Dead Island teszt

Jó hír, hogy bizony képes volt! Annak ellenére ugyanis, hogy a végterméknek mindössze annyi köze van az előzetes videóban látott karakterekhez és környezethez, hogy mindkettőben vannak zombik, a trailer tökéletesen alkalmas volt arra, hogy előrevetítse a játék hangulatát és lényegét. A festői szépségű (mellesleg fiktív) Banoi szigetén játszódó történet egy hatalmas bulival kezdődik, melyet erősen ittas állapotban élünk át first person nézetben, a Royal Palms Resort névre keresztelt hotel egyik vendégeként. Amit az este folyamán részeg hallucinációnak hittünk - vagyis, hogy sorvadtképű egyének kezdték harapdálni a vendégsereg tagjait - másnap reggelre kiderül, hogy valóság. Amíg ugyanis mi békésen szunyókáltunk a néhány gyógyszerre ráivott alkohol kábulatában, a hotelből mindenki eltűnt és/vagy zombivá változott.

Ez a bizonyos másnap reggel azonban már egy általunk választott karakter bőrében ér minket, akit az egész játék folyamán irányítani fogunk. Nekivághatunk a kalandnak a dobófegyverekre specializálódott egykori amerikai focistával, Logannel, a kínai származású recepcióslánnyal, Xian Mei-jel, aki a szúró- és vágófegyverek használatának terén jeleskedik, illetve Purnával, aki ex-rendőrnőként értelemszerűen a lőfegyvereket favorizálja, valamint a nagydarab rapper Sam B.-vel, aki a közelharcos zúzások nagymestere. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy szereplő kezébe csak a neve mellett említett fegyvertípusok kerülhetnek, csupán azt, hogy ezekkel tud bánni a leghatékonyabban. Tekintve azonban, hogy a játék során vajmi kevés lőfegyver, és azokhoz is rendkívül korlátozott mennyiségű lőszer található, érdemes gondosan megfontolnunk, hogy kivel kezdünk bele az óriási, zombiktól hemzsegő szigetvilág feltérképezésébe.


Mielőtt még mélyebbre ásnánk magunkat a játékmenetben, fontos megemlíteni két dolgot, amik már a meglehetősen minimális, de annál elegánsabb menüben szemet szúrhatnak, és amelyek alapvetően befolyásolják az élményfaktort. Két dolog ugyanis hiányzik a kezdőképernyőről, ám ez a hiány inkább nevezhető jól átgondolt, ötletes tervezésnek, mintsem bosszantó gyengeségnek. Nincs ugyanis se a sztori mód nehézségi fokát beállító menüpont, se multiplayer, melynek oka a következő: az egyszemélyes játékmenet bármikor átalakulhat többjátékossá, és fordítva. Úgy oldották meg ugyanis ezt az egyértelműen a kooperatív mód bájainak bemutatására kialakított játékot, hogy a történet során bármikor csatlakozhatunk barátainkhoz, vagy akár idegenekhez is, akik épp a történet azon szakaszán (vagy csak épp azon a területen) járnak, ahol mi is. Ehhez előzetesen csupán annyit kell beállítanunk, hogy a szerver helyi hálózaton vagy interneten keressen-e nekünk játékostársakat, illetve, hogy bárki számára elérhetőek legyünk-e, vagy csak egy általunk kiválasztott csapat tagjainak.

Ennek értelmében tehát a sztori mód és a multiplayer között egyáltalán nincs különbség, csupán annyi, hogy néhány társsal az oldalunkon hatékonyabban és gyorsabban tudunk végezni agyhalott ellenfeleinkkel. Ez a bajtársiasság ugyanakkor bizonyos mértékű harcot is jelent egymás között, hiszen közel sem mindegy, hogy egy-egy ember hány megkergült élőhalottat küld végleg a túlvilágra, és ennek fejében mennyi tapasztalati pontot kap a játék során. A zombivadászat mellett ugyanis az XP-kért is kemény harcot kell vívnunk, melyek kis mértékben beszerezhetők ugyan puszta gyilkolászással is, sokkal többet zsebelhetünk be belőlük bizonyos küldetések végrehajtásával. És itt érkeztünk el annak az előbb felvetett "hiányosságnak" a magyarázatához, miszerint nem tudunk a játék kezdetén nehézségi szintet választani.


