Fallout: New Vegas teszt

Amikor 2008 őszén megjelent a Fallout harmadik része, minden egyes új rajongóra, a játékot dicsérő emberre jutott egy olyan egyén, aki mélységesen megvetette a sorozat legújabb tagját, és ahelyett, hogy belevetette volna magát a Washington romjai között játszódó poszt-apokaliptikus kalandba, inkább magába fordulva zsörtölődött azon, hogy miért kellett megváltoztatni a már jól működő koncepciót. Nos, ők azok az emberek, akiket csak sajnálni tudok. Ugyan a Fallout 3 rengeteget változtatott az első pár rész által kitaposott ösvényen - vagyis inkább teljesen más úton ment -, és sokak szerint nem volt más, mint egy világégés utáni környezetbe öltöztetett Oblivion, mégis elsöprő sikert aratott. Ez részben köszönhető volt annak, hogy hasonló témájú játékokkal nem nagyon vagyunk eleresztve, így minden egyes, akár bugokkal teleaggatott gyöngyszemnek örülünk, részben pedig annak, hogy a játék szimplán kegyetlenül jóra sikeredett.
Akik azonban mégis az első részek szellemiségét szerették volna viszontlátni, ezért csalódtak, most talán megtalálják a számításukat, ugyanis a New Vegas-t már nem a Bethesda műhelyében hegesztették, hanem az Obsidian főhadiszállásán. Hogy ez miért örvendetes hír? A válasz egyszerű: az Obsidian Entertainment nagyrészt a hajdani Black Isle Studios tagjaiból verbuválódott, akik az első részeket is fejlesztették. A csapat tehát adott, a technológia megvan, lássuk, mi sült ki belőle.


Indítás után a New Vegas egy meglehetősen stílusos bevezető videóval kezd, melyben tanúi lehetünk annak, amint néhány fickó egy futár holttestének ássa a sírt. Mint az néhány képkockán belül kiderül, mi vagyunk az a szerencsés nyertes, akit egy, a túlvilágra vezető nyereményjáték győzteseként hoztak ki. Amikor mocorogni kezdünk, rájönnek, hogy még nem is vagyunk annyira holtak, ezért egy, a fejünkbe orientált golyóval felteszik a pontot az i-re. Hősünk pár nap múlva egy orvosnál tér magához, mint kiderül, egy Victor nevű robotnak köszönhetően, aki az élet szikráját még észlelte bennünk, ezért kiásva a gödörből a doktorhoz vonszolt minket. Célunk egyszerű, ki kell derítenünk, hogy kik és miért próbáltak meggyilkolni minket.

A New Vegas 204 évvel a Nagy háború, és 3 évvel a Fallout 3 után játszódik. A helyszín az első Fallout játékokhoz hasonlóan ismét a nyugati part, ezúttal Nevadában barangolhatunk mutánsokra vadászva. A történet két részre oszlik. Az első szakaszban "gyilkosunk" nyomára kell bukkanunk, az általa hátrahagyott nyomokból olvasva kell eljutnunk hozzá, azaz nemmeglepő módon New Vegasba. A második rész főleg a Strip körül zajlik (ez New Vegas főutcája, a kaszinóknak ad otthont és csak útlevéllel juthatunk be), és a város jövőbeli sorsáról szól.
Mint láthatjuk, a történet fele annyira nem epikus, mint az az előző részekben volt. Nem a menedékünket kell megmentenünk, nem a falunkon kell segíteni, és nem is tiszta vizet kell biztosítani az embereknek. Itt csupán egy - esetleges - bosszúról, illetve az erőforrások feletti hatalomról van szó. Persze aki akarja, rendesen felkavarhatja a Mojave vadvidék poshadt állóvizét...


A New Vegas körülbelül ugyanakkora bejárható területtel gazdálkodik, mint azt két éve a Fallout 3 esetében láthattunk, mégis, valamiért sokkal több az üresjárat benne. A washingtoni területeknek szinte minden négyzetmétere meg volt töltve, akármerre mentünk, mindig beleakadtunk valamibe, vagy éppen valakibe. Lehet, hogy csak a hű természetábrázolás miatt, de New Vegas környékén rengeteget lehet barangolni anélkül, hogy bármivel is találkoznánk. Persze, a prérik már csak ilyenek, nem lehet minden szikla mögött településeket találni, de akkor is, úgy érzem, hogy egyszerűen kevés, amit a játék nyújtani tud. A meglévő területek persze szépen kidolgozottak, és ami még fontosabb, nagyon változatosak. Barangolhatunk kiszáradt tómedrekben, havas hegycsúcsok között, kietlen sivatagokon át poros kis falvakban. Megfordulhatunk New Vegasban, mely a háború előtti múltat idézi, vagy éppen a Hoover gátnál, mely az egész környék energiaellátásáért felel (ezáltal történetileg az egyik legfontosabb terület, gyakorlatilag azonban alig fogunk ott tölteni egy kis időt).


