A Castlevania sorozat a szememben sokáig egy szamurájhoz hasonlított: nagyon tradícionális, nagyon kemény, de ugyanakkor igazságos. Még akkor is görcsösen ragaszkodott az eredeti, 2D-s játékmenethez, amikor már egy Kratos nevű valaki szeletelte a görög mitológiai ocsmányságokat. Ugyanakkor egy percig sem lehet letegadni, hogy az 1986 óta porondon lévő Drakula játékoknak elévülhetetlen szerepe van a stílus fejlődésében. Engedelmetekkel eltekintenék az összes Castlevania epizód felsorolásától, mivel akkor elfogyna a Wordből a lap, de az biztos, hogy nem sok franchise rendelkezik ennyi kiadott programmal.
A baj csak az volt, hogy nagyon eljárt már az idő a tradiícionális megjelenítés mellett (lásd a szamurájokat), ezért a Konami gárdájának váltania kellett. Ugyan N64-re volt azt hiszem két 3D-s epizód is, de ezek rendkívül gagyik lettek. Felkötötték tehát a gatyót és a Lords of Shadow alcímmel ellátott epizóddal egy elég szépet dörrentettek. Nem is tagadom, nekem ez a játék egy nagyon titkos szerelmem, mert a hibák ellenére úgy tudták egyesíteni a tapszatalatot, a rutint (meg egy kicsike lopást) a Ps3 és X360 nyers erejével, hogy szem nem maradt szárazon. Már önmagába véve a sztori is egy szentségtörés volt, hiszen nem Drakula gróf volt az ellenség, hanem a címben is szereplő sötét lordok. A nyitó, vérfarkasos jelenettel pedig úgy betonoztak oda a fotelembe, mint kezdő gengszter az ellenségeit a családi házba.
A tartásom badass, a kardom meg világít.
A stílus is változott, egy külső nézetes hackslash játékot kaptunk a pénzünkért, ami egy egészen káprázatos dark fantasy világban játszódott a már jól megszokott ikonikus, de átdolgozott ellenfelekkel. A záró képsorok pedig egyrészt zseniálisak voltak, másrészt teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy bizony folytatás következik. Noha egészen korrekt értékeléseket kapott a szaksajtótól, mindenki szidta az unalmas, monoton harcrendszert és a grandiózus és stílusos, de bugoktól hemzsegő látványt, valamint sok esetben a kamera sem volt éppen megfelelő. Jelentem, ezek nagy részét sikerült javítani a Lords of Shadow 2-ben, ugyanakkor mégsem érzem azt a tüzet, mint az előd esetében.
Pedig elég masszívan indít a stuff, hiszen az unatkozó antihősünket látjuk a trónján, amint rendkívül méla ábrázattal kortyolgat a keze ügyében lévő kehelyből. Egy dolog zavarja meg az idilli összképet, ami aztán egy betört kétszárnyú ajtó képében materializálódik. Gabriel, azaz Drakula lett az ősgonosz és egykori rendje, a Brotherhood of Light lovagja készülnek hidegre tenni. Miután gyorsan szétcsaptunk közöttük (és belekóstóltunk az irányításba) egy elég hidegrázós kép tárul a szemünk elé a nagyongót balkonról: uradalmunkat lassan felemésztik a lángok és egy páncélos, repkedő izé valamint egy irdatlan méretű titán indul el felénk. Miután őket is tisztességgel helyre rakjuk, a hatalmas porfelhőből egy hosszú hajú, légies mozgású harcos sziluettje sejlik fel, aki valamiért nagyon morcos hősünkre.
Ezt a rohamot át kéne gondolnod, haver.
Ezzel a bevezetővel veszi kezdetét a nagy kaland. A történet egyébként most is zseniális lett, hiszen közvetlen folytatása az első epizódnak, valamint a 3DS-re, illetve hádésített formában mindenre megjelent Mirrors of Fate-nek. Ha esetleg kimaradt volna valamelyik epizód, semmi vész, mert a stuff nagyon hangulatos formában összefoglalja a tudnivalókat. Elsőre kicsit argentín szappanopera hangulata van mondjuk, de ezen gyorsan túl is fogjuk tenni magunkat. A lényeg, hogy hősünk csonttá aszott formában tér magához a jelenben, egy szintén nagyongót városban. Kevés napfényt ért kis testünk még meg sem szokja a szmogos atmoszférát, amikor egy kisebb hirigbe botlunk, ahol aztán végképp egyértelmű lesz, hogy olyanok vagyunk mint egy szellentés a tornádó ellen. Szerencsére ez hamar változik, mert előbb diszkréten kibelezünk egy családot, aztán régi pajtásunk, Zobek tűnik fel és elmagyarázza, hogy igen kellemetlen szituációban vannak ők ketten, mert egy szekta a fejébe vette, hogy feltámasztják a Sátánt. Egy nagyon klassz alkut sikerül kötnünk, mert a bizniszmenné avanzsált Zé megígéri, hogy ha felszámoljuk ezt a szektát, akkor személyesen fog végetvetni évezredes szenvedésünknek. Kösz haver. Gabriel Drakula persze ezt elfogadja és indulhat is a kaland!
