F.3.A.R. teszt

A történet:


Amikor egy Nő úgy istenigazából pipa, akkor ideje nyúlcipőt húzni és egy másik lakható dimenziót keresni, egyébiránt beláthatatlan következményeknek nézünk elébe, amely akár ismert univerzumunk pusztulását is jelentheti: nos, Alma remekül példázza az efféle drasztikus eseteket. A csapongó érzelemvilágú hölgy azóta sem bír féket vetni heves indulatainak, hogy az első részben sikerült alaposan megtizedelnünk ellenségeinek számát az ő hőn imádott kicsi fiával, Point Man-nel, kinek valódi nevét azóta is homály fedi. Alma másvilági énje ez alkalommal is a bosszúra esküszik, ennek beteljesülésének érdekében pedig nem rest olyan radikális eszközökhöz nyúlni, mint mondjuk egy dimenzió bekebelezése, az érintettek meg persze éppen mi vagyunk.

A második rész után újfent Point Man szerepében tetszeleghetünk, akit idővel arcát takaró maszkjától és szabadságától is megfosztottak az Armacham Security emberei. Hogy miért? Passz. A lényeg, hogy a börtönből való menekülés pompás alkalom az irányítás elsajátításához. Még Fettel testvérünk is felbukkan, akinek előtte golyót repítettünk a fejébe, hogy fátylat vetve a korábbi nézeteltéréseinkre segítsen minket - mondanom sem kell: szakrális képességeivel persze.

Alma ereje és haragja ekkorra már iszonytató méreteket öltött, édesanyánk ugyanis fejébe vette, hogy mindenestül lecseréli dimenziónkat a sajátjára. És miként még egy férfi sem járt jól, ha dolgozószobáját átrendezte egy nő, úgy az Archam emberei sem nézik jó szemmel Alma tevékenységeit, és azon vannak, hogy minden a korábbi eseményekre utaló nyomot eltűntessenek.

A mi dolgunk nem más, mint Paxton Fettellel vállvetve ezt megakadályozni, lemészárolni minden ellent, megtalálni édesanyánkat és közben lehetőleg túlélni minden paranormális "tevékenységet".

A játékélmény:


A F.3.A.R. gyeplőjét köztudottan a Day 1 Studios vette át, a Monolith-ot pedig egész egyszerűen letaszították a fejlesztők batárjáról, s azt kell mondjam, ez cseppet sem vált hasznára a címnek, a Day 1 stúdió ugyanis teljhatalmának kábulatában egy olyan mederbe terelte a játékot, amelyben esélye sem volt kiemelkedni a fantáziátlan kortárs címek közül. Noha a F.3.A.R. gyártásában még két olyan rendkívül tehetséggel megáldott horror-szakértő is részt vett, mint John Carpenter rendező/producer (A dolog, Halloween, A rémület torkában) és Steve Niles író (30 Days of Night), a végkifejletet még ők sem voltak képesek az első két rész színvonalára emelni. Hogyan is várhatnánk el tőlük, ha a játékélmény a "menj be, ajtó becsuk, katonák/szörnyek kinyúvaszt, ajtó kinyílik" prózai koncepciójára épül?

Sajnos diplomatikusabban nem tudom megfogalmazni: a játék során sokszor úgy éreztem magam, mintha egy arcade gép előtt csücsülnék, amin a The House of the Dead és a Mechwarrior fárasztó keverékét játszom, éppcsak innovatívabb grafikával és az apróm sem fogy. A kampány mód egész egyszerűen semmi olyat nem nyújt, ami az első két részt varázslatossá tette, s bár a túlvilági fenevadak között akad, amelyikben megbújik némi fantázia, a lidércek és egyéb ellenfelek felbukkanása azonban abszolút kiszámítható, és egyetlen olyan mozzanatot sem tapasztaltam, ami akár a legkisebb meglepetést is kiváltotta volna belőlem. Azt is pontosan tudtam, mikor érkeznek megtermettebb és markánsabb ellenfelek, mikor jön el az ideje egy fárasztó BOSS-harcnak és mikor térünk vissza a halomra ölhető kiskatonákhoz: ezzel a fogással a Day 1 hozzávetőlegesen tíz évvel ezelőtti koncepciókhoz nyúlt vissza, amikor is igen közkeletűek voltak az efféle elemek.

