Killzone: Shadow Fall teszt

A sorozat első része tagadhatatlanul marketing okokból jött létre, hiszen a rivális Xbox platformon nagyjából ez időben debütált valami olyasmi, amit Halo-nak hívtak, ami ráadásul már a megjelenés előtt bezsebelte a kor legnevesebb díjait. Ezt a Sony nem hagyhatta, ezért is lett a KZ1 amolyan Halo-gyilkosnak kikiáltva. A nagyon magas minőség ellenére a szaksajtó szépen elgáncsolta, mondván, hogy szép meg jó, de úgy nagyjából az ismert színpaletta negyedét használja, valamint túl nagy árat kellett fizetni a részletgazdag grafikus megjelenítésért, mert egészen egyszerűen nem bírta el a PlayStation 2 hardvere és bizony csúfosan szaggatott.

Aki mutogat az lop is!

Mondjuk ez engem semennyire sem érdekelt, kilóra meg is vett Templar kapitány és az ő fiktív háborúja a Helghast faj ellen. A második rész se indult sokkal jobban, ugye ott meg szépen megvezették a népet, hogy az a bizonyos intro akkor most ingame vagy renderelt. Persze kiderült, hogy egy mozi, viszont olyan tökös fejlesztők ültek a gépek előtt, akik megcsinálták pontosan azt élőben is. Egészen szép sikereket hozott ez a rész, mivel a történet - látvány - multiplayer szentháromság olyan magas nívót képviselt, hogy nem lehetett szó nélkül elmenni csak úgy mellette. Persze a trollok sosem alszanak, főleg a rivális katonai lövöldéké, ezért sok fórumon a porba alázták a fura, lassú és körülményes célzás miatt, de szerencsére ez az eladási számokban nem látszott.

Aztán megérkezett a széria záró eposza, a Killzone 3, ami aztán még a legkeményebb rajongókat is megosztotta, jogosan sajnos. A történet egy kerek lezárást kapott, Sevchenko és Rico pontot tett az évezredes háború végére (mondjuk egy kiskapu azért nyitva maradt). Ezen kívül volt még két, a Sony hordozható konzoljaira kiadott rész is, amiből a Vitás epizód egy irgalmatlanul durva technikai erőfitogtatás volt, de a PSP-s rész is nagyon hangulatosra sikeredett, remélem próbáltátok őket. Ez lenne tehát a Killzone univerzum eddigi gyors összefoglalója, de a Shadow Fall egy egészen új megközelítéssel hasít ki egy nagy szeletet a tortából.

Te vagy a fény az éjszakában!

A történet ott folytatódik, ahol a harmadik részben elvben lezárult. A Helghan bolygó áldásos tevékenységünknek köszönhetően szinte teljesen elpusztult, ezért a túlélőknek két opciója maradt: vagy megszűnnek létezni, vagy pedig elfogadják az ISA erők javaslatát, hogy együtt térjenek vissza Vektára, ahol a bolygó (és a KZ1 helyszinek) felét megkapják a helghan emberek. Egy hatalmas nagy fallal választják el a két régiót (Ismerős valahonnan?). 2370-ben, jó pár évvel a fal építése után kapcsolódunk be az eseménybe, egészen kis gyermekként. Sajnos rossz oldalon volt a családi fészek, ezért apánkkal menekülünk, de tragikus véget ér a dolog, mi pedig árvák maradunk. Itt 10 évet szintén ugrunk, ahol hősünk, Lucas Kellan már egy felnőtt férfi, rangját tekintve pedig Shadow Marshall, azaz elit beszivárgó ügynök, kém és orvgyilkos egyben, pont, mint Luger, szintén az első részből. Gondolom sejthető, hogy mennyire békés a helyzet a két nép között, noha a felszínen ebből semmi sem látszik, de természetesen a háttérben nagyon csúnya események vannak készülőben és nekünk ezt kell megakadályoznunk.

Ahogy látjátok, egy teljesen más háborút kell megvívnunk: itt nem a frontokon esnek egymásnak a katonák, hanem az ármánykodás, politikai játszmák és merényletek között kell megtalálnunk a kivezető (és helyes) utat. Lehetne amúgy akár izgalmas is ez a szituáció, de sajnos nem az, így az első rossz pontokat már itt ki kellett osztanom, ugyanis az előző részekhez képest vérgagyi az elbeszélés. Sajnos a legelső képkockától az utolsóig, úgy nagyjából tudni fogjuk, hogy mi történik. Ez nem csak az eddigi részeket ismervén rossz, hanem még egy közepes shooterben is több egyediség van ilyen téren.Ez nekem azért fáj, mert a sorozat mindig is nagyon erős történeti vonallal volt megáldva, de sajnos ez itt nagyon gyér.

Bár ellenség none, azért töltök.

Mivel a Shadow Fall a PS4 talán legnagyobb nyitócíme, ezért természetesen mindenki a külcsínre volt kíváncsi elsősorban. Jelentem, ez a rész megugorja a lécet, noha azért rezeg tisztességgel. Ha az összképet nézem, akkor helyenként valóban egészen döbbenetes, ami a szemünk elé tárul. Minden tűéles és olyan részletgazdag, amit konzolon még biztos, hogy nem láthattunk! Még ebből is kiemelkednek a fények és az árnyékok, amikre igazából szavakat sem találtam, annyira jók lettek. Sajnos a zárt helyeken már nem ennyire jó az összkép, ott ugyanis tisztességes mennyiségben lesznek alacsony felbontású textúrák, ami nem kicsit tudja rombolni az összképet.