A játékmenet maradt a már elődből is megismert, külső nézetes belezősdi, elég jó kis változtatásokkal. Ugye felrótták az előzménynek, hogy hiába a sok lehetőség, kis túlzással egy gombot elég nyomogatnunk és mindenkit leverünk. No, itt ezt felejtsük is el! Az alap kombókat és támadásokat, amiket az árnyékostorunkkal hajtunk végre, szépen kiegészíti a Void Sword névre keresztelt jéghideg penge, illetve a Chaos Claws nevű, tűzben izzó vasököl. Mindkét speciális fegyverhez külön tartozik mana, amit már az elődből is megszokott módszerrel tudunk feltölteni. Ha a karddal támadunk, akkor regenerálni tudjuk az életerőnket, valamint a másodlagos képességét használván simán le is tudjuk fagyasztani az ellenségeinket, illetve a környező tereptárgyakat. A káoszkarom pont az ellenkezője, mivel elég lassú és körülményes, de a páncélozott ellenfelek védelmének megbontására kiválóan alkalmas lesz. Az ostorral kiegészítvén rendkívül jó és hasznos kombókat tudunk létrehozni, amire rá is leszünk készerítve, hiszen az ellenségeket ezek váltogatásával tudjuk gyorsan és egyszerűen kinyírni.
És a félelmetes csigaszörny!
Szintén új dolog a vérszívás lehetősége. Ehhez elég csak legyengíteni valakit, aztán megnyomjuk a dedikált gombot és már szívjuk is magunkba az éltető nedűt, meg persze kettétépjük a delikvenst. A jól megszokott másodlagos fegyverek is itt lesznek, viszont itt két újdonság is egymásba fonódik. Denevéreket is tudunk innentől kezdve idézni, hogy néhány ellenfél előtt el tudjunk lopakodni, miközben a bőregereket hajkurásszák. Igen, lopakodás, jól olvastátok. Főleg a sztori elején lesznek olyan dögök, akik túl erősek és fortéllyal kell megkerülni őket, amihez néha patkánnyá is kell változnunk, vagy mögéjük kerülve megszálljuk őket egy rövid ideig. Ezt a lopakodásos megszállós dolgot nem igazán értettem, mert teljesen felesleges elem egy ilyen játékba, ráadásul rendkívül gagyin is van kidolgozva, semmit sem ad hozzá a gameplayhez. A fejlődés is sokkal összetettebb lett mint az elődben. Maradtak a gyűjtögethető tapasztalati pontok, amikből tudunk vásárolni új mozgásokat, illetve a meglévőeket fejleszthetjük. Ezen kívül értékeinket tudjuk passzívan is növelni a különböző támadások aktív használatával. Persze a gyűjtögetés is maradt, ami lehet egy sima információs tekercs vagy elrejtett artwork, meg persze a kötelező életerő és mana növelő kristályok, meg még egy rakás dolog.
A tartalommal nincs semmi gond, hiszen az első végigjátszás alsó hangon is 20 óránkba kerü, és akkor a titkokra még nagyon rá sem mentünk. Szintén a sorozat védjegye a viszonylag nyitott világ, ahol kedvünkre garázdálkodhatunk. Ez itt sem lesz másképp, bár az elején még féltem, hogy túlzottan is lineáris a kaland, de később, ahogy megismerjük az idősíkokat és a köztük való átjárást, szépen ki is bővül. Két nagy helyszínünk van a kalandban: az egyik a jelen, ahol a már emlegetett városban, modern környezetben kalandozunk. A másik pedig hőn szeretett kastélyunk, minden romlottságával és csapdájával egyetemben. Bár sokan fanyalognak amiatt, hogy mégis mi a jó életet kersnek egy Castlevania játékban gépfegyveres ellenfelek, nekem ezzel semmi bajom sem volt, hiszen a két helyszín közötti váltakozás nagyon jó ritmust ad az egész játéknak.
