Az IO Interactive játékairól mindig is megoszlottak a vélemények, hiszen általában olyan témák szerepeltek bennük, amelyek a közvéleményben egyáltalán nem elfogadottak. A Hitman sorozat ékes példa erre, hiszen egy profi bérgyilkost irányítva kellett eltenni láb alól a különböző célpontokat, méghozzá úgy, hogy a lehetőleg senkinek ne tűnjön fel a körzetben a gyilkosság. A másik, sok botrányt kavart játék a meglehetősen sikertelennek számító Kane & Lynch: Dead Man volt, melyben egy pszichopata bérgyilkos és egy nagymenő gengszter bőrébe bújhattunk. A játékot egyedül a remek történet mentette meg az átlagostól, ám a kasszáknál még ez se számított igazán, az emberek ugyanis (talán pont a két főszereplő miatt) nem igazán vásárolták a játékot. Ezért is lepődtünk meg, amikor tudomásunkra jutott, hogy a csapat a Kane & Lynch folytatásán dolgozik.
/>
A K&L 2: Dog Days ismételten e két, nem mindennapi figurát állítja középpontba. A történet ezúttal Shanghai városban játszódik, ahova Kane azért érkezik, hogy egy-két dolgot lerendezzen régi társával, Lynchel. Az előző részhez hasonlóan azonban ismételten balul sikerül valami, így a két jómadár hatalmas pácba keveredik, és természetesen csak a fegyverek folyamatos ropogása mentheti meg őket a biztos haláltól. A sztori azonban amilyen jól indul, olyan gyorsan laposodik el szemben az előző rész zseniális történetvezetésével, amely jóformán az egész játékot elvitte a hátán. A hangsúly ezúttal a menekülésen, valamint egy kisebb bosszúhadjáraton van, ám ennek ellenére sajnos kijelenthető, hogy a forgatókönyvírók nem igazán voltak a helyzet magaslatán.
Maga a játék ezúttal is egy kompromisszummentes shooter, azaz nem fogunk minden sarkon megoldhatatlan logikai feladványokba botlani, valamint a lineáris pályavezetés miatt az eltévedéstől se kell félnünk. A Kane &Lynch második részében azonban kijavították az első rész egyik legnagyobb hibáját: nevezetesen magát a lövöldözést. Míg az első epizódban szinte lehetetlen volt pontosan célozni, addig itt a fegyverek óriási szórásától függetlenül könnyedén, simulékonyan mozgathatjuk a célkeresztet. A lövéseknek végre van erejük, egy-egy találat után az ellenfelek viszonylag élethűen esnek össze, valamint újdonságnak számít az is, hogy bizonyos helyeken a tereptárgyak is rombolhatóak lettek. A fedezékrendszer végre manuálisan működik, és valóban működik is: az első rész legnagyobb hibája az automatikus rendszer volt, amely finoman fogalmazva is hagyott maga után némi kívánnivalót. Most mindez gombnyomásra működik, s szintén gördülékenynek mondható. Ám a terep rombolhatósága miatt szinte folyamatosan változtatni kell a helyzetünket, hiszen pár lövés után könnyedén fedezék nélkül maradhatunk.
Fegyverekből rengeteg fajtát használhatunk, a hagyományos és hangtompítós pisztolyok mellett Uzik, sörétes puskák és gépfegyverek sorát próbálhatjuk ki. Egyszerre természetesen csak két gyilkoló alkalmatosság lehet nálunk, de azt már az elején le kell szögeznem, hogy az egyik legjobban használható fegyver a pisztoly, így a játék feléig nem igazán érdemes lecserélni. Az Uzi és a kisebb géppisztolyok a szórásuk miatt szinte teljesen használhatatlanok, ha az ellenfél nincs közel hozzánk, szemben a pisztollyal, amellyel viszonylag nagy távolságokból is könnyedén leszedhetjük az életünkre törő rosszfiúkat. Szintén újdonság, hogy ellenfeleinket élő pajzsként is használhatjuk, bizonyos helyzetekben ez különösen hasznos tud lenni. Ha sok ellenfél akad az utunkba, akkor érdemes egy kicsit körülnézni a pályarészen, hiszen megannyi felrobbantható palackot és benzineskannát lehet találni a játékban. Ezeket csak simán meg is lőhetjük, de van lehetőség arra is, hogy felvegyük és eldobjuk őket; a dobás után bárhova lövünk, emberünk automatikusan eltalálja azt. Remek taktika a fedezékek mögött álló ellenfeleket ilyen módon megszívatni.