Már a franchise első két epizódjának történetmenete is hajlamos volt megizzasztani a legelvetemültebb krimi-thriller fogyaszóinak szürkeállományát, no de a legújabb részhez képest azok keménylapos mesekönyveknek számítanak. A F.3.A.R. sztoriját még egy valamirevaló Nathaniel Bumppo sem lenne képes nyomon követni, nemhogy egy olyan átlagos játékos, mint jómagam! Többen is írták már korábban, hogy egész egyszerűen azt sem tudják, éppen miért ölik halomra azokat a durva modorú katonákat, s különösebb magyarázattal még az - egyébként pazar - átvezető videók sem szolgálnak. A pályák és objektívák mintha random módra, összefüggések nélkül követnék egymást.

Régóta ismeretes előttünk, hogy a F.E.A.R. harmadik részében Fettel testvérünk bőrébe is belebújhatunk - akinek homlokán a heg lövedéknyomot képez (Rejtő után szabadon) -, de ez szinte semmi extra mókával sem hinti meg az élményt. Persze, használhatjuk természetfeletti képességeinket az olyan tetszetős kivégzések érdekében, mint az ellenfelek szétrobbantása, stb. Ugyanakkor hiába leng minket körbe a misztikus vérfátyol, hiába haltunk már meg, a katonák mindezek ellenére ugyanúgy képesek minket elpusztítani, mint szeretett testvérünket. Eme opció ugyan hangzatos, de egy csöppet sem teszi élvezhetőbbé a kampányt.


Az egyjátékos mód tehát emberesen alulmúlta magát, így a F.3.A.R.-nek nem maradt más reménye, mint maradék módarmadálya, mely - be kell valljam - módfelett érdekes gyöngyszemeket rejt, egyik-másik még kifejezetten izgalmasnak is mondható. A pompásan csengő "F*cking Run" történetesen remek szórakozást biztosít; eme módban nincs más dolgunk, mint egy "Halálfal" elől rohanni, miközben fegyveres arzenálunkkal beretváljuk az akadályként elénk gördülő katonákat, az izgalmakat pediglen tovább fokozza, hogy amennyiben mi vagy éppenséggel társunk kifekszik, a móka kezdődik elölről. A "Contractions"-ben az ellenfelek kereken 20 hullámát kell átvészelnünk a különböző barikádokat segítségül hívva. Kissé monoton, ámde jó ideig el lehet vele szórakozni. A módok közül is talán a legnagyszerűbb és legegyedibb a "Soul Survivor", illetőleg a hozzá igen hasonlító "Soul King": előbbiben csupán a négy játékos EGYIKE próbálja birtokba venni a többiek testét, míg utóbbiban valamennyi játékos démon, s céljuk az, hogy az összes lelket megkaparintsák.


Záró gondolatok:

A kifogástalan külsőbe burkolt rettegésből nem lehet kinőni. Az évek során megtapasztaltam, hiába hiszem magamat évről-évre érettebbnek, az interaktív horror a filmekkel ellenben egyszerűen nem enged ki a markából. Egy megvilágosodott buddhista szerzetes lelki békélyével ültem le az Xbox 360 elé és ugyanilyen állapotban láttam hozzá a játékhoz: ugyanis biztosra vettem, hogy össze fogom csinálni magamat. Ha létezne egy engem ábrázoló hatalomkártya, a speciális képességek lajstromában alighanem az lenne az első, hogy "egy angol Lordot megszégyenítő higgadtsággal és kimértséggel képes végigjátszani bármilyen horrorjátékot" - ez tény és való, bár azzal már ritkábban dicsekszem el, hogy a fapofa mögött egy halálra váltan sikongató tinilány bújik meg, aki minden váratlan nesztől két évet veszít az életéből. Pusztán azért mondtam el mindezt, mert időtlen-idők óta a F.E.A.R. 3 volt az egyetlen, amit úgy játszottam ki, hogy közben a másnapi buszjegyek árát kalkulálgattam. Unalmamban. A játék ugyanis az égvilágon semmi érzelmet nem volt képes kiváltani belőlem.

A játék összességében nem rossz, ezt bátran kijelenthetem, már csak azért is, mert időnként valósággal élveztem a pályákat, egy cserkészlegény lelkességével ropogtattam a fegyvereket - amik között sok olyan lapul meg, amiket a korábbi részekben ismerhettünk meg -, de valahogy egyetlen olyan momentummal sem találkoztam, ami azt a benyomást keltette volna bennem, hogy éppen egy F.E.A.R.-rel játszom. A játék jó, de csak és kizárólag akciójáték minőségében! Aki tehát szeretettel tekint erre a műfajra, annak minden további nélkül ajánlom, azonban azoknak, akik egy újabb F.E.A.R. játékot keresnek benne, csak azt tudom mondani: a F.3.A.R.-be valahogy kevés szorult belőle. Hisz valljuk be: ezt a franchise-t elsősorban a borzongás miatt kedveljük. Nemde?