A poszt-apokaliptikus játékoknak mindig is volt egyfajta különleges atmoszférájuk, és a Fallout sorozat ezt az érzést mindig igényesen volt képest tálalni. Ez a New Vegas esetében sincs másképp, a játék tipikusan antiszociális game, azaz aki egyszer leül elé, az nem áll fel egy darabig. A játékidő normál fokozaton 35 óra körül mozog, ami a mai alkotások végigjátszási idejéhez mérve egész szépnek mondható. Aki persze több ideig szeretne a Mojave pusztaságon bóklászni, esetlegesen már-már teljesen realizmus közeli szinten megtapasztalni, milyen is a túlélésért való küzdelem, annak meleg szívvel ajánlom a Hardcore módot, amely egészen új szintre emeli a játék nehézségi fokát. Ezen a fokozaton kötelező bizonyos időközönként ennünk, innunk, ezen felül a töltényeknek súlya van, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy hamar elérjük teherbíró képességünk határát. Az előbbieken túl a Stimpack nem instant gyógyít, hanem idővel regenerálja a sebünket, a nagyobb sérülések kezeléséhez (végtagtörés) pedig orvos szükséges. Természetesen az ellenfelek erősebbek, mint az "árkád" fokozatokon, mi pedig sokkal kiszolgáltatottabbak leszünk... úgy mindennel szemben. Bátran ajánlom mindenkinek a HC módot, aki eddig a játék könnyedsége miatt fanyalgott (nyugodtan kapcsolja be bárki, a menüben bármikor deaktiválható).


Újítás a Fallout 3-hoz képest, hogy megjelent a különböző frakciókhoz való viszony is, így ezúttal már nincs meghatározva, hogy ki a jó, és ki a rossz fiú. A játék két legnagyobb csoportja az NCR [Új Kaliforniai Köztársaság] és a többnyire csak légióként emlegetett Cézár légiója [Ceasar's Legion]. Az, hogy kinek segítünk, abszolút rajtunk múlik, és bár a felekhez való viszonyunk nem befolyásolja közvetlenül azt, hogy mennyire fogadnak el minket az adott frakció tagjai, azért nem árt, ha végérvényesen letesszük a voksot valamelyik csapat mellett. Ha például az NCR mellett döntünk, akkor annak a küldetéseivel legtöbbször a Légió ellen kell dolgozni, így előbb vagy utóbb, néhány stikli után megutál minket az ellenkező csoport. Szerencsére ez nem feltétlen probléma, ha ugyanis felvesszük az adott frakció ruháit, akkor automatikusan egynek tekintenek magukkal, így bárhova észrevétlenül, feltűnés nélkül beszivároghatunk. Ilyenkor azonban nem árt két dologra figyelni. Egyrészt, ha végeztünk a feladattal, érdemes visszavedleni az eredeti páncélunkba, mert lehetünk akármekkora puszipajtások az NCR-ral, ha légiós szerelésben mozgunk, igen hamar golyót kaphatunk a fejünkbe. Másrészről, a társainkat nem tudjuk öltöztetni, így ha például Booner velünk van - aki bosszút fogadott a Légió ellen felesége halála miatt -, akkor hiába is nézünk ki úgy, mint Russel Crow a Gladiátorban, igen hamar egy felénk suhanó dárdával találhatjuk szembe magunkat.
A fenti kettőn kívül persze sok kisebb banda is megfordul a Mojave pusztákon, sőt, egy kisebb szerepet kap még az Acéltestvériség [Brotherhood of Steel] is.

Újításnak tekinthető még a barkácsolás továbbfejlesztése és a kotyvasztás megjelenése is. A munkapadoknál lehetőségünk van a fegyverünk finomhangolásával játszadozni, a tábortüzek melegénél pedig különböző gyógyító löttyöket és egyéb finomságokat kotyvasztani. Sajnos azonban, míg ez utóbbi dolog könnyen használható - csak éppen teljesen felesleges -, addig a munkapadod részeknél az első percekben csak heves fejvakarást produkálhatunk. A rendszer nem csak szokatlan, de átláthatatlan és nehezen kitanulható is.


Remek újításnak szánták, de szintén elbaltázták a tölténytípusok bevezetését is. A New Vegasban a különböző ellenségek eltérő töltényektől hajlandóak csak elhalálozni, ami elsőre jól hangzik, csak éppen nagyon macerás a kivitelezés. A páncél nélküli, puha külsővel rendelkező ellenségeket könnyen eliminálhatjuk, ám a keményebb dögöknek először a páncélértékét kell levinnünk. Ez így nem is lenne probléma, más játékokban is láttunk már ilyet, a megoldás ugyebár annyi, hogy páncéltörő tölténnyel levisszük az ellenségek védelmi értékét, majd sima golyókkal végleg padlóra küldjük. A kivitelezés azonban elég gyatrára sikeredett, ugyanis a játék azt nem jelzi, hogy aktuálisan milyen töltény van a fegyverünkbe. Röviden szólva, hiába tudjuk, hogy mitől döglik a légy, ha egyszerűen nem tudjuk, hogy a három -féle töltény közül melyik az, amire nekünk szükségünk van. A skulóválasztás ugyanis nem menüben végezendő, hanem éles játékban a 2-es gomb szapora nyomkodásával, viszont sohasem tudjuk, hogy mi van éppen betöltve. Ilyenkor két opciónk van: vagy elkezdjük lőni az adott ellenséget, és reméljük a legjobbakat, vagy ha tudjuk, hogy melyik tölténytípusból körülbelül hány darab van, akkor addig váltogatjuk őket, amíg egy körülbelül megfelelő darabszámú készletet nem jelez a jobb alsó sarok... Lényeg a lényeg, az alkalmazás macerás, így érdemes minél hamarabb feltápolni magunkat, hogy mindegy legyen a mutáns korcsoknak, hogy melyik golyóval küldjük át őket az örök radioaktív mezőkre.

