Szeretem a videojátékokat. Szeretem az általuk nyújtott önfeledt szórakozást. Szeretem a kihívást, akciót, kalandot és fejtörőket. Szeretem a főellenfelek előtti izgalmat és a diadal édes pillanatát. Szeretem először megpillantani egy régóta várt játék első pályáját és arra gondolni, hogy újabb élmények várnak rám. Szeretem látni a játék végét és elégedetten kimondani: megcsináltam! Szeretek virtuálisan versenyezni, előzni, cselezni vagy kiütni. Szeretek nyerni. Természetesen vannak olyan dolgok is, amiket nem szeretek. Sajnos a
Child of Eden is közéjük tartozik...
Srácok! Nekem ez a játék nem tetszik. Igen, kimondtam. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit egy tesztelő csak elkövethet, és már az elején bevallottam, hogy olyan dologról írok, ami nem jött be. Szinte látom magam előtt, ahogy sokan - akik már találkoztak a játékkal - most bosszúsan felhorkannak. A dühös reakciók olvasóink szakmájától függően változnak: az ácsok első meglepetésükben keresztbe lenyelik a szájukban tartott százas szöget. A jogászok be akarnak perelni, és a halálbüntetés visszaállításáért lobbiznak. Még az egészségügy is belebetegszik! A dokik azonnal megmérik egekbe szökött vérnyomásukat és nyugtató porokat vesznek be. A tanulók kinyitott hadikörzővel vadásznak rám, és talán még az óvodások is megdobálnak az uzsonnás dobozukkal. Remélem, hogy felidegesített temetkezési vállalkozó nincs az olvasók között, vagy ha mégis, akkor a nevem még sokáig nem merül fel a könyvelésében. Engedjétek meg, hogy tompítsam merész kijelentésem élét, mielőtt a felbőszült rajongók nyomásának engedve, Marco (a boss) kiadja lakcímem, én pedig vastag fekete kerettel végzem a gyászhirdetések között. Szóval! A
Child of Eden nekem egyáltalán nem tetszik, de ettől még lehet egy remek játék!
Tipikusan olyan alkotásról van szó, amely egy ipari gyémántvágó hatékonyságával osztja meg a játékosokat. Az egyik tábor a műfajteremtő REZ méltó folytatását tiszteli benne, és fátyolos szemmel néznek szembe azzal, aki a játékot látva nem rebeg az ég felé hálát és ejti a föld felé állát. Ugyanakkor ott a másik csoport, akik este héttől egészen negyed nyolcig próbálkoznak vele, majd úgy érzik, hogy 15 percet elvesztegettek az életükből. Ők nem fogják azt mondani, hogy "szódával elmegy", hanem az említett szénsavas vízből gyorsan fröccsöt készítenek, és átkapcsolva a tévét még éppen elcsípik a híradó elejét. Nincs közös halmaz, nincs határozatlan középút. Vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. Ahogy mondtam én az utóbbiak közé tartozom, amiért talán megkapom a magamét. Felkészültem a morcos üzenetekre, szidalmakra, levélbombákra és beszélgető társaságok témájára:
"-Hallod, az Alex egy hülye. Mit ért ez a művészethez meg az íráshoz? Meg sem érti a játékot. Ha meglátom, megütöm!"
Ajaj! Úgy látom, egyre feszültebb a hangulat, már-már zavargás készül. Itt az ideje, hogy elmerüljünk a
Child of Eden vizuális tengerében, és elmondjam, mi zavar engem a játékban. Talán az elvakult rajongók is megértenek és csillapodnak a kedélyek.
Ismerjük meg először a történetet. A sztori jelen évtizedünk utolsó esztendejében veszi kezdetét. 2019-et mutat a világ összes asztali-, speditőr-, digitális és szexnaptára, amikor megszületik Lumi. Ő nem csupán egy lány a sok közül! Nevét mindenki megismeri, mert Lumi az első ember, aki az űrben érkezik erre a világra. Amennyiben őt is a gólya hozta, úgy nehéz dolga lehetett szerencsétlen szárnyasnak. Én legalábbis még sosem láttam gázlómadarat szkafanderben. A fogantatás körülményeiről sem tudunk meg semmit, pedig az is különleges eset lehet gravitáció nélkül. Súlytalanságban lebegve nehéz megbeszélni, hogy ki van felül...
A lényeg, hogy megszületik Lumi, aki boldogan él, míg meg nem hal. Amikor e sajnálatos eset megtörténik, a tudósok a technika legújabb vívmányait felhasználva képesek rögzíteni a lány minden emlékét, gondolatát és érzését. Tulajdonképpen az egész személyiségét elraktározzák. Jól jöhet az még később!
Két évszázaddal később elterjed az Eden elnevezésű intelligens információs hálózat. A mai internet sokkal fejlettebb és kiterjedtebb utódja. Természetesen a gamechannel.hu ezen is működni fog, és leszármazottaink majd olvashatják a COD: Modern Warfare 134 tesztet. De rákereshetnek a korábbi cikkekre is, szóval, ha üzenetet akarsz hagyni az utókornak, most tedd meg!
