Hell Yeah! Wrath of the Dead Rabbit teszt

Igencsak elmebeteg bevezetővel indít a Hell Yeah! Wrath of the Dead Rabbit és ezt a nem éppen érett hangnemet végig meg is tartja. Legfőbb célkitűzésünk tehát nem más ebben a platformjátékban, mint a különböző világok átkutatása a fentebb említett 100 célpont után. Fő eszközeink az Ash teste körül forgó hatalmas körfűrész (ami jetpack-ként és sziklafúró eszközként is funkcionál) és a különféle kézifegyverek lesznek. Ezekből igen szép arzenált vásárolhatunk össze a szorgalmas gyűjtögetés révén megszerzett aranyainkból, van itt minigun, bazooka, de aranyból készült hatlövetű és szenteltvízszóró is (ami a démonok számára durvább, mint a lángszóró). Az utunkba kerülő kisebb ellenfeleknek gyakorlatilag esélyük sincs, a nagyobb falatnak számító nevesített szörnyeknek is elegendő legtöbbször néhány jól elhelyezett találat, némelyikükkel azonban trükközni kell (csak közelharcban sebezhetők, le kell kicsinyíteni, vagy épp csapdába csalni őket, stb.).

A vegyi hulladékot még a robot-gorillaszörny sem szereti.

Amint sikerült hidegre tenni szerencsétlen riválisunkat, valamilyen őrült minijátékot kell teljesítenünk néhány másodperc leforgása alatt. Ha sikerrel járunk, áldozatunk erőszakos és mókás halált hal, például Ash pankrátormozdulatokkal teszi ártalmatlanná, vagy épp ráuszít egy rajnyi vadméhet. Ha nem sikerül rájönni a feladat céljára, vagy letelik az időnk, veszítünk némi életerőt, az ellenfélnek kell még néhány újabb lövés, aztán próbálkozhatunk újfent. Ha az adott pályarészen lemészároltuk a szükséges kvótát, akkor további kapuk nyílnak meg, melyeken keresztül átjuthatunk a következő területre (egy idő után egyébként visszateleportálhatunk a korábban elérhetetlen szobákhoz). A potenciális célpontok megtalálását egyébként a sarokban látható radar és a részletesebb automap is segíti, így az eltévedés veszélye sem áll fent. A tömegesen megjelenő kisebb ellenfeleken és nagyobb szörnyeken túl néhány főellenséggel is meg kell küzdenünk, akiket több fordulóban, sebezhető pontjaikat kihasználva kell elpusztítanunk.

Csak nem Mortal Kombat-os utalás?

A nonstop öldöklésen és ugrándozáson túl időnként az agysejtjeinket is működésre kell bírni, ez jellemző például azon sajnálatos alkalmakkor, amikor ideiglenesen megfosztanak minket fegyvereinktől (mert lesz ilyen, nem is egyszer). Azért persze nem kell megijedni, ezek az apró puzzle betétek elég hamar teljesíthetők egy kis józan ész bevetésével.
Az egyszerű játékmenetből adódóan nem vártam világrengető újításokat a Hell Yeah!-től, de ez nem lett volna szükséges ahhoz, hogy jól el lehessen szórakozni vele. Ezt azonban sajnos valahol elszúrták a készítők, ugyanis a kezdeti pozitív benyomást követően a további játékórák már az unalom jegyében telnek. Hiába sokszínűek a pályák - hiszen találkozunk világűrös, hippis-pszichedelikus, undorítóan cuki, vagy éppen kísértetkastélyos szintekkel is - a tervezésbeli hiányosságok miatt az akadályok túl könnyűek (ha pedig nem, akkor hajlamosak idegesítővé válni), és az ötvenedik szörny kiikszelése után már kezd inkább munkára hasonlítani a halállista teljesítése.

Ezt a szörnyet már-már sajnáltam kinyírni.

