Amikor megtörténik a baj, nincs időnk mérlegelni! Ilyenkor kiderül, hogy ki a tettek emberszabású földönkívülije. Sopánkodás helyett szembe kell szállni a veszéllyel. Ehhez csupán néhány apró dologra van szükség! Elszántságra, bátorságra és egy svájci bicskát lazán kenterbe verő repülő csészealjra, amely robotkart, lézert és talán még egy sörnyitót is rejt magában. Így felszerelkezve már nyugodtan hadba indulhatunk, hogy legyőzzük a gonoszsággal nem spóroló sötét spórát, megmentsük a világunkat és elnyerjük a hölgy szívét. Ja nem... nő ezúttal nincs a dologban, de a játék így is elég szeszélyes.
Előre bocsánatot kérek, de rettentő közhely következik. Változnak az idők... (ugye, szóltam előre). A mondat ugyan elcsépelt, de igaz. Nézzünk egy példát: Régen azt mondtuk, hogy nosztalgiázunk, vagy épp anekdotázunk. Azután már a retro, majd az oldschool szavakkal festettük le a régmúlt nagy pillanatainak felidézését. Az idegen nyelvekből eredő kifejezések beépültek a mindennapokba, természetes módon használjuk őket. Jómagam sem szeretnék lemaradni. Haladni kell a korral! Ezért azt mondom: Az
Insanely Twisted Shadow Planet egy tipikus retrojáték. A kérdés csak az, hogy ez mit jelent számunkra? Van, aki utálja a történelem előtti időkből származó alkotások újragondolását, mások pedig fátyolos szemmel találnak vissza az évekre elfelejtett élményhez.
Véleményem szerint két típusa létezik az évtizedek csendes tóvízéből előhalászott játékoknak. Jó esetben olyan alkotások akadnak a horgunkra, amelyek valóban élvezetes módon adnak vissza egy rég nem látott stílust. Ezeket általában leporolva, kifényesítve, új ötletekkel ékesítve és az aktuális évszámnak megfelelően tálalva rántjuk ki a vízből. De ott van a másik véglet is, amikor egy összecsapott, félkész, felelőtlen játék kerül a hálónkba. Az ilyen alkotások egykori ismert címükből próbálnak megélni, de csak csalódást, pikkelyes játékmenetet és szálkás élményt kínálnak. A legjobb visszadobni őket. Remek gammára éhező játékpecások figyelem! A Shadow Planet mindenféle csali nélkül is kellemes fogásnak ígérkezik! Sem a retrorajongóknak, sem a régi koncepciók ellenzőinek nem lehet oka panaszra, mert a játék meglehetős magabiztossággal navigálta magát az arany középútra.
A történet csak néhány mondatot érdemel. Hősünk békés naprendszerét megtámadja egy aljas idegen tenyészet, amely leginkább kedvetlen fekete spórák és baktériumok képében jelenik meg. Nem kispályáznak, először magát a napot veszik célba, majd onnan terjeszkednek a további égitestek felé. Kedves kis ufonautánk szerencsétlenségére a saját szülőbolygója is itt kering, így végveszélybe kerül. Mit tehet ilyenkor az ember? Akarom mondani a földönkívüli... Beszáll kis fogyasztású, ablakemelős csészealjába, majd visszakettő padlógázzal, mindenkit beelőzve a planéta megmentésére indul.
Ezen a ponton lépünk mi is a játékba, hogy segítsük aktuális hírónk lehetetlen küldetését. Egész pontosan átvesszük az UFO feletti irányítást, azzal repkedünk ide-oda. Kényelmes járgányról van szó egyébként, amelyet idővel mindenféle gyári extrával is felszerelhetünk. A ködlámpa és a parkolás-segítő rendszer talán alaptartozék, de a pályákon barangolva egyéb hasznos cuccokra lelünk. Ezeket mindenképpen applikáljuk gépünkre, mert az optikai tuningon kívül hasznos eszközöknek bizonyulnak. Sőt! Némelyikre mindenképpen szükség van a továbbjutás érdekében. Összesen 9 különféle bizgentyűt telepíthetünk a csészealjra, amelyek legnagyobb része fegyver. A méretes fűrészkorong mellett többek között sorozatvető, rakéta, lézerágyú, radar, pajzs és robotkar színesíti a repertoárt. Az utóbbi gyakran szolgálatunkra lesz. Jobb, ha mielőbb letesszük a nehézgépkezelő vizsgát, mert a csőtöréseknél látott markolókhoz hasonló hidraulikus kart kell majd időnként precízen vezérelnünk. És itt nem egy kitámasztott IFA platójáról dolgozunk újságpapírba csomagolt szendvicset majszolva, hanem egy lebegő csészealjról kell megoldanunk a feladatot. Nem lesz mindig egyszerű!
Természetesen a fegyvereknek is fontos szerepe van! Ahogy azt hasonló Metroid stílusú játékokban megszoktuk, itt is sok-sok lövöldözés vár ránk. Az irányítás klasszikus módon a két analóg karral történik. A bal oldalival űrhajónkat vezéreljük, a jobb kar pedig a lövedékek irányzékául szolgál. Sajnos itt szigorú pontlevonást kellett eszközölnöm, mert a vezérlés messze áll a tökéletestől. Egy kis gyakorlással természetesen elboldogulunk vele, ám a stílus többet követel. Hiszen épp egy ilyen gyors ritmusú, reflexeinket koptató, lövölde az, ahol sokat nyom a latban a kifinomult irányítás. Kár érte... Tovább nehezíti dolgunkat, hogy nincs előttünk egy állandó térkép, amely segítene a navigálásban. Pedig a szerteágazó járatokban időként alaposan eltévedhetünk. Manapság már egy városi kisautóban is alap a műholdas útvonaltervező, ez a fapados csészealj mégsem kapott egy aprócska kis navit. Azon persze én is meglepődtem volna, ha a mélyűr közepén megszólal az Igo-s Moha bá, hogy menj tovább 100 métert és hajts be a körforgalomba... Csupán egy térképet kapunk, amelyet a BACK gomb lenyomása után tanulmányozhatunk, feleslegesen megszakítva ezzel a játékot.
A negatívumok után jöjjön egy kis dicséret is. Remek grafikai megvalósításon keresztül kel életre az egész népéért küzdő földönkívüli története. Persze ez is meglehetősen szubjektív dolog, nem feltétlenül jön be mindenkinek ez a furcsa látványvilág. Nekem személy szerint tetszik, mert letisztult, sallangoktól mentes, ám mégis stílusos és élettel teli. A grafikát természetesen nem a "tripla A" besorolású megajátékokkal kell összehasonlítani, hiszen egy XBLA címről van szó. Ilyen esetben a saját kategóriáját veszem alapul, amelyben tisztességgel megállja a helyét.
Ötletes kis logikai feladványok is helyet kaptak. Ezek egymásra épülnek a játék során, és megoldásukkal újabb és újabb elzárt területet nyithatunk meg. A játék első fele ezért arról szól, hogy minél több pályát és feladatot és teljesítünk, annál több lesz, ami még ránk vár. Elsőre akár ijesztő méreteket is ölthet, és azt gondoljuk, hogy ennek sosem lesz vége. Pedig nem kell aggódni, jönni fog a befejezés, méghozzá 5-6 óra tiszta játékidő után.
Az
Insanely Twisted Shadow Planet nem könnyű! Úgy látszik az arcade címek mostanában együtt járnak az átlagosnál jóval keményebb kihívással. Azt csak bátortalanul jegyzem meg, hogy 15-20 éve még ez volt az általános nehézségi szint, valójában csak a játékosok kényelmesedtek el. Igen, gyerekek! Puhányok lettünk! A kiadók pedig egyre csökkentették a nehézséget, mert rettegtek attól, hogy a kutya nem veszi meg a játékukat, ha már az első pályán elakadnak az érzékeny lelkivilágú vásárlók. Bevallom, ma már én is nehezen viselem, amikor elakadok, vagy ötször egymás után kell nekifutnom valaminek. De az sem jó, ha egy bazi nagy nyíl mutatja végig, hogy merre kell mennünk, vagy ha csukott szemmel, sűrű gombnyomogatások közepette is legyalázunk minden ellenfelet. A lényeg, hogy Shadow Planet nem az "elsőre végigtoljuk" típusból való. Sokkal inkább felbosszantós, és gatyafelkötős!
Letölthető és kedvező áron beszerezhető játékhoz képest dicséretes, hogy még multiplayer rész is helyet kapott. Na persze nem kell hatalmas team deathmatch-ekre gondolni. Szerényebb keretek között állhatunk neki szórakozásnak másod-, harmad- vagy negyedmagunkkal. De akár egyedül is kipróbálhatjuk a többszereplős opciót. A feladat egyszerű: szolidan pislákoló lámpákat kell minél messzebb juttatnunk a minket üldöző méretes ellenség elől. Ennyi. De legalább van! Ideig-óráig még le is köti figyelmünket.
Kinek szól a
Insanely Twisted Shadow Planet? Szinte mindenkinek! Aggódó édesanyák bátran közelébe engedhetik csemetéjüket, mert nincs benne vérözön és letépett fejek. Békés kis játék, amely talán még fejleszti is a gyerek reflexeit és problémamegoldó készségét. A virtuális háborúkban edződött tinédzser FPS szökevények is tehetnek egy próbát vele, mert legalább pontosabb képet kapnak a retro játékok fogalmáról és a korabeli nehézségi szintről. És a felnőtteket is magával ragadhatja a gondolkodás és ügyesség kombinációját remekül ötvöző kis alkotás. Nagyjából ennyit tud ez a játék. Néha nem is kell több.