Ami a technológiát illeti, sajnos szemernyit sem változott a Fallout 3 óta. A grafika teljesen rendben van, ugyan néhol kissé kopottas, azért máig majdnem magam alácsinálok, ha arra gondolok, amikor a sarkon befordulva egy halálkarommal [Deathclaw] találtam szembe magam.
Ami elszomorít az az, hogy a játék alatt duruzsoló Gamebyro engine kezdeti hibái még mindig jelen vannak. Ha felemelünk egy tárgyat egy asztalról, akkor minden rajta lévő cucc lebegni kezd, az NPC-k hajlamosak átesni a padlón, illetve sokszor indokolatlanul leesik az FPS szám is. Ezek a hibák már az Oblivionban is megvoltak, azért 4 év alatt illendő lett volna kijavítani őket.

A hangok nagyszerűen sikeredtek, egy rossz szavunk nem lehet sem az effektekre (nagy részüket a Fallout 3-ból emelték át), sem pedig a szinkronra. A zenék kellően sejtelmesek, megadják az alaphangulatot, aki pedig jobban bele akar mélyedni az '50-es évek alapján kreált jövő atmoszférájába, bármikor bekapcsolhatja a rádiót, hogy azon élvezhesse ezen korszak zeneműveit.


A cikk vége felé haladva nem árt, ha azért eloszlatok minden kételyt a játékkal, esetleg annak megvásárlásával kapcsolatban. Ha azt kérdezitek, hogy megéri-e megvenni, a válaszom egyértelműen igen. És hogy mi a helyzet azzal a pár negatívummal, amit említettem? Egyszerű, minden rossz dologra, elbaltázott újításra jut kettő tökéletesen kivitelezz opció is. Ugyan a töltényekkel való operálás meglehetősen el lett szúrva, de a csapatpanel [Companion Wheel] nagyszerű újítás lett. Ennek annyi a lényege, hogy a társainknak ezentúl nem párbeszédek formájában adhatjuk az instrukciókat, hanem egy kör alakú panelről kiválasztva a dolgokat.
Lehet, hogy kevés a város, a nagyobb helyszín a játékban, de amik vannak, azok egytől egyik nagyon kidolgozottak, elég csak a 22-es menedékre, vagy Jacobstown-ra gondolnunk. A barkácsolás feleslegesen lett túlbonyolítva, de kárpótol minket az az ezernyi színes karakter és küldetés, akik/amik a New Vegasban várnak ránk. Találkozhatunk emberrel, aki ghoulnak hiszi magát, szuper mutánssal, aki kiváló polgármesternek bizonyul, és a légynek sem tudna ártani, vagy éppen éjfattyúval, aki mindig az unokáit emlegeti takaros szalmakalapja alól. És akkor még nem is említettem, hogy ha kedvünk szottyan, akkor a kaszinókba ellátogatva elverhetjük az összes pénzünket is a szerencsejátékokon.


A Fallout: New Vegas nem véletlen nem Fallout 4 néven fut. Számtalan újítása ellenére sem képes továbblépni a harmadik epizódon, történetileg inkább kiegészíti a poszt-apokaliptikus világ történelemkönyvének már meglévő részeit, mintsem hogy új fejezetbe kezdjen bele. Ezzel persze nincs semmilyen probléma, minden hibája ellenére (amikről tudjuk, hogy hamarosan javításra kerülnek) a játék úgy jó, ahogy van. A Gamebyro engine modder-barát mivoltja már most garanciát jelent a hosszú élettartamra, és ha hihetünk az illetékeseknek (márpedig miért ne tennénk), akkor hamarosan letölthető tartalmak fogják tovább bővíteni a lehetőségeinket. Aki szerette a Fallout 3-at, az minden bizonnyal a New Vegasért is odalesz, akinek pedig az nem jött be, tegyen egy próbát, hátha az Obsidian munkája képes számára azt a pluszt nyújtani, amit az előző részből hiányolt. Száz szónak is egy a vége, ha megvan a megfelelő mennyiségű kólás kupak, irány a legközelebbi beszerzőhely, ahol rátehetjük a mancsunkat a saját példányunkra. A szórakozás garantált.