A sérülésrendszer is átalakult a játékban, az előző rész adrenalin-injekciója helyett az utóbbi időben divatossá vált öngyógyulási mechanizmus kapott lehetőséget a bizonyításra. Amennyiben sok találatot kaptunk, emberünk a földre kerül, és bevörösödik a kép, de ha egy ideig fedezékben maradunk, akkor egy csapásra meggyógyulunk. A GoW2-höz hasonlóan a földre kerülve is tudunk mozogni, így nagyon ritkán kerülünk olyan helyzetbe, ahonnan ne tudnánk élve kijutni. Ettől függetlenül viszonylag sérülékenyek vagyunk, így nem szabad rambo módjára ész nélkül lövöldözni. A fedezékek használata és partnereink segítsége különösen fontos szerephez jut.
És ha már a partnerek is szóba kerültek, akkor újabb örömhírrel szolgálhatunk, hiszen ezúttal lehetőség van interneten keresztüli kooperatív játékra is. Talán ez az egyetlen olyan pontja a játéknak, ami miatt páran be fognak ruházni rá, hiszen egy barátunkkal vállvetve harcolni mindig jobb móka, mint egyedül irtani az ellent. Természetesen e mellett a lehetőség mellett hagyományosabbnak nevezhető multiplayer játékmódokkal is találkozhatunk, amelyeknek az alapötlete remek, ám a kivitelezéssel már akadnak gondok. Játékot találni majdnem lehetetlen, ranked meccset egyetlen egyet se tudtam játszani, de player meccsekben már lehet találni egy-két szervert. A fragile alliance nevű játékmód az egyik legjobb a három választható közül: itt hét emberrel vállvetve kell kirabolni egy bankot, majd elmenekülni a helyszínről. A csavar az egészben, hogy az nyer, aki a legtöbb pénzt zsákmányolta, így az emberek egymás ellen is fordulhatnak. A másik két játékmód már jobban hasonlít a hagyományosabb team-deathmatch játékokhoz.
A játék egyébként egészen jól néz ki, ami leginkább a sajátos kamerakezelésnek, és a karakter-animációknak köszönhető: az embernek teljesen olyan érzése van a kézikamerára hasonító effektek miatt, mintha egy B-kategóriás filmet nézne. A kép imbolyog, néha beszemcsésedik, a színek fakóak, s a szinte tökéletes mozgású karakterek már-már valódi színészekre emlékeztetnek. Jobban megnézve a játékot azonban akadnak hiányosságok, amely leginkább a terep egyhangúságában, valamint bizonyos terepelemek textúrázásában vehető észre. Az effektek se sikerültek a legjobban, a robbanások például különösen elrontják az összképet.
Hangilag ismét vegyes hatást értek el a játék készítői: bár Kane és Lynch szinkronhangja a tökéletesség határát súrolja, valamint a többi, játékban szereplő gengszter hangja is egészen jó, az ellenfelek és a többi karakter hangja már sokkal inkább az átlagos minőséget képviselik.
A Kane & Lynch 2: Dog Days legnagyobb hibája talán a rövidsége, valamint az előző rész színvonalától messze elmaradó története. Lynch az előző résszel szemben egyáltalán nem tűnik pszichopatának, csak néha mormog magában olyanokat, amely alapján felidéződik bennünk régi személyiségének emléke. Kane szintén egy megfáradt hivatalnoknak tűnik, a valaha volt laza gengszterstílus szintén a múlté. A történet egyáltalán nincs túlbonyolítva, így valóban egy B-kategóriás, kereskedelmi TV-s akciófilmnek tűnik, szemben a Dead Man remek, összetett sztorijával. Az pedig egyenesen felháborító, hogy a játék alig 5 óra alatt véget is ér, ráadásul úgy, hogy egy-egy részt nem egyszer kezd újra az ember. Halálozás nélkül az összes játékidő valószínűleg a négy órát is alig éri el. A multiplayer módozatok sem tudják megmenteni a játékot, hiszen csupán rövid ideig szórakoztatóak, de nagyon hamar monotonná és unalmassá válnak. Egy ilyen fejlesztőcsapattól, mint az IO Interactive, nem igazán ezt várná el az ember.
Akármennyire is szeretnénk menteni a menthetetlent, a Kane & Lynch 2: Dog Days messze nem úgy muzsikál, ahogy az elvárható lett volna. Az első rész hibáit ugyan sikerült kijavítani, és valamennyire a hangulat is a helyén van, ám mindezzel együtt messze elmarad minőségben a szintén közepesnek számító előd színvonalától. Idén akciójáték-dömping van, így tucatjával lehet ennél a produktumnál szebbet, jobbat találni. Aki nagyon híve az akciójátékoknak, vagy éppen a kooperatív mókáknak, az tehet vele egy próbát, a többiek viszont messziről kerüljék el ezt az alkotást.
