Enslaved Odyssey to the West teszt

/>Az Enslaved: Journey to the West történetének alapját egy régi kínai mese képzi, ám a Ninja Theory csapata gondolt egy merészet, s az ókorban játszódó legendát egy huszárvágással áthelyezte a jövőbe, s mindezt meghintette egy kis poszt-apokaliptikus utóérzéssel. A történet szerint hősünket, Monkey-t éppen egy másik börtönbe szállítanák át, amikor a szállítógép balesetet szenved. Szerencsére a cellaajtó kinyílik, így hatalmas méretű emberünknek lehetősége adódik a szökésre. Ám nem csupán ő akar kijutni a zuhanó gépből, hanem mások is: többek között Trip is, aki egy igazán különleges lány, hiszen megannyi speciális tulajdonsággal bír. A kissé zűrös földet érés után, mikor hősünk magához tér, megrökönyödve veszi észre azt a sisakot, amelyet Trip erősített a fejére, s amely bármikor megölheti a viselőjét. Trip csupán egyetlen dolgot akar a sisak levételéért: Monkey-nak segítenie kell neki hazajutni. Megkezdődik tehát a kaland, amely a kietlennek tűnő New Yorkon át vezet.


Ami már első indításra szembetűnhet a játékkal foglalkozó egyéneknek, az a remekül kidolgozott karakterábrázolás. Hála a jelenkor technológiájának, Trip és Monkey pazar részletességgel van kidolgozva, ám ez nem csupán a külsejükre, hanem emberi tulajdonságaikra is egyaránt vonatkozik. A két szereplő (hála a sisaknak) elválaszthatatlan partnerekké válnak, s szinte minden egyes feladatot közösen végeznek el. Erre nagy hangsúlyt fektettek a fejlesztők, így Tripnek néhány alap parancsot is tudunk adni. A játék egyébként megannyi elemből épül fel, a hack and slash műfajt idéző verekedős jelenetek mellett lopakodással, lövöldözéssel, valamint platformer elemekkel is találkozhatunk az utunk során. Az egyetlen probléma, hogy ezekből egyik se tud igazán kimagaslani.

Kezdjük magával a platformer résszel, hiszen ez képezi a legnagyobb részét a játéknak. A lepusztult épületek között megannyiszor kényszerülünk arra, hogy ne a földön, hanem a házak kiszögelésein keresztül jussunk el egy adott pontra. Már az első ilyen résznél szembetűnhet, hogy az Enslaved kifejezetten könnyű ezen a téren: hibázni szinte lehetetlen, s még azzal se kell fáradoznunk, hogy megtaláljuk a megfelelő utat. A program ugyanis minden esetben villogással jelzi a következő pályaelemet, amelyen meg kell kapaszkodnunk. Ezzel ugyan maga a játékmenet gördülékenyebbé válik, ám talán pont azt veszi el a játékostól, ami fontos az ilyen alkotásokban: a sikerélményt. Gyakorlatilag mindenféle kihívás nélkül végigvihető a legbonyolultabbnak tűnő rész is, így a teljesítés érzése abszolúte kiveszik az alkotásból.

A verekedős részek, bár látványosak, de szintén hasonló problémával küzdenek. Igaz, a helyzet korántse annyira drasztikus, mint a platformer-részeknél, hiszen itt már jóval könnyebben elhalálozhatunk. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ehhez nagyon ügyetlennek kell lennünk az alap nehézségi szinten. Monkey botjával képes sima és erős ütés bevitelére, területre ható ütés kivitelezésére, valamint ezeket kombinálva további mozgásokra is. A mozgásrepertoár fejleszthető is a későbbiekben (akárcsak az összes többi képesség) ám sajnos egyáltalán nem juthatunk olyan komplex kombókhoz, mint amilyenekre az elején gondolnánk. A legtöbb ellenfelet ráadásul egyetlen taktikával el lehet pusztítani, így tényleg csak a figyelmetlenségünknek köszönhetjük, ha esetleg elhaláloznánk. Kivételt képeznek ez alól az olykor-olykor megjelenő főellenségek, amelyek legyőzéséhez némi fortély is szükséges. Ilyenkor az Enslaved kifejezetten élvezetes, bár ezek a részek se túl nehezek, mégis nyújtanak egyfajta kihívást. A botunkkal nem csupán ütni, hanem lőni is tudunk, valamint megannyi, a pályákon fellelhető robotágyút is használhatunk ilyen célra. Míg a bottal való lövöldözés kissé körülményes (japán játékhoz hűen ezúttal se lehet mozogni célzás közben) addig a telepített gépfegyverekkel igazi istenségnek érezhetjük magunkat. A botunkhoz több tölténytípus is felszedhető, amelyek közül talán az elektromos töltet lehet a leghasznosabb, hiszen az a legnagyobb robotokat is képes leteríteni egy rövidebb időre.


Mint említettem, Trip-nek adható néhány alapparancs, amely leginkább a lopakodós részeknél jöhet jól. Trip ugyanis el tudja terelni az ellenség figyelmét, így szabaddá téve az utat a mit sem sejtő robotok felé. Ugyanígy mozgás parancsot is adhatunk neki, ami akkor jöhet jól, ha éppen nekünk kell elterelni a figyelmet, s Tripet kell eljuttatni egy biztos pontra. A lopakodós részekkel is az a baj, hogy kissé unalmasra sikerültek, kihívást csak a legritkább esetben nyújtanak, ráadásul a legtöbbször abból se lesz probléma, ha elrontunk egy-egy ilyen részt.

Ahol viszont kifejezetten domborít a játék, az a történetvezetés. A japán alkotások alapból furcsák, és éppen ezért üdítően hatnak az európai embereknek. A Ninja Theory csapata azonban a pazarnak nevezhető látványvilágot sikeresen megfejelte két olyan karakterrel, akiket egy csapásra megkedvelünk, és szinte végig azon izgulunk, hogy mi lesz a sorsuk. A kissé buta, erőszakos, ám jószívű Monkey mellett Trip érdemli ki az igazi dícséretet: már-már emberi gesztusai, gondolatmenetei és cselekedetei az érzékenyebb lelkületű embereket biztosan megríkatja párszor, ám a kőszívű játékosokat se fogja hidegen hagyni. E mellett maga a látványvilág is remekre sikeredett, a kihalt New Yorkban burjánzó elvadult növényzet egyszerre gyönyörködtet és szomorít el. Talán a melankolikus szó illene a legjobban a játék atmoszférájára, egyes jeleneteknél az ember hosszú percekig mered a távolba, s azon gondolkozik, hogy vajon milyen lehetett az élet itt a pusztulás előtt.


Bár a mozgások és a környezet szemet gyönyörködtető, azért akad bőven olyan rész is a játékban grafika terén, ami miatt nem adható meg neki a maximális pontszám. Ez leginkább a néhol kifejezetten csúnyácska textúrázásnak, valamint távolabbi részek elmosottságában mutatkozik meg. Az ellenfelek szintén részletgazdagok, de közelebbről megvizsgálva őket fefedezhető némi hiányosság. A kamerakezelés szintén problematikus néha, igaz az ilyen esetek száma elenyésző, így ezt nem is igazán rónám fel hibának. Hangok és zene terén viszont egy remek alkotással van dolgunk, a főszereplők hangjátéka zene a füleknek, de a környezeti és csatahangok is dicséretet érdemelnek. Az olykor felcsendülő muzsikák terén sincs szégyenkeznivalója az alkotásnak, igaz, valami nekem hiányzott a zenéből, de ez már teljesen szubjektív, és valóban gyönyörű dallamokat hallhatunk végig a játékban.

Kissé talán úgy tűnhet, hogy kifejezetten negatív élmények értek a játék során, ám ez messze áll az igazságtól. A játék egyetlen hibája ugyanis az, hogy túlságosan könnyű minden téren, de ettől függetlenül senki se határolódjon el az Enslaved: Odyssey to the West-től. Azt leszámítva, hogy meglehetősen casualra sikerült a Ninja Theory játéka, még így is remekül elszórakozhatunk vele. Bár a játékmenet legfőbb részeit megannyi más alkotásból ollózták össze, és úgy lebutították, ahogy tudták, még így is egy remek szórakozásnak számít a program. Az elragadó, egyedi történetet mindenképpen érdemes személyesen is átélnünk, ráadásul két ilyen főszereplővel már nagyon régen nem találkozhattunk hasonló játékokban. Egy hétvégi, könnyed kikapcsolódásnak mindenképpen ajánlom, ha azonban kihívást keresel, akkor az Enslaved akkor se elégíti ki feltétlenül az igényeidet, ha Hard módban próbálsz szerencsét.