A tudósok az Eden rendszerén keresztül próbálják ismét életre kelteni Lumit, az elraktározott személyiségének felhasználásával. Sajnos a kísérlet során elszabadul egy vírus, amely képes végleg elpusztítani a csodás leányzót. A játékosra vár a feladat, hogy mindezt megakadályozza.
A történetről ezzel gyakorlatilag mindent elmeséltem. Innentől kezdve látványé, a zenei aláfestésé és a hangulatos lövöldözésé a főszerep. Mindegyik játékelem tökéletes a maga nemében, nekem mégis hiányérzetem támadt a játék során. És ez a legfőbb problémám! Nincs premissza, nincs elszánt küzdelemre ösztönző küldetéstudat. Én azokat a játékokat kedvelem, ahol magával ragad a történet, kíváncsian várom a fordulatokat, és féltem a hősömet. Ahol diadalt érzek minden győzelem után. A
Child of Eden csak a szemnek és talán a fülnek okoz katarzist, de a szívnek nem. Ott van például az a pálya, ahol egy hatalmas bálna úszik a képernyőn. Fantasztikus látvány, testek, színek, formák és fények tökéletes ötvözetéből áll. Pont olyan, mintha egy Vasarely festményből szabadult volna ki, a mester Denfer-korszakából. A bálna úszkál, mi a zenét átélve lövöldözünk, aztán egyszer csak vége. Jön a következő küldetés. Vannak pillanatok, amikor az élmény valóban magával ragad, de ez nem tart sokáig, hamar rá lehet unni. Lehet, hogy sokan most egy sivár lelkivilágú, egyszerű játékosnak gondolnak, aki csak azt élvezi, ha minél több robbanást, akciót, fejlövést vagy rakétatámadást lát, de higgyétek el nem így van. Amennyiben mégis egyedül maradok véleményemmel, megtépem ruháimat, hamut szórok a fejemre és csendben visszavonulok a cikkírástól.
A játék voltaképpen egyszerű lövöldözés, ami egy picit a ritmusra épít és elképesztő grafikai körítést csatol hozzá. Egy vizuális ősrobbanás zajlik a szemünk előtt, amelyben amorf képek, leírhatatlan álomvilág és az organikus látásmód eddig elképzelhetetlen teremtményei uralják a teret. Célkeresztünkkel egyszerre 8 célpontot foghatunk be, hogy aztán a játék dinamikájára hangolódva egyszerre robbantsuk őket millió szilánkra, vad effektorgia közepette. Vannak lila színű ellenfeleink is, amelyeket másik fegyverünkkel, a lila lézerrel lazán laposra lőhetünk. (Micsoda alliteráció, érzitek?) Lényegben a két fegyvert kell jó ütemben váltogatni, mindig a képernyőn látott ellenfeleknek megfelelően. Először talán gyorsnak és kuszának tűnik minden, de hamar eljön az a pont, amikor minden átláthatóvá és egyértelművé válik. Aki eljut idáig, az akár rajongóvá válhat. Amennyiben ügyesek vagyunk, kétféle extra dolgot is begyűjthetünk: az egyik nemes egyszerűséggel elpusztít mindent, ami a képernyőn van, a másik pedig extra élettel jutalmaz. Érdekes, hogy amennyiben teljesítünk egy pályát, nem feltétlenül tudunk elindulni a következőn. Csak akkor, ha már összegyűjtöttük az ehhez szükséges pontszámot. Így aztán előfordulhat, hogy ugyanazt a szakaszt többször is végig kell játszanunk. És a reménykedő, elborult játékostársaimnak üzenem, hogy a mai trenddel ellentétben a
Child of Edenben nincs zombis pálya!
A kontrollerrel vagy Kinecten keresztül is irányíthatjuk a célkeresztet. Az előbbi precízebb célzást tesz lehetővé, míg a mozgásérzékelős változat hangulatosabb, ám darabosabb és egy picit késik is. Azért nem írok bővebben a játékmenetről és az irányításról, mert mindegyik egyértelmű és könnyen megtanulható. És felesleges is részleteznem, mert kizárólag személyes próba után tudod eldönteni, hogy neked melyik irányítási mód tetszik jobban.
Ahogy már mondtam, egy vérbeli lövöldéről van szó (rail-shooter), ám ezt olyan körítésben kapjuk, hogy sokkal többnek, stílusosabbnak és hatásosabbnak érezzük. Mint amikor szórakozóhelyen ismerkedünk! Megtetszik a lány, aki gyönyörű és azonnal elvarázsol. De valahol érezzük, hogy a vastag smink és póthaj mögött lapul a valóság. Persze ennek tudatában is jól érezhetjük magunkat vele és lehet, hogy később smink nélkül is beleszeretünk. Vagy negyed óra után menekülünk.
Sokan és sok helyen az egekbe magasztalják ezt a játékot. Nekem már-már úgy tűnt, mintha valamiért kötelezően dicsérni kellene. Lehet, hogy tévedek, de én nem állok be a sorba. Nem találtam meg azt a lelkesítő célt, ami magához láncolna. De biztos sokan felfedezik benne. A végső pontszám ugyanakkor nem feltétlenül tükrözi a véleményemet, hiszen mind a grafika, mint a zene remekbeszabott és végeredményben a hangulatát sem húzhatom le rezzenéstelen arccal. Külön-külön minden eleme működik. Lehet, hogy mégis velem van a baj?