Jó példa erre a második küldetés, ahol sunnyogva közelítünk a cél felé: itt sok helyen azt hittem, hogy a tv romlott el, olyan pixeles volt a terep, nem is akartam hinni a szememnek. Aztán persze ahogy egy nagy, nyílt, napsütötte helyre értem, egyből megváltozott az egész, ott meg az állam keresgéltem a padlón. Sajnos ez a kettősség szinte az egész programban végig is kísér minket: egyszer felhúzzuk a szemöldökünket, hogy bizony az eső mennyire förmedvényesen randa, aztán meg, ahogy repülünk Vekta City felett, majdnem magunk alá csinálunk a gyönyörtől. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy szorította az idő a fejlesztőket, de az összkép akkor sincs teljesen rendben.

City

Ahogy mondtam, a játékmenet is teljesen más lesz, mint amit eddig megszoktunk. Nagyon sok olyan rész lesz, ahol lopakodnunk, egyenesen rejtőzködnünk kell, mert ha észrevesznek minket, akkor a túlerő pillanatok alatt le is gyűr. A helyszínek is így változnak: egyszer szűk katakombákban késelünk, aztán egy erdős ligetben irtjuk a Helghastokat, hogy egy picit később mesterlövész párbajba keveredjünk néhány latorral.

Talán a legnagyobb újítás ezen a téren a személyi asszisztensünk, aki az elég egyszerű Owl névre hallgat. Egy drón a kis kedves, akit négy funkcióval ruháztak föl: tud támadni, ami nagyjából elterelésnek lesz jó, tud egy védőpajzsot idézni elénk, illetve a nagyobb távolságokat, szakadékokat is az ő segítségével tudunk áthidalni. Ezeket amúgy elég egyszerűen, az irányítón lévő touchpad segítségével tudjuk variálni egy mozdulattal. A küldetések próbálnak változatosak lenni, de sajnos a megszokott, megyünk és kinyírunk mindenkit metódus fog ismétlődni, apróbb kilengésekkel. A harmadik, űrhajós részen azt hittem, hogy beindul valami, mivel konkrétan egy picit olyan hangulata lesz az egésznek, mint a Dead Space-nek, de sajnos aztán ez is ellaposodott. A pályatervezők mondjuk kaphatnak egy piros pontot, mert igyekeztek változatos helyszíneket összehozni, ami azért sikerült is: kommandózunk majd, csatornákban, az űrben, elhagyott cirkálón, erdőben, lepusztult nyomornegyedben, sőt, még azt a bizonyos falat is megjárjuk.

Ne bújj......

Szintén újdonság, hogy a feladatokhoz több ponton keresztül tudunk eljutni, mert viszonylag nyílt a terep, aztán arra kóborlunk, amerre akarunk. Persze ezt ne úgy képzeljétek el, min a GTA-ban, de mindenképp jó dolog.

Ha a tartalmat vizsgálom, akkor azért az rendben van, a küldetések jó hosszúak, olyan 10-12 óra kell az első végigjátszáshoz, mert garantálom, hogy sok esetben inkább nézelődni fogunk, mint a feladatokat kergetni. Elrejtettek a fejlesztők nem kevés gyűjthető dolgot a pályákon, amik közül az audio felvételek a legviccesebbek, ezek ugyanis a joyon keresztül szólalnak meg. Viszont a fellépő unalom miatt már közel sem vagyok benne biztos, hogy másodszorra is nekiugrunk a játéknak nehéz fokozaton. A hangok, zörejek szintén nagyon hullámzóak. Ahogy lépkedünk, használjuk a fegyvereinket meg késelünk, az eléggé impozáns, már-már eléri a Battlefield szintjét, viszont néhány bug miatt sok esetben eltűnik minden ambient zaj, mi meg csodálkozunk, hogy honnan is jött az áldás, ami miatt acélpadlóba haraptunk. Ez nyilván majd valami folttal javítva lesz.

A zenék viszont nagyon jók lettek! Keveredik benne a metál, a techno, meg persze a teljes csönd, de a gép nagyon jól adagolja ezeket. Jó példa erre a hajós jelenet, ahol olyan csönd uralkodott, hogy Kellan szívverését is lehetett hallani, hogy aztán később a hent beindulásakor meg valami szembe lógó hajú egyed mérgesen hörögjön. Nagyon sokat dob a hangulaton!

Running Man

Természetesen megkapjuk a jól megérdemelt online szegmenst is, ahol az első jó hírem, hogy végre 24 játékost képes kezelni egyszerre a program! Az elérhető módok amúgy a Warzone, Team Deathmatch és Classic Warzone, ami egy kicsit kevésnek tűnik, de legalább rendkívüli módon szórakoztató! Nem lesznek üresjáratok, a tíz elérhető térkép mindegyike kellően izgalmas és pörgős, jól sikerült az optimalizálás. Három kaszt közül választhatunk egyébként (Assault, Scout, Support), akikkel fejlődni különböző kihívások teljesítése után tudunk. Ezekből összesen 1600 van, szóval egy ideig el tudunk lövöldözni az online csatatéren is. A tesztelés időszaka alatt végig egy furcsa benyomás uralkodott el rajtam, úgy éreztem, hogy ez szép meg jó, de én ezeket valahol láttam vagy átéltem már. Aztán egyszer hirtelen bevillant: teljesen olya, mint ha a Crysis harmadik részével játszottam volna! Az is gyönyörű, hosszú, de egy idő után iszonyú monoton és egysíkú lesz. Még a két szereplő páncélja is nagyon hasonló.

Ez lenne tehát a Killzone: Shadow Fall, egy új éra hírnöke. Nem váltja meg a világot, akad benne hiba, nem is kevés, de összességében egy helyenként rendkívül látványos FPS lett, ami ugyan a sorozat eddigi részeitől fényévnyire van, de mint platform exkluzív nyitócím, abszolút megállja a helyét!