Lehetne itt számokkal dobálózni, esetleg a játékiparra gyakorolt hatás is megérne egy külön bekezdést, de talán a legbeszédesebb az lenne, ha beszúrnék egy fotót arról, hogy régebben milyen sorok várták egy-egy újabb FF megjelenését, nyilván a felkelő nap országában. Sokszor és sok helyen kifejtettem már, hogy nekem a nagybetűs játék is ebből a sorozatból került ki (FF 8 egészen pontosan).
Arról azonban már jóval kevesebb szó esett, hogy azért a sokat kritizált Lightning-kaland előtt is volt két olyan epizód a franchise történetében, ami (joggal) verte ki a rajongók biztosítékát. Egészen pontosan a kilencedik, illetve tizenkettedik részről beszélek. Igen, arról az epizódról, ami több, mint 10 év után egy HD Remaster verziót kapott.
Többszörösen is bajban vagyok a teszt elkészítésével. A legerősebb indok talán az, hogy én tiszta szívemből gyűlöltem ezt az epizódot, sokmillió emberrel karöltve. 2006-ban járunk, pár évvel az iszonyúan félrement MMO, a XI megjelenése után. A rajongók nagyon vártak valami hasonlót, mint a tízedik rész, finoman szólva is ki voltak (voltunk) éhezve. Erre érkezik ez. Félreértés ne essék, egy remekül összerakott darabról volt/van szó, csak egészen másra számítottunk.
A legelső ilyen változtatás a designert érintette, aki nem volt más, mint a legendás Hiroyuki Ito. Mint később kiderült, ez az egész programra rányomta a bélyegét, amit nem mindenkinek a gyomra vett be. Egyrészt a Final Fantasy játékok arról voltak híresek, hogy teljesen eltérő univerzumban játszódnak, egészen lazán kötődve egymáshoz: mindig van egy Cid nevű karakter, Potion, Phoenix Down, megidézhető szörnyek, satöbbi.
Ezzel szemben itt Ivalice világában járunk. Ott, ahol a méltán híres Vagrant Story, illetve a Final Fantasy Tactics is játszódik. A nagyobbik baj az, hogy olyan elképesztően feminin hősöket álmodtak meg a finoman szólva is kérdőjeles sztorinak, ami szerintem alapjában ölte meg az egészet. Emlékezzünk vissza, mennyire imádtunk Squall, Cloud, esetleg Tidus "bőrébe bújni". Ezzel szemben itt egy lehetetlenül sótlan, antipatikus bagázst kapunk (Balthier-t leszámítva talán), amit a kvázi főszereplő, Vaan koronáz meg.
Férfiasan bevallom, a mai napig nehezen veszi be a gyomrom, olyannyira, hogy most, a cikk írásának pillanatában is hagytam, hogy kinyírják és nem voltam hajlandó feléleszteni. A csapat közötti kohézió teljes hiánya főleg a XV után még sokkal szembetűnőbb egyébként. Oké, eleget merengtem, térjünk rá arra, hogy mitől lesz mégis egy nagyon jó extra kiadás a Zodiac Age.
A legelső ilyen dolog, hogy a fejlesztők fantasztikus munkát végeztek a grafikával. Mielőtt nagyon ekéznénk a dolgot, kicsit gondoljunk bele abba, hogy nem egy, hanem két generációs különbséget kellett áthidalniuk, így még nagyobb bravúr az, hogy ilyen szintre hozták fel. Persze azért bőven érződik rajta a kor, ne várjunk csodát, de amit lehetett, azt megtették.
Főleg a szereplőkön érhető ez amúgy tetten, mert (grafikai szempontból) kifejezetten pofásak lettek. A másik durván nagyszerű pont a gambit szisztéma, a harcok, illetve a licence board. Egészen döbbenetes, hogy egy bő tíz évvel ezelőtt megálmodott harc és fejlődési rendszer nem hogy öregedett volna, hanem egyenesen olyan frissnek hat, mint egy mentolos cukorka valamilyen pusztító buli másnapján.
A küzdelem valós időben zajlik, minden ellenségünket látjuk a térképen. Egy szereplőt tudunk csak irányítani (de bármikor válthatunk közöttük), viszont itt jön a képbe a már emlegetett gambit dolog. Ennek segítségével paraméterezni tudjuk, hogy társaink a különféle szituációkban hogyan viselkedjenek. Beállíthatjuk, hogy ha valakinek 70% alá zuhanna az életereje, akkor azonnal gyógyítsák fel.
Megadhatjuk, kit támadjanak, mikor, milyen módon. Képtelenség felsorolni a variációkat, viszont ez olyan lehetőségeket rejt magában, ami párját ritkítja és iszonyúan dinamikussá teszi az összecsapásokat. És nem, sosem degradálódik egyszerű gombnyomkodássá, vagy válik unalmassá. A különféle licenszek megvétele, illetve jobok megjelenése is kiemelkedik.
