Arról a játékról beszélek, amit a platform rajongók tűkön ülve vártak, hiszen az első trailerek kigördülése után mindenki csak pislogni tudott a minőséget látván. Aztán persze jött egy kis csúszás a covid miatt, de nem is olyan rég felkerült végre a digitális boltok polcaira (fizikai kiadásban szintén elérhető lesz), hozzánk pedig csúszással ugyan, de megérkezett tesztre a Kena: Bridge of Spirits.
Teljes mértékben emelem kalapom az Ember Lab előtt, mert ugyan nem lett hibátlan a produktum, viszont van benne annyi spiritusz meg lélek, hogy aki megvásárolja, garantáltan jól fog szórakozni vele. Kicsit tisztelgés a régmúlt előtt (talán túlzottan is), nincsenek benne előremutató ötletek vagy megoldások, de karakterrel azért rendelkezik. Szóval ilyen szemüvegen át vizsgáljátok az értékelőben látható pontszámot.
Történetünk főhőse a címben szereplő Kena, aki foglalkozását tekintve amolyan lélek-segítő. Igen, ebben a világban előfordulhat, hogy valaki a halála után itt ragad, mert olyan erős traumát élt át, hogy nem tud átlépni a túlvilágra hogy békét leljen. A spirit guide-ok ebben segítenek, feloldják az evilági kötődést legjobb tudásuk szerint.
A mi kalandunk egyszerűen indul: szeretnénk eljutni az úgynevezett Mountain Shrine-ba, viszont út közben belebotlunk egy testvérpárba, akik nagy búslakodva mondják, hogy bátyjuk, Taro komoly zűrbe keveredett és valahogy ki kéne húznunk a csávából - Kena, a jótét lélek persze azonnal ugrik hogy segítsen, cserébe a tesók megígérik, hogy elvezetik a keresett templomba. Így indul tehát a kaland, ami persze tartogat némi meglepetést a tarsolyában, viszont messze nem ez lesz a legerősebb pontja.
Egy kedves, egyszerű mesét kapunk, amit ha nagyon lecsupaszítunk, akkor a jó és gonosz harcát meséli el, kicsit más tálalásban. Amúgy lendületesen indul az egész: a tutorial szépen végigvezet minket a lehetőségeken, majd pedig elkezd kinylni a világ. Szépen, okosan van adagolva mindent - itt egy kis harc, ott egy kis ugrabugra, pici logikai feladvány, mi meg kezdjük megszokni a BoS törvényszerűségeit és dörzsöljük tenyerünket, hogy vajon hova fog kifutni az egész. Aztán pár óra után rájövünk, hogy sajnos sehova, mert ez a stuff egyszerűen ennyit tud.
Ha megvizsgáljuk a játékmechanikát, láthatjuk, hogy nagyjából a PS2 éra szintjén mozgunk. Tudunk harcolni, duplát ugrani, mászni, kapaszkodni meg néhány akrobatikus dolgot végrehajtani és slussz. A bunyóhoz botunkat használjuk, de az egész kimerül két gomb nyomkodásában. A kör megnyomása esetén bukfencezünk egyet, de van dedikált helye a védekezésnek is.
Ilyenkor egy kék búra jelenik meg körülöttünk, ami bizonyos mennyiségű bekapott találat után lebomlik, mi meg egyedül a jól időzített kitérésben bízhatunk. A tapasztaltabb játékosok szeme felcsillanhat, hogy hohó, hát akkor taktikázni kell. Sajnos nem, mert az alap ellenfelek végtelenül könnyen leverhetőek, egyedül a sűrűn és nagy számban érkező főellenfelekkel gyűlik meg a bajunk. Ahogy haladunk előre, kapunk majd egy íjat, valamint tudunk bombákat is hajigálni, de sajnos ezek semennyivel sem növelik meg az ingerküszöbünk.
Természetesen tuduk fejlődni, új képességeket vásárolni, de alig néhányat, szóval ez sincs rendesen kiaknázva. Ez egyébként abszolút végig kísér minket. Azt hinnénk, hogy a jó kezdés után jönnek majd a komolyabb ugrabugra részek, de nem. Néhány trükkösebb feladvány után dörzsöljük a tenyerünket, mert azt hisszük, kicsit megdolgoztatja majd a szürkeállományunk, de nem. Az egésznek van egy kicsit ilyen egyet előre, egyet vissza fílingje, ami hosszabb távon elég idegesítő tud lenni.
Az egyetlen érdekes dolog játékmechanikai szempontból végtelenül cuki segítőink, a Rot-ok lesznek. Összesen százan nyüzsöghetnek körülöttünk (persze előbb meg kell találni őket) és a segítségükkel megbéníthatjuk pár másodpercre a nagyobb dögöket, segítenek leküzdeni akadályokat, sőt, még egy nagy lénnyé is össze tudnak állni időlegesen (Go go Power Rangers!), hogy velünk együtt osszák az áldást.
