolotlnak ugyan sikerült győzedelmeskednie, ám még mielőtt örök éjszakába borította volna a világot, Totecnek sikerült a Füst tükrébe zárnia őt, megakadályozva ezzel az apokalipszist. Napjainkban Lara Croft éppen megtalálta ezen ereklyét, amikor is egy zsoldoscsapat bekerítette a lányt és elvette a relikviát az azt megillető helyről, kiengedve ezzel Xolotlot a kétezer éves fogságából. Mielőtt minden remény elveszne, megjelenik Totec, aki mindezen idő alatt szobor formájában őrizte a Füst tükrét, és szövetségre lép a lánnyal, hogy együttes erővel megakadályozzák a világvégét...

Ugyan a történet nem nevezhető éppen csavarosnak, megfelelő keretnek bizonyul az utóbbi idők egyik legütősebb árkád kalandjátékának. Célunk nem meglepő módon Xolotl megállítása lesz, amelyhez nem kell mást tennünk, mint jó pár órán keresztül átverekednünk magunkat minden elénk kerülő akadályon. Bár a formula a szokásosnak tűnik, messze nem az. Lépjünk is tovább.

Az eddigi Lara Croftot felvonultató játékoktól, azaz a teljes Tomb Raider szériától eltérően a Guardian of Light nem TPS játék, hanem felülnézetes, körülbelül 45°-kal megdöntött kamerával operál. Feladatunk a legtöbb pályán a kijárat megkeresése lesz, ami átlagosan körülbelül 15 percet fog kitenni. Persze kivételek akadnak, vannak menekülős részek is, emellett nem egyszer boss-harcokban is részt kell vennünk.

Játékmenet szempontjából két szegmensre oszthatjuk a Guardian of Light-ot, harcolós és ügyességi részekre. A csatákat szinte mindig távolsági fegyverekkel fogjuk vívni, és ugyan mindkét karakter képes közelharci támadásra, az körülbelül annyit ér, mint T-Rex ellen a dezodor. A harcok egyébként elég egyhangúak, és sokszor inkább idegesítőek, mint nehezek. Az ellenségek pár lövéssel leteríthetőek, a felülnézetnek köszönhetően mindig tudjuk merről jönnek, ráadásul a távolsági támadásaikat is könnyen elkerülhetjük, szinte mindig egyértelmű, hogy merre érdemes vetődnünk. Zárójelben megjegyzem, hogy bár a játék közepe fele már annyi és olyan fegyverünk lesz, hogy még Tackleberry is megirigyelné, az első néhány pályán egyértelműen Totec lándzsája a leghatásosabb gyilkoló eszköz. Viszonylag gyorsan el lehet dobni (varázslándzsa, így amint ellövünk egyet, megjelenik a kezünkben egy újabb darab), a kis dögöket instant elintézi, de a nagyokba sem kell ötnél több.


Ha már szóba jött a lándzsa, itt az ideje, hogy kitérjek az ügyességi részekre is. Nagyrészt kapcsolókat fogunk aktiválni, és ahogyan előző tesztem, a Darksiders esetében, úgy itt is arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan juthatunk el az adott szerkezethez, mintsem, hogy keresgéljük őket. Egy kis agyalással bármelyik feladat megoldására rá lehet jönni, ám nem elég csupán az elvet tudni, hanem alkalmazni is kell a dolgot, már pedig ügyességi játék lévén... nos, ahhoz szükséges némi ügyesség is. A legtöbb problémát az időzítés okozza, sokszor nagyon szűkös a kapott időkeret, mely alatt be kellene fejeznünk egy-egy manővert. Mindenesetre a keményebb részek sem frusztrálóan nehezek, és egy-két alkalom után simán teljesíthetőek.


Nem véletlen hoztam az előbb kapcsolatba Totec fegyverét az ügyességi részekkel. Lara képes felugrani a falba állított lándzsákra, így magasabb helyekre is könnyedén eljutni. Mivel a lándzsákat bárhova eldobhatjuk (egyszerre három darab lehet "aktív"), néhány ügyességi feladatot is könnyebbé tehetünk alternatív útvonalak létrehozásával. Hogy csak egy példát említsek, nem egyszer történt, hogy egy szakadék feletti átjutáshoz nem az aktuális kapcsolót aktiváltam, hanem a közeli sziklafalba dobva a fegyvereket levágtam az adott ügyességi részt.
Valamilyen szinten tehát innovatív ötlet a lándzsák ilyen módú használata, és kétség kívül tökéletesen működött játék közben.

A játék egyik kiemelkedő pontja egyértelműen a kooperatív játékmód. Míg szóló módban csak Larát irányítjuk, s Totec teljesen más útvonalon halad Xolotl felé, addig kétszemélyes játékban a két szereplő "fizikailag" is együtt harcol a gonosz ellen. A kulcs az eltérő képességek kombinációjában rejlik, így, ha egyszer megvan az összhang a két játékos között, az egyébként nehezebb harcok sem okozhatnak gondot.

