DeathSpank teszt

A szerepjátékok egyik kedvelt témája a fantasy középkor. Minden olyan, mint a "mi univerzumunk" sötét időszakában, csak éppen egy hangyányit más. A sasok mellett sárkányok szelik a kék eget, mágusok hoznak fényt a tűzlabdáikkal a sötét éjszakákba, vagy éppen emberek és orkok kardjainak csattogásától hangos az erdő. A DeathSpank sztorija is egy ehhez hasonló világban játszódik. Komor idők járnak, a világ a vége felé közelít, így itt az idő, hogy egy hős elhozza a békét, mielőtt minden megsemmisül. A játék főszereplőjére DeathSpank-re (bár én csak Fenek Eleknek hívtam) hárul a feladat, hogy rendet tegyen. Ehhez nem másra van szüksége, mint egy Ereklye [Artifact] nevű mágikus ereklyére, melyet ismeretlen erők készítettek egy ismeretlen korban, ismeretlen célokból. Hogy mire jó igazán, azt senki sem tudja, de jónak és gonosznak egyaránt arra fáj a foga. DeathSpank tehát útra kell, hogy számtalan őrült kalandon átverekedve magát megszerezze a relikviát.

Stílusát tekintve klasszikus RPG-vel van dolgunk. Hősünkkel szabadon mászkálunk a világban, szörnyekkel harcolunk, feladatokat oldunk meg, mialatt egyre több tapasztalati pontot és keményebb felszerelést szerezve törjük az utat a főellenség felé. Aki azonban Morrowind szintű szerepjátékra számít, nagyot fog csalódni a DeathSpank-ben. Maximum 20-as szintig fejlődhetünk, a játékidő mindösszesen 8 óra körül mozog, és bár lehetőségünk van kedvünk szerint barangolni, a játéktér eléggé behatárolt. A játék azonban így tökéletes, ki is fejtem, hogy miért. Ami a legfontosabb, hogy figyeltek a játékosok tényleges igényeire, így számtalan olyan finomsággal találkozhatunk, amelyek ugyan eddig más játékokban nem igazán hiányoztak, mégis jó volt találkozni velük. Hogy csak egy-két példát mondjak, nem szükséges boltba mennünk, ha meg akarunk szabadulni pár cuccunktól, hanem elég csak az felszereléseink közül kihalászni a darálót és beaprítani az adott tárgyat, megkapva ezzel az érte járó aranyat, vagy éppen lehetőségünk van bekapcsolni, hogy a legtöbb védelmet adó páncél mindig automatikusan felkerüljön a hősünkre. Persze mondhatnánk, hogy éppen ez öli meg a játék RPG szellemét, de valójában pont, hogy jót tesz neki. A DeathSpank ugyanis inkább RPG elemekkel dúsított akció-kaland játék, s egy vérbeli szerepjátékhoz képest sokkal inkább a casual vonalat képviseli. Tehát a páncélok statisztikájának folyamatosan csekkolása, vagy éppen a boltosokhoz való állandó rohangálás inkább megtörné a játék dinamikus mivoltát, mintsem belemerítene az atmoszférájába.


Érdemes megemlítenem még a játék mentési rendszerét, mint a konzolportok állandó mumusát. Nos, a játék automatikusan ment, azonban mielőtt még kidobva az ablakon a monitort és utána vetnétek magatokat, megjegyzem, hogy a jobbik fajta mentési rendszerrel állunk szembe. A játékban számos helyen találhatunk árnyékszékeket (vagy pottyantós budikat, kinek melyik tetszik jobban), melyek közelébe érve ment a játék. Ez utóbbiak egyébként a játék gyors utazó rendszererét alkotják. A "miért?"-et és a "hogyan?"-t most inkább ne firtassuk.


Ha már az atmoszféránál tartunk, ideje megemlítenem a játék legerősebb pontját, azt a dolgot, mely kiemeli nem csak az utóbbi évek átlagtermékei közül, hanem mindörökké is emlékezetessé teszi a DeathSpank-et. Ez a tényező a humor. Sokaknak valószínűleg mindent elmond az, ha megemlítem, hogy a játék atyja nem más, mint a Maniac Mansion-t vagy az első két Monkey Island-ot jegyző Ron Gilbert. A játék ott viccel, ahol tud, abból űz tréfát, amiből csak lehet, és sokszor szabályosan megkönnyezteti az embert. A legváratlanabb szituációkban képes belógatni egy-egy poént, amelyen aztán percekig szakad az illetékes. A játék során találkozunk árvával, aki csak egy mobiltelefon ellenében hajlandó eljönni velünk, orkokkal, akikkel megvitathatjuk a World of Warcraft-ot, vagy éppen nyugdíjas hőssel, aki velünk fejezteti be a küldetéseit, mert szüksége van az értük járó tapasztalati pontra.
A legtöbb szituáció egyszerűen röhejes, melyben nagy szerepe van DeathSpank-nek is. Elek barátunk ugyanis, hogy is fogalmazzam... nem egy Einstein. Konkrétan annyi esze van, mint egy éppen merülő tégladarabnak, és ezzel lehet, hogy éppen az utóbbit sértettem meg. Hősünket leginkább úgy tudnám leírni, mint a Kullancs [The Tick] és Johnny Bravo keverékét... mind agykapacitás, mind stílus terén. Spank-en kívül azonban még számos kisebb szerepekben tündöklő karakterrel találkozhatunk. Blogoló árvával, töketlen polgármesterrel, pszichológiát tanuló taco árussal, bébicsősz démonnal és még sorolhatnám a listát napestig.