Ebben az esetben mondjuk kicsit fura lesz az irányítás, mert a jobb analóggal terelgetjük őket és külön gombjuk van az odasózásnak, mi meg a bal joy-jal próbáljuk túlélni az ellenség hadakat. A kis különcök természetesen szintén fejleszthetőek, sőt, még különféle maszkokat és sapkákat is vásárolhatunk nekik. Ha nagyon unatkozunk, akkor mindegyikre aggathatunk más és más fejfedőt. A Kena-t sok helyen open world alkotásnak titulálják, ami csak részben állja meg a helyét.
A világ valóban nyitott és különféle teleportok segítségével nagyon egyszerűen tudunk utazgatni, viszont mindvégig terelgetni fog minket a megfelelő irányba. Nagyon sok lezárt területtel találkozunk, amit csak valamilyen extra holmi vagy képesség birtokában tudunk megnyitni, szóval szó sincs kedvünk szerinti csámborgásról. Ami mondjuk nem feltétlenül baj, mert egyébként nem olyan bitang nagy a térkép, szóval senki se számítson Witcher-t megalázó méretekre.
A fő feladatok mellett viszonylag kevés másodlagos tevékenységben lesz részünk. Keresgélhetjük a már említett cukimuki lényeket, szobrokat cipelhetünk vissza a helyére, illetőleg lélekpostáskodni is fogunk. Mindent egybevéve nekem bő tíz órás volt a kaland és elég sok opcionális lehetőséget megcsináltam.
Jogosan gondoljátok, hogy oké, itt egy minden ízében középszerű alkotás, akkor mégis mi a pék emeli az átlag fölé? A válasz egyszerű: a körítés. Ha megnézitek a screenshotokat, akkor láthatjátok, hogy majdnem pontosan olyan, mintha egy megelevenedett rajzfilmmel játszanánk. Persze nem a végletekig kidolgozott, tűpontosan adagolt részletekre gondolok. A Kena sokkal inkább meseszerűbb, mintha egy nagyon kedves műsor lenne valamelyik szórakoztató csatornán.
A gyönyörű színek, zabálnivaló szereplők és persze a táj együttese olyan atmoszférát teremt, amit nagyon nehéz száraz szemmel nézni. Igen, meg sem közelíti a kategória nagyágyúit, viszont mégis sokkal több egyediséget fogsz itt felfedezni, mint a legtöbb hasonszőrű alkotásban. Ehhez persze rendkívül jó alapot ad a PS5 nyers ereje: a magas képfrissítés kombinálva a zéró tölési időkkel szerencsére továbbra is képrázatos kombináció.
Ha látjátok mozgás közben az alkotást, akkor egyből tudni fogjátok, mire gondolok. DualSense funkció akad, de ki is merül a flippergombok különféle erősségű nyomogatásában. Haptikus visszajelzésre gondolom már nem futotta a büdzséből. A zenei szekció még nem, de a szinkronok mindenképpen lefelé húzzák az átlagot. Érthtetlenül kevés párbeszéd kapott helyet, valamint egyrészt a szereplők orgánuma kifejezetten rossz, másrészt pocsék a hangkeverés.
Nagyon kevés muzsika csendül fel, de azok hozzák a kategória átlagát. Pár perce raktam e az egyik dallamot, de már nem tudnám azoban felidézni hogy milyen volt. Ez lenne tehát a Kena: Bridge of Spirits, az Ember Lab első játéka. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokból egy dupla A kategóriás alkotást voltak képesek létrehozni. A tripla egy teljesen más szint, de még nem is kell, hogy ott tartsanak.
Abszolút szerethető és kedvelhető a mű, noha érdemes lesz levonniuk a megfelelő konzekvenciákat a különböző visszajelzésekből. A remek vizualitás egy dolog, de sajnos nem minden. Sokkal bátrabban kell a lehetőségekkel operálni, nem pedig mindenből belógatni egy kicsit, aztán amint elkezdenéd élvezni, vissza is rántják az embert. Mélyebben kidolgozott univerzum, szerteágazóbb képességfa meg egy csomó más hiányzik.
A nehézség úgyszintén tud hullámzó lenni. De ahogy a bevezetőben írtam, abszolút le a kalappal előttük, mert egy nagon klassz munkával leptek meg minket - igen, kedves véresszájú kritikusok, ez a pontszám bőven átlag feletti művet jelent. Ha tetszenek a képek, esetleg láttad mozgás közben, nyugodtan ruházz be rá, nem hiszem, hogy csalódni fogsz - csak ne életed legjobb élményére számíts.
Kena: Bridge of Spirits / Tesztplatform: PlayStation 5
jó lesz ez!- Stílus: Kaland
- Megjelenés: 2021. szeptember 21.
- Ár: 13.990 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Gönyörű, meseszerű grafika
- Erősen indít
- Nagyon cukik a Rot-ok
- Hullámzó hangulat
- Kiaknázatlan lehetőségek tárháza
- Közepesen hosszú