Minden egyes karakternek adnunk kell egy foglalkozást, amik alapvetően befolyásolják majd a képességeit, lehetőségeit. Ezt egyébként a klasszikus, régi epizódokból hozták vissza, plusz azért lehet sejteni azt, hogy melyik kaszt kihez illik. Vaan például tolvaj, Basch lovag, Penelo fehér mágus, satöbbi.
Ahhoz, hogy új fegyvereket, varázslatokat, technikákat tudjunk használni, először a sakktáblára hasonlító licence board-on kel megnyitnunk, majd utána a különféle árusoknál pedig meg kell vennünk az adott harceszközt/varázslatot/kiegészítőt. Szintén ezen keresztül tudjuk növelni életerőnket, manánkat, varázslataink erősségét, sebzésünket, valamint a keményebb megahalál csapásokat is itt tudjuk aktiválni.
Az összecsapások után kapunk pontokat a fejlődéshez, tehát a farmolás lehetősége adott. Erre amúgy szükségünk is lesz, mivel nem könnyű a játék, ráadásul összesen kettő darab különböző foglalkozást taníthatunk meg mindenkinek, így ez szinte kötelezővé válik. Ejtsünk pár szót a történetről, mert azért nem feltétlenül rossz, csak nagyon más, mint a megszokottak.
Ugye szinte az összes FF epizód iszonyúan grandiózus, általában nekünk kel megmenteni az adott világot, esetleg bolygót a pusztulástól. Itt ezzel szemben két nagyobb birodalom közé beékelődött apró királyság, Dalmasca boldogulásáért küzdünk, különféle politikai intrikák áldozatává válva. Sokkal földhözragadtabbak az események, mint bármikor máskor és teljesen hétköznapi feladatokat kell megoldanunk.
Pont emiatt hiányzik az ív az elbeszélésből, az egész játék elejét leszámítva nincs benne nagyon kilengés, haladunk a megkezdett úton és puff, egyszer csak a stuff végére érünk. Van még kettő darab újítás, amik az abszolút modernizáció jegyében születtek.
Az egyik a szinte folyamatos autosave, ami ugye az eredeti kiadásban nem volt jelen, ott csak kristályoknál menthettünk. A másik pedig az idő felgyorsítása, ami az alapból sem túl lassú tempó feltekerésére szolgál. Szóval kapunk egy nagyon jól átgondolt, a végletekig csiszolt feldolgozást, de néhány baki még így is belecsúszott, amiről szót kell ejteni.
Noha a felcsendülő dallamokat teljesen újraírták (kiválóan sikeredtek), valamiért a szinkronhoz nem nyúltak. Szereplőinknek kissé érthetetlen módon olyan a hangja, mintha egy doboz belsejéből beszélnének, ami rendkívül idegesítő, ráadásul az egyébként is necces "jellemmel" rendelkező egyének elképesztően antipatikus hangkarakterisztikát kaptak. Vaan például egy igazi arrogáns kis nyamnyam (igen, tényleg ennyire idegesít), de a többiek sem sokkal jobbak. Ugye kivétel nélkül minden Final Fantasy játék egyik csúcspontja a megidézhető szörnyek serege. Ugyan itt is kapunk ilyeneket (Esperek), de sajnos itt nem éljük át azt a katartikus érzést, ami mondjuk egy Shiva vagy Ifrit megidézésével jár.
Az ár is talán egy kicsit necces, hiszen aki anno már beleölt 160 órát, annak semmi újat nem mutat a játék a csinosított grafikán kívül. Oké, kicsit sarkítottam, mert ott a Trial Mode, ami száz, egyre nehezedő összecsapásba dob be minket, de csak ezért nem feltétlenül éri meg kicsengetni az árát újra. Viszont minden rossz érzést félretéve egy nagyon jó JRPG-t kapunk a pénzünkért cserébe. Egy kicsit belepillanthatunk segítségével abba az időbe, amikor a hasonló minőségű alkotások szinte havonta érkeztek, viszont így 2017 közepén már unikumnak hat.
Próbáljátok benyelni az antipatikus szereplőket, a földhözragadtabb sztorit és tegyetek egy próbát ezzel a játékkal, mivel talán az utóbbi idők egyik legjobban sikerült újra kiadása egy egészen káprázatos és élvezetes harcrendszerrel megtámogatva.
Final Fantasy XII: The Zodiac Age / Tesztplatform: PlayStation 4
a polcon a helye- Stílus: JRPG
- Megjelenés: 2017. július 11.
- Ár: 14.990 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Rendkívül jól sikerült feldolgozás
- Abszolút hiánypótló alkotás
- A harcrendszer és a dinamika továbbra is zseniális
- Fura minőségű szinkron
- A szereplők talán a leggyengébbek a franchise történelmében
- A sztori sokkal földhözragadtabb, mint bármikor máskor