A villámsebhelyes homlokú varázslótanonc, Harry Potter idén is meglátogatja a mugli világ mozijait, hogy a titokzatos Félvér herceg segítségével ismét felvegye a harcot a rá leselkedő ezernyi veszéllyel. A mozgó csodát természetesen ezúttal is kíséri az őt megillető játékváltozat, mely remek kikapcsolódást ígér mindenkinek, aki kicsit is szeretne elmerülni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola világában. Mint azt tudjuk, a filmekből készült játékokon mindig is ült valami furcsa átok, s úgy tűnik, ez ezúttal sincs másképp. Vannak olyan dolgok, amelyeken a Kiválasztott sem tud változtatni.
A történet mindenkinek ismerős lehet, aki kicsit is belemélyedt J.K. Rowling világhírű könyvsorozatának hatodik kötetébe, a Harry Potter és a Félvér hercegbe. A világban káosz uralkodik, a varázslók csatározásai, a halálfalók rémtettei egyre több áldozatot követelnek a muglik oldaláról is. A fejetlenség a tetőfokára hág, melynek következtében varázsvilág vezetőjét, Cornelius Caramelt leváltják. Mindeközben Perselus Piton leteszi a Megszeghetetlen esküt. Történetünk főszereplője, Harry Potter a nyár egy részét ismét a Dursley házaspárnál tölti, majd Dumbledore megkéri, hogy győzze meg a volt professzort, bizonyos Horatius Lumpsluckot, hogy térjen vissza a Roxfortba tanítani. Ezután Harry a nyár további részét az Odúban tölti, ahol barátaival készül a hatodik Roxfortos évre... Itt kapjuk meg először Harry irányítását, s innen számolva hat órán keresztül fogunk az ódon kastély falai közt bolyongani, miközben egyre-másra oldjuk meg az elénk tornyosuló kihívásokat.
Az első benyomásom a játékkal kapcsolatban minden képen pozitívnak volt nevezhető. A bevezető videó és a grafika ugyan nagyon nem voltak a toppon (erről majd később), viszont a film eddigi részeiből ismert szólamok az első pillanattól kezdve megalapozták a már ismert univerzum hangulatát. A sorozat előző részeihez hasonlatosan természetesen ezúttal is Harryt fogjuk irányítani - igaz, néhány perc erejéig Ront és Ginnyt is kézhez kapjuk majd -, őt pátyolgatva kell megoldanunk a ránk háruló feladatokat.
A játék valamilyen szinten rendelkezik a sandbox alkotások hagyatékával, melynek következtében a Roxfort szabadon bejárható területet képvisel, a gond az azonban, hogy csak más, a nyitott játékmenetű alkotásokra vonatkozó jellemző nem nagyon van jelen. Maga az egész játék négy tevékenységre épül: kviddics, varázslópárbaj, bájitalfőzés és a címergyűjtögetés. Ezek ugyan le tudják kötni az embert - vagy legalábbis egy részük kellően érdekes -, de rajtuk kívül nem nagyon van más dolog, amit a kastély falai közt tehetnénk.
A különböző küldetések nem közvetlen követik egymást, a köztük lévő idő alatt beléphetünk különböző fakultás csoportok köreibe, címereket gyűjtögethetünk az iskola területéről, vagy éppen a kviddicset gyakorolhatjuk.
A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ezek a plusz feladatok semmilyen kihívást nem tartalmaznak. Nyilván összegyűjtögetni X pajzsot nem könnyű dolog, de inkább idegőrlő, unalmas elfoglaltság, mintsem szórakoztató. Nem beszélve arról, hogy igen hamar elgondolkozik az ember, hogy vajon tényleg megéri-e neki kilométereket rohangálni pár fémdarabért, holott ez alig jár bármilyen nemű extrával.
A másik dolog, amire nagyon mérges voltam az egész játékidő alatt, az maga a kviddics volt. A varázsvilág kedvenc sportja ugyanis méltán megkaphatná a világ egyik legunalmasabb tevékenységét. Amint seprűre szállunk, nincs más dolgunk, mint X ideig átrepülni a velünk szembejövő hatalmas nem köralakú karikákon, melynek következtében Harry pár perc röpködés után el is kapja az áhított aranycikeszt. Ez az egész érdekes is lehetne, ha a gép nem végezné el a mi dolgunkat is. Az irányítás ugyanis katasztrofális... vagyis az a katasztrofális, hogy nincs irányítás. A cikesz repül, Harry pedig automatikusan megy előre és fordul rá a csillogó micsodára. A játékosnak tulajdonképpen semmi dolga nincs. Egyetlen beleszólásunk, hogy az előre meghatározott "drótpályától" néhány méternyire kitérhetünk, de jóformán erre sincs szükség, mivel a már említett egész képernyőnyi nem kör alakú karikákon nem átmenni majdhogynem lehetetlen.