Még nem tudjátok, de 2 perc múlva veletek gyújtok be.
Persze itt is igaz, hogy az elején nagyon sok részt nem tudunk elérni, ehhez meg kell nyitnunk a zárolt képességeinket, aztán amikor már szabadon kalandozhatunk, vissza is mehetünk, ha akarunk. A LoS főellenségei nagyon magasra tették a mércét, gondolom mindenki emlékszik még például a befagyott tavon való hadakozásra a titánnal. A folytatásban is nagyon sok ilyen akad majd, néha csak az állunkat fogjuk keresgélni. Üröm az örömben, hogy ezeket a bossokat sokkal egyszerűbb lesz majd legyőzni, feltéve ha elsajátítjuk a védekezést és kitérést. Blokkolni elég egyszerű, amit kombinálhatunk úgy is, hogy pont abban a pillanatban rántjuk magunk elé a kezünket, mint amikor bekapnánk az ütést ? ezt hívja a játék szinkronizált blokknak, ilyenkor lehetőségünk van egy extra durva riposztra. Ha azonban vörös rúnákat látunk ellenségünk körül, akkor a kitérést kell alkalmazni, mert az bizony egy védhetetlen támadás. Szóval, ha ezeket begyakoroljuk, semmi gondunk sem lesz.
A külcsínt nem véletlenül hagytam a végére. Alapjába véve nagyon hangulatos minden, főleg a kastélyunk. Szinte érezzük a romlottságot a bőrünkön, ahogy a monumentális termeket és helyszíneket bejárjuk, itt szinte kézzel tapintható a Castlevania esszencia. A modern környezet sem rossz, de valahogy jóval sterilebb minden, hiába a relatíve nagy változatosság. Még attól is eltekintenék, hogy Gabriel valahogy nem annyira cool (kidolgozottság szempontjából) mint az elődben. A haja és a kabátja nagyon ocsmány lett sajnos. De még csak nem is ez a baj. A legfőbb problémám, hogy olyan ricegős éleket produkál a stuff, hogy sokszor azt hittem, most akkor kifagy az egész a francba. Olyan mértékben hiányzik az élsimítás a konzolos verziókból, ami már tényleg fájdalmas a szememnek. A sok helyen előforduló low textúrákat nem is említem, azokat meg lehet szokni.
Most mivan? Drakula nem telefonálhat pizsuban?
A LoS 2 amúgy a készítők saját, MercurySteam nevű motorját használja, ami nem lenne rossz, de hihetetlenül optimalizálatlan. Ami fura, hogy sokkal rondább az összkép mint az előd esetében, ami azért kár, mert ez a rész sokkal brutálisabb és sötétebb, de a fenti hibák nagyon sok esetben lerombolják az amúgy nagyon erős atmoszférát. A zenékről ellenben csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni! Nagyon rég hallottam ilyen komoly aláfestést, de ehhez elég a kezdőképernyőn felcsendülő futamokat meghallgatni. Hátborzongatóan gyönyörű. A szinkron is oké, mindenki korrekten tette a dolgát, egész jó átéléssel.
Adott lenne tehát egy nagyon jó alapokra épített folytatás, egy sokkal sötétebb árnyalattal mint az előző. Erős tartalom, remek sztori, átdolgozott, változatos harcrendszer és persze grandiózus helyszínek meg csecse főellenségek, olyan zenével, hogy sírsz gyönyörödben. Viszont valamiért ezek a komponensek egymás mellé rakva nem működnek, hiányzik valami esszenciális a játékból. Egészen egyszerűen nem tud úgy berántani, mint az előzmény. Nagyon nehéz megfogalmazni ezt, de úgy próbáljátok elképzelni, mint ha a különböző elemeket más brigád készítette volna, aztán a végén valahogy nem passzolnak a dolgok. Az értékelésnél pont emiatt nagy bajban is voltam, mert alapjába véve kellemesen szórakoztam az anyaggal, de én a hajamat akartam lerakni és üvöltözve küzdeni a gusztustalan, mocsaras helyszíneken az életemért. A Lords of Shadow 2 egy jó játék, de az elődhöz nem érhet fel, a God of Wart meg meg se említsük. Viszont a lopakodást nem fogom megbocsájtani!
Anyaaaaaa, itthon vagyok, hol a vacsi?
