Midőn első mosógépe kicaplatott a fürdőszobából, az ember gyanakvó gondolatokkal hajtotta álomra a fejét. Amikor az első lejátszó beszippantotta hőn szeretett magnószalagját, amikor az első kávéautomata elcukrozta feketéjét, az ember mind gyanakvóbb és gyanakvóbb lett. Mikor pediglen az első GPS készülék jóvoltából egy kerti medence alján kötött ki, nos csak ekkor tudatosult benne, hogy a gépek hivatalosan is hadat üzentek neki. A köztudottan rövidlátásáról híres majomszármazék azonban képtelen volt megtagadni önmagát és a veszély teljes tudatában is tovább játszott a tűzzel...
2080-at írunk: ugyan a Genfi Egyezményben már hosszú évekkel ezelőtt rögzítették a 21. törvényt, mely kimondja; "Robot nem hasonlíthat emberre!", az időközben szuperhatalommá lett USA legnagyobb robotgyártó nagyvállalatába mégis egy, az emberre megszólalásig hasonlító android - úgynevezett Hollow Child (Üres Gyermek) - caplat be. A Fehér Házban értelemszerűen rögtