Hoodwink

Mindez olyannyira igaz, hogy az országban immáron játékfejlesztésre szakosodott vállalkozás is működik E-One Studio Sdn Bhd néven, akik 2006-ban tették le stúdiójuk alapjait, méghozzá azért, hogy tripla-A kategóriás videojátékokat készítsenek a nagyvilág számára. Az igencsak komoly filozófiával bíró csapat - ha érdekel, nézd meg a honlapjukat - azonban az a helyzet, hogy egy kicsit másként értelmezi a tripla-A kategória fogalmát, Hoodwink címre hallgató első videojátékuk ugyanis finoman szólva is egy középszerű cím lett.


Hogy miért is tesztelünk egy kritikán aluli videojátékot? A helyzet nagyon egyszerű, a fejlesztők saját maguk kerestek fel minket egy elektronikus levél keretein belül, hogy volna-e kedvünk ránézni alkotásukra, amennyiben ugyanis igen, akkor küldenének egy digitális tiszteletpéldányt. Az én figyelmemet már korábban felkeltette a projekt - minden kalandjátékot kiemelt figyelemmel kísérek -, így az e-mail megérkezésekor már szemezgettem a Hoodwinkkel, a stúdió megkeresése miatt azonban végre meg is tapasztalhattam az általa lefestett élményt, ami sajnos több negatívumot hordozott magán, mint pozitívumot. Kezdeném először a küllemmel, ami alaposan kiverte nálam a biztosítékot. Jómagam szó szerint imádom a kézzel rajzolt és megfestett videojátékokat, számtalan művészi értékkel bíró és szó szerint elképesztő háttereket alkalmazó alkotást kaptunk már a múltban, amelyek kiemelkedtek ilyen téren a többi közül. Mivel a Hoodwinkről már korábban kiderítettem, hogy szintén teljesen kézzel rajzolt grafikával bír, amihez ráadásul a cell-shaded technológiát használták fel az illetékesek, alig vártam, hogy lenyűgözzön a látvány, de boldogsághormonok helyett csak keserű epe termelődött bennem.


Hogy legyen összehasonlítási alapunk, ugyebár az epizodikus The Walking Dead kalandjáték az, amely jelenleg ezt a technológiát használja fel a küllem megrajzolásához. Habár az összkép ott sem tekinthető maradéktalanul szépnek, amit viszont a Hoodwink fejlesztői megengedtek maguknak, az egyszerűen borzasztó. A fakó színek, a csúnyán megrajzolt tereptárgyak és úgy nagy általánosságban az egész küllem ugyanis csúnyának nevezhető, de olyannyira, hogy az még a kilencvenes évek végén sem állta volna meg a helyét. Nem tartom kizártnak, hogy amennyiben egy óvodásnak a kezébe nyomnánk egy kifestőt, még ő is jobb eredményt produkálna, mint amit itt láthatunk, cell-shaded technológia ide vagy oda. Na, de hagyjuk is a küllemet és térjünk rá a történetre. Pardon, hogy mit nem engedtem meg magamnak? Történet? Az sajnos srácok-lányok, egyszerűen és vidékiesen szólva: nincs. Habár főhősünknek van neve - Michael Bezzle -, aki amellett, hogy szerelmes, még valamiféle tömeggyilkos és proletárdiktatúrát gyakorló gyár titkait is szeretné leleplezni, de, hogy miért, mikor, hogyan, de legfőképpen minek? Az már sajnos nem derül ki a rövid, alig 3-4 óra alatt kijátszható játékból, sőt, a karakterek rettentően unalmas és brutálisan elnyújtott párbeszédeik esetében is fontosabb volt, hogy mennyire finom a csokoládé és milyen szép kék az ég. (Nagyjából ennyiben kimerül a legtöbb beszélgetés értelme!)


Hogy a sok negatívum után rögtön egy kis pozitívumot is írjak, nagyon tetszett, hogy a játék finoman szólva is egy őrült, amolyan enyhén futurisztikus világot fest le előttünk, ami nem ragaszkodik a bevett klisékhez, nem fontos a hihetőség, a realizmus, így szinte bármi megtörténhet, bármi megeshet, a dolgoknak pedig még képzeletünk sem szabhat határokat. Emiatt egy idióta hippi éppen úgy előkerül a szereplők között, mint néhány futkározó rózsa vagy egy depressziós robot, akinek egyetlen öröme van az életben - akárcsak Gombóc Artúrnak -, a csokoládé. Hogy rögtön visszakanyarodjunk a negatívumok útvonalára - merthogy sajnos több pozitívum nincs a játékban - a játékmenetnek sem sikerült levennie a lábamról. A Hoodwink teljes egészében a point n click kalandjátékok nyomvonalát követi, magyarán ahová klikkelünk, oda megyünk karakterünkkel, ez azonban míg a gyakorlatban azért általában mindig működni szokott, a maláj fejlesztőknek valahogyan ezt is sikerült alaposan elbaltázniuk, mert sokszor hiába kattintunk, hiába akarjuk dupla kattintással megfuttatni karakterünket, az csak áll, mint az a bizonyos lószerszám a lakodalomban. Az irányítás tehát alapjaiban el lett rontva, de ennél sokkal rosszabb, hogy tele van a játék felesleges interakciós lehetőségekkel, a kamerakezelés pedig gyakran teljesen logikátlan.


Ennél lényegesen nagyobb szívfájdalmam volt, hogy fejtörők helyett leginkább csak egyszerű ügyességi feladványok színesítették az unalmas játékmenetet. A The Walking Dead epizódok kivételével egyetlen alkotást sem neveznék kalandjátéknak, amelyik nem tartalmaz elgondolkodtató logikai fejtörőket, éppen ezért a Hoodwink esetében is erőteljesen rezeg a léc, hiszen a feladványok amellett, hogy klisések, még unalmasak is, mindemellett pedig annyi kihívást jelentenek, mint egy felnőttnek kirakni egy 24-es Tom és Jerry kirakóst. Pedig a játékot könnyedén meg tudtam volna szeretni, ha néhány megakasztó, végigjátszást igénylő fejtörő is helyet kapott volna benne, ezzel ugyanis egy kicsit árnyalni lehetett volna a rossz kivitelezést - érezni azért az alacsony költségvetést a háttérben. Az ugyanis, hogy kapjunk el néhány futkározó lényt vagy verjünk fejbe egy robotot a csokoládéjáért, nem tartozik túlzottan a nehezebb feladatok közé, sőt, finoman szólva semmilyen formában sem tartozik a fejtörők közé. A legrosszabb pedig, hogy a feladványok többsége gyakran meg is ismétlődik, amikor pedig már másodszor kellett elkapkodnom különféle kis rohangászó teremtményeket, akkor azt mondtam, hogy nekem ez elég és csak azért nem töröltem le azonnal a játékot, mert a teszt írása közben szerettem volna inspirációt meríteni magamnak az íráshoz.


Hogy mit lehetne még a fentieken kívül elmondani a játékról? Őszintén szólva semmi egyebet, hiszen hiába vannak végre nem számítógéppel, hanem rendes hangszerekkel előadott zenék az alkotás mögött, ha azok inkább az ötvenes éveket, semmint a futurisztikus jövőt juttatják eszünkbe. Bevallom őszintén és férfiasan, hogy nagy reményeket fűztem a Hoodwinkhez, főleg azért, mert imádom a maláj metal zenét, a maláj underground színteret, így gondoltam, hogy játékaik esetében is képesek majd valami olyan pluszt adni, mint például zenekaraik esetében a vadság, de sajnos csalódnom kellett. Ha ez tripla-A kategóriás alkotás, akkor valamit én néztem be nagyon a múltban, hiszen az E-One Studio tulajdonképpen minden olyan hibát elkövetett a játék esetében, ami egy első projektnél csak szóba jöhet. Ha alaposabban kihasználták volna a cell-shaded technológiát, ha nagyobb gondot fordítanak egy összetettebb, de ami ennél sokkal lényegesebb, hogy érthetőbb és kerek egészebb történet megírására, mindemellett pedig jobban előtérbe helyezik a kalandjátékos elemeket, ne adj Isten néhány valódi fejtörővel színesítik az összképet, akkor most nekem sem vérezne a kicsi szívem, amiért egy kezdő csapat első munkájáról nem tudok, szinte csak rosszat írni. Őszintén sajnálom a Hoodwinket, hiszen lett volna benne lehetőség, de a kivitelezés, valamint az idő és talán sokkal inkább a pénz hiánya tönkretette a projektet. Én azért reménykedem benne, hogy nem ez volt az első és egyben utolsó találkozásunk a maláj csapattal, őszintén bízom abban, hogy tanulnak a hibáikból és hamarosan hallunk még felőlük.