Amilyen unalmas lett az előbb említett két elem, olyannyira jól sikerült a bájitalfőzés és a varázslópárbaj. Ez előbbi kellő kihívást, míg a harc kellő élvezetet nyúlt. Bájitalkeverés során az aktuális mixer tanonc szemszögéből látjuk az asztalt, rajta az üsttel, és a sikeres löttyhöz szükséges hozzávalókkal, melyeket Jamie Olivert megszégyenítő profizmussal és gyorsasággal kell a bográcsba dobálni, különben odaégethetjük az egészet. Ha ez utóbbi bekövetkezne, akkor sincs nagy probléma, az egér heves, jobbra-balra való mozgatásával ellegyezhetjük a füstöt és folytathatjuk aktuális szerünk összeállítását. Eleinte még könnyű dolgokat kell összeállítanunk, később azonban nem egyszer azon gondolkodtam, hogy feladom - konkrétan egy löttynél alig maradt időm, és még fel kellett volna ráznom egy hozzávalót, amit túl hevesen tettem, és a főzet legvégén mindig szétcsattant az egész tárolófiola. Huszadjára persze csak sikerült, melynek következtében elkönyvelhettem magamban: végre akad egy olyan dolog is, amit nem feltétlen gyerekjáték megcsinálni.
A játék csúcspontját számomra egyértelműen a varázslópárbajok jelentették. Akárcsak az eredeti sztoriban, itt is szemben állunk ellenfelünkkel, majd mintegy parancsszóra, szinte egyszerre indítjuk meg a varázslatokat. A játék a sorozat előző részeiből ismert "rajzolós" mágiát használja, tehát az egerünk lesz a pálcánk, s így vele kell különböző motívumokat az asztalunkon leírnunk. A párbajokból a játék során két félével találkozhatunk: egyszer a hivatalos, iskolai szakkörökön végzettekkel, a másrészről pedig a nyílt harcokkal. Az előbbi a szokásos felkonferálásból, meghajlásból, harcból, majd az ismételt meghajlásból áll - tehát a protokoll szabályos betartása jelen van -, míg a nyílt harcok csak úgy derült égből jönnek. Egyszer csak megállít séta közben egy mardekáros, hogy ő lenyom minket, mert kemény - pedig nem -, vagy éppen egy halálfaló ugrik elő a szemközti bokorból.
Szerencsére a megvalósítás is hozza a kívánt minőséget, bár sok kihívásban nem lesz részünk, ugyanis egy meggondolatlanság miatt gyors lezárhatjuk bármelyik meccset. A fabula pedig ím eképpen szól: ha valamelyik ellenfelünket sikerül pár pillanatig harcképtelenné tenni - sikeresen visszaverjük egy átkát, Capitulatusszal földre kényszerítjük, vagy a Levicorpus segítségével fellógatjuk a levegőbe -, attól még az illető ugyan olyan sebezhető marad, s az átkaink elől sem képes kitérni, melynek következtében pillanatokon belül vesztesként kerülhet ki a csatából.
A varázslatok terén sem olyan változatos a paletta, az előbbi kettőn kívül használhatjuk még a Protegot és a Stuport, de itt ki is fújt. Értem én, hogy a Roxfort falain keresztül kötnek a szabályok, de legalább amikor halálfalók ellen harcoltunk lehetett volna több lehetőségünk - nem is beszélve arról, hogy hülyén nézett ki, hogy Bellatrix például csak gyenge, kisiskolás mágiával pusztított, holott ő az egyik legerkölcstelenebb személy, aki bármit megenged magának. A játék irányítását sem nevezném éppen korrektnek, szerencsére azonban még a játszható tartományba esik. Gondjaim legtöbbször a kamerakezeléssel voltak - csigalépcsőn lemenni egy borzadály volt-, de például, amikor Vingardium Leviosa segítségével kellett volna különböző tárgyakat dobálni, végképp fel is adtam. Egyszerűen lehetetlen pontosan célozni - mi több, lehetetlen egyáltalán célozni -, a lövés erejét sem változtathatjuk, egyszóval, vagy jó helyen állunk és sikerül, vagy nem.
A másik gondom a játék technikai részével adódott. Az átvezető videók elnagyoltak, mintha az ezredforduló első részéből származnának, a szereplőkre rá sem lehet ismerni, mindenki kockafej kapitányt játszik, ráadásul aki nem ismeri az eredeti történetet, esetleg még vár a filmre, annak még az le is lövik a csattanókat. Maga a látvány sem fogja beragyogni a csillagtalan eget. Egyszerűen csúnya. A textúrák el vannak mosva, az effekteknek nyoma sincs, az összes diák ugyanúgy néz ki, ráadásul az egész világ statikus, élettelen. A zöld mezőkön a fű nem lengedez, ugyanis nincs más, csak a zöld színű talaj, néhol látni egy-egy bokrot, de ezzel ki is fújt.
Harry Potter kalandja a Félvér herceggel olyan lett, mint amilyenre számítani lehetett. Átlagos filmátirat, amely minijátékokkal és gyűjtögethető micsodákkal próbálja maga elé szögezni a varázslótanonc lelkes híveit. Vannak jó pillanatai ugyan a játéknak, de ezek abszolút kisebbséget képeznek az unalmas, klisékkel dúsított elemekkel szemben. Pedig ha valami, akkor Harry Potter hatodik kalandja megérne egy minőségi átiratot.
Else hiszem hogy ez friss játék, mintha 4 éves lene.