A Guardian of Light nem az a típusú játék, amelyet azért játszunk, hogy a végére érjünk, hanem árkád mivoltjából kiindulva, inkább az adott pályán megjelenő mellékküldetések teljesítése a végső cél. Az extra feladatok elvégzéséért természetesen jutalmak járnak, melyek a játékban ereklyékként jelennek meg. A relikviákkal, éppen úgy, ahogyan a S.T.A.L.K.E.R.-ban tehettük, hőseink tulajdonságait változtathatjuk meg. A gyengébbek kevés extrát adnak, de rendelkeznek negatív tulajdonságokkal is, míg a komolyabb régiségek már szinte csak pozitívan módosítják képességeinket.


Ami az ellenségeket illeti, Xolotl számos dögöt küld hőseink nyakába, azért, hogy megállítsa őket. Nem véletlen használtam a dög kifejezést, ebben a játékban ugyanis a főellenség által megidézett alvilági teremtmények adják a likvidálandó tömeget. Ahogyan haladunk előre, pályáról pályára egyre keményebb szörnyekkel találjuk szembe magunkat, s ugyan a legtöbbjük hamar kiiktatható, egyszerűen túlságosan is sokan vannak. Igaz azonban, hogy ha ésszel játszunk, nem jelenthetnek gondot a harccal eltöltött részek sem.
Nem úgy, mint a miniboss-ok elleni harcok. A főellenség legmagasabb rangú talpnyalóit sokszor veszettül nehéz legyőzni, ugyanis nem elég csak lőni őket, hanem mindenféle furmányos módon kell lecsökkenteni az életpontjukat. A gond az, hogy a felülnézetnek köszönhetően kevésbé látjuk be a terepet, így sokszor kaptam magam azon egy-egy ilyen résznél, hogy fejetlenül, majdhogy kétségbeesetten rohangálok - az egyébként szép nagy pályán - valamilyen csapdát keresve. Persze, ha megtaláltam a szerkezetet, még az sem garantálta a sikert, mert azon kívül, hogy rá kellett jönnöm a működési elvére, még az ellenséget is bele kellett csalnom, ami már nehezebb feladatnak bizonyult. Szerencsére a mentési rendszer nagyon korrekt a játékban, szóval lehet próbálkozni dögivel.


Irányításügyileg a játék korrektül teljesít, kapunk célkeresztet - nem úgy, mint a Burn Zombie Burn! esetében -, így nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy teljesen rendben van a dolog. Zárjelben megjegyzem, hogy azért nem árt egy kontrollert beszerezni, mert voltak olyan (bónusz) ügyességi feladatok, amiket billentyűzettel egyszerűen lehetetlen volt megoldni, míg az Xbox irányítójával semmiperc alatt véghez lehetett vinni.

A hangok szintén nagyon jól sikerültek. Beszédet nem sokat fogunk hallani - amikor igen, olyankor is általában Xolotl anyázza Larát -, zenék terén azonban abszolút korrekt a Guardian of Light. Az effektusokhoz nem sokat tudok hozzáfűzni, talán csak azt, hogy a fegyverek kissé gyengén szólnak, igaz, ezt betudhatjuk a madárperspektívának is (tudom, hogy nem).

Ami a grafikát illeti, a játék simán megér egy tapsot. Vagy kettőt. Vagy többet. Egyszerűen lenyűgözően szép, akár FPS-ként is megállná a helyét, éppen ezért sajnálom, hogy csak a szárnyasok szemszögéből szemlélhetjük az eseményeket. Minden részlet ki van dolgozva, Lara dögösebb mint valaha, s mindez gyönyörűen látszódik az átvezető videókban is. Egyedül csak azt sajnálom, hogy a felülnézet miatt, játék közben nem sok jön át belőle, de ha megállunk egy pillanatra és szétnézünk, egyből megláthatjuk a kőzetből kikandikáló gyémántot.


A Lara Croft and the Guardian of Light nem egy szokásos Tomb Raider epizód (ami azt illeti, nem is Tomb Raider), mégis bátran ajánlom mindenkinek, aki a közelébe kerül. A TR széria fanjainak kötelező, aki csak pedig most ismerkedik, esetleg ismerkedne a sorozattal, nyugodtan kezdheti ezzel az epizóddal. Hibája nem sok van a játéknak, de ami előfordul, az sem eget rengető hiányosság. Azt sajnos még nem tudom, hogy lesz-e folytatás, de amennyiben igen, tárt karokkal fogadom. Az árkád játékokat sokan halottnak hitték, de Lara Croft legújabb kalandja bebizonyította, hogy még van élet a műfajban.