Alapvetően ugyanis van a játéknak egy eleinte rémkönnyű, és később egyre nehezedő fokozata, ám ez csupán az ellenfelek és saját erősségünk mértékében nyilvánul meg. Ahogy ugyanis haladunk előre a történetben, a megszerzett XP-knek köszönhetően folyamatosan szintet lépünk, és minden szintlépéshez jár egy tetszőlegesen választható képességfejlesztés is, amikor is választhatunk, hogy állóképességünket, harctudásunkat, vagy karakter-speciális képességeinket szeretnénk-e megnövelni. Viszonylag jól működik a "mindenből egy kicsit"-elv, bár tapasztalataim szerint azért nem árt, ha előre tanulmányozzuk egy kicsit a fejleszthető skilleket, és célirányosan kezdjük fejleszteni egyiket vagy másikat. Annak biztosítása érdekében, hogy az egyre inkább szuperhőssé váló karakterünknek ne legyen egyre könnyebb dolga a játék során, ellenfeleink is velünk fejlődnek, így nem hogy könnyebb, hanem fokozatosan egyre nehezebb kihívásokkal találhatjuk szemben magunkat.

A kihívásokra és feladatokra még egy gondolat erejéig kitérve azt kell elmondanunk, hogy a játék fő csapásiránya - vagyis a magasabb rangot betöltő túlélőktől kapott feladatok - mellett rengeteg mellékküldetés vár ránk, melyek különböző nehézségi fokú feladatokat takarnak, természetesen különböző mértékű XP-jutalomért. Megéri ezekből minél többet teljesíteni, hiszen ezeknek köszönhetően sokkal hamarabb érhetjük el a következő szinthez szükséges tapasztalati pontot, és adott esetben akár olyan helyszínekre is eljuthatunk, melyek a fővonalat követve kimaradnának - arról nem is beszélve, hogy a játékidőt is jelentősen megnövelhetjük például egy olyan küldetéssel, melynek során egy betelni nem tudó alkoholistának kell egyre több piát összegyűjtenünk.


Ha már gyűjtögetés, akkor fontos azt is leszögeznünk, hogy a játék alapvetően erre épül. Persze nem kell egyből valamiféle bogyószedegető ősember-szimulátorra gondolnunk, csupán arról van szó, hogy fegyvereinket - ami kis túlzással szinte bármi lehet, ami a kezünk ügyébe kerül az evezőlapáttól kezdve a húsvágó bárdon át a Kalasnyikovig - is a pályán alaposan szétnézve szerezhetjük be. Nem beszélve a rengeteg egyéb eszközről, amiket szemetesekben, hátrahagyott utazótáskákban, vagy szekrények mélyén lelhetünk fel, és amelyek nagy hasznunkra lehetnek a játék során. Van ugyanis számos munkapad a sziget különböző pontján szétszórva, ahol amellett, hogy megjavíthatjuk kicsit talán túl gyorsan elhasználódó fegyverzetünket, a megfelelő tudás birtokában fel is turbózhatjuk azokat, olyan rémisztő eszközöket kapva végeredményül, mint például az elektromos macséta, vagy a szögekkel kivert faléc.

Ha esetleg valami csoda folytán eddig nem, mostanra biztos minden zombijáték-kedvelő számára világossá vált, hogy a Dead Island vajmi kevés újdonságot tud felmutatni a méltán népszerű Dead Rising-sorozathoz képest. Való igaz, számos ötletet nyúltak a készítők a fotóriporter (Dead Rising), és talán még inkább a motoros kaszkadőr (Dead Rising 2) kalandjainak kivitelezéséből, ám legalább ugyanennyi eltérést is tapasztalhatunk a Dead Islandben. Nincs például időlimit, és a bejárható terület is sokkal nagyobb, mint az említett két korábbi játékban. A tájékozódásban ráadásul otromba nyilak helyett egy GPS képességeit is meghaladó, digitális iránytűféleség segít minket, melynek különböző úticélokat megadva azonnal a kívánt helyre juthatunk. A legfontosabb eltérés természetesen az, hogy míg a Dead Risingban külső, TPS nézetből irányítottuk főhősünket, addig itt, az FPS-nek köszönhetően, egyenesen hősünk bőrébe bújhatunk, és onnan élhetjük át, milyen az, mikor adott esetben csak halljuk a körülöttünk ólálkodó emberevők egy-egy csoportját.

Ez az utolsó eltérés annyira megkülönbözteti a Dead Islandet korábbi társaitól, amennyire talán nem is hinnénk. Míg ugyanis a Dead Rising esetében a készítők rájöttek, hogy alapkoncepciójukból vajmi kevés eséllyel lehet teljes mértékben komoly és félelmekre építő játékot létrehozni, addig a Dead Island first person nézete tökéletesen alkalmas a feszültséggel teli hangulat megalapozására, sőt fenntartására is. Így tehát végre a kezünkben tarthatunk egy valóban félelmetes, zombidarálós játékot, mellyel a Techland is helyreállította a The Cartellel némileg elrontott hírnevét. Csak így tovább, fiúk!