A mókás kivégzések nem is mind olyan viccesek (ahogy a többi poén és a számtalan utalás sem ül annyira), ráadásul nem csináltak belőlük 100 különbözőt, így harmadszorra már nagyon szeretnénk továbbnyomni őket, amire persze nincs lehetőség. A fegyverválaszték tényleg nagyon szép, azonban nem kényszerülünk a cserélgetésükre, hiszen lőszerünk végtelen, csak várni kell egy kicsit, ha egyszerre túl sokat lőttünk a mordállyal. Mivel a szörnyek szempontjából teljesen mindegy, mivel zúzzuk őket, így kiválasztunk egy, maximum kettő gyilkolóeszközt a lehető legnagyobb sebzéssel és a játék 90%-ában azzal nyomulunk. A lapos játékélményt az olyan extra kihívások sem dobják fel, mint az űrhajó- és tengeralattjáró vezetés, vagy az ágyúval történő lövöldözés. A sztori és a viccesnek szánt karakterek annyira üresek, hogy rövid időn belül a párbeszédek sem hiányoznak, mégis keresztül kell kattintgatni magunkat rajta, ha épp olyan ellenfélnél kezdjük újra a checkpointot, akivel Ash szellemesnek gondolt szócsatába kezd.

Ash megette a spenótot.

Egyre dögösebb fegyverek vásárlása mellett fejleszthetjük is azokat, vagy Ash-nek adhatunk plusz életpontokat. Élőhalott nyuszink megjelenését is alakítgathatjuk, leginkább a Worms-re emlékeztető idióta kalapokkal és maszkokkal és a körfűrészünk külsejének variálásával, itt mondjuk jópofának találtam azt, amikor a továbbjutáshoz kellett megfelelő álruhát ölteni. A legyőzött ellenfelek sem tűnnek el végleg életünkből (hiszen a pokolban hogy a viharba' halnának meg), száműzzük őket karibi hangulatot árasztó munkatáborunkba, ahol bónuszokat gyártanak nekünk. Milyen kár, hogy ez a kis extra is kidolgozatlan maradt, ugyanis az így kapott jutalmak szinte semmit nem változtatnak a játékon, berakjuk a szörnyeket dolgozni, meg néha pihenőre küldjük őket, ennyi.

Mintha kissé harsány lenne ez a színösszeállítás.

Üde színfolt a középszerűség tengerében a játékot aláfestő zene, ami egyrészt nagyon jól illeszkedik a különböző világok hangulatához és egy darabig egész kellemes hallgatni, még ha platinalemezt nem is fog produkálni. A hangeffektek terén már nem jeleskedik annyira a Hell Yeah!, a szereplőknek nincs szinkronhangjuk, úgyhogy a különböző zajok mellett csak a minijátékok elején ordibáló kommentátort fogjuk hallani.
A grafikáról az első szó ami eszembe jutott: színes. Mint azt később megtapasztaltam, néha túlzottan is, hiszen például a hippis világban az eleve rikító színekkel operáló figurák harsány színkavalkád elé helyezése teljesen kinyírta a látóidegeimet. Ezektől az optikai támadásoktól eltekintve jópofa rajzfilmes megjelenítéssel tálalják elénk a morbid és gusztustalan poénokat, ezzel az egész elmeroggyant univerzummal egyetemben. A nevesített szörnyek megjelenése azért feltételezi a stáb részéről némi tudatmódosító szubsztancia elfogyasztását, különben nem hiszem, hogy eszükbe jutott volna a lufiállaton lebegő Zeusz, a lépegető-robottá műtött élőhalott panda, vagy épp egy méretes ööö... hátsó fertály szerepeltetése ellenségként (persze háttérsztorija is van mindegyiknek).

Vér, verejték és könnyek

Hiába adott több tényező is ahhoz, hogy a Hell Yeah! egy jóféle, a régi szép időket idéző platformjáték legyen (lásd például: Earthworm Jim), sajnos mégsem áll össze a dolog azzá a bizonyos nagy egésszé. A félbehagyott ötletek, fáradt poénok és monoton henteléssé változó játékmenet sajnos kevés az üdvösséghez, így az Arkedo alkotása leginkább egy érdekes próbálkozás maradt. Ha valaki nagyon ki van éhezve egy platformjátékra, vagy csak nem hisz nekem, azért nyugodtan próbálja ki!

Ő egy kicsit nagyobbra nőtt az átlagnál.