Ami a DeathSpank kezelését illeti, meglehetősen árnyalt a dolog. Egyrészt érdekes, újszerű, emellett azonban néha kissé frusztráló, zavaró is. A kamera egy rögzített állásból, mondhatni dél felől, madártávlatból követi Eleket, azonban mégsem felül-, hanem oldalnézetben. Tisztában vagyok vele, hogy ez így elsőre furcsán hangzik, ezért megpróbálom tisztázni a dolgot. A játékteret ne úgy képzeljük el mint egy terepasztalt, hanem úgy, mintha egy három dimenziós földgömbre építettek volna fel mindent. Így olyan az egész, mintha állandóan egy olyan domboldalon futkároznánk, amelynek soha sem érünk fel a tetejére, vagy éppen le az aljára. Az ötlet - számomra - újszerű, és bár általánosságban bejött ez a kamerastílus, néha azért sajnáltam, hogy nem a megszokott módon láthatom a játékteret. Ennek az oka nem más, mint a meglehetősen korlátolt látómező, amely barangolás közben nem vészes annyira, azonban harcok során képes megkavarni a játékost, főleg, ha távolsági fegyverekkel operáló ellenségek is dolgoznak ellenünk. Szerencsére azonban a játék nem mondható nehéznek, ezért az ilyen esetek sem vágnak senkit sem a földhöz, szimplán picit zavaróak.

Hősünk kontrollálására meglehetősen nyílt paletta áll a rendelkezésünkre. Konzolátirat lévén a gamepad támogatás mondhatni alap dolog, amellett azonban egész szépen eltalálták a billentyűzet/egér páros is. Hősünket mozgathatjuk mind a játéktér bármely részére való kattintgatással, vagy direkt módon a WASD kombó használatával is. A harcoknál kissé fura volt, hogy nem "lock-olhatunk" rá az ellenségre, ezért minden egyes ütés során vakargatnunk kell az egerünk bal fülét.


Ami a grafikát illeti, meglehetősen szép munkát végeztek Hothead Games munkatársai. Minden stílusosan néz ki, remekül sikerült ötvözni a 2 és 3D-s objektumokat. Külön kiemelném a karakterábrázolást, minden egyes szereplő/ellenség olyan idétlenül néz ki, amennyire csak ki tud, így sokszor már a látványuk mosolyt csal a legbúsabb arcokra is. A mesés kinézet remek alapot ad ahhoz, hogy beleéljük magunkat a Ron Gilbert által megálmodott csodálatosan elmebeteg világba. Az egyetlen negatívum talán az, hogy néha beleolvadhat pár tárgy a környezetébe, és ha csak nem figyelünk eléggé, könnyen ott is hagyhatjuk őket. Ez párszor ellenségeknél is tapasztaltam, a hullahegyek közt egyszerűen nem vettem észre, hogy egy legény még bizony van a gáton, s csak arra lettem figyelmes, hogy az életerőm rohamos csökkenésnek indult. Ez azonban inkább az egész grafikai stílus hibája, mintsem a konkrét játéké.

Tapsot érdemelnek a hangok is. A játék muzsikáira egy rossz szavunk nem lehet, az effektek szintén rendben vannak, azonban valamit külön kiemelnék ebből a szegmensből: a szinkront. Egyszerűen fergeteges, amit Michael Dobson levág DeathSpank hangadójaként, kiválóan képes megszólaltatni az idióta hőst, szerény véleményem szerint keresve sem találhattak volna alkalmasabb embert a feladathoz.


A cikk vége felé haladva bizonyára sokatokban felmerült a kérdés, hogy érdemes-e beruházni Fenek Elek kalandjaira. Láthattunk már számtalan olyan játékot, amely ugyan jól sikerült, mégis pár hónap türelmet javasoltam a megvételükkel kapcsolatban, hátha mérséklődik az áruk, és ténylegesen megérik a pénzüket (mint azt tettem a legutóbbi, a James Bond: Blood Stone-t elemző írásomban is). Nos, szerencsére a DeathSpank esetében szó sincs ilyen dilemmáról, a játék minden egyes forintot megér, melyet rászánunk az utóbbi idők legviccesebb alkotására. Ami pedig a jövőt illeti, nem kell félnünk. A játék konzolon már megkapta a folytatását, így csak reménykednünk kell, hogy hamarosan a PC-s tábor is ismét belevetheti magát a fura középkor fura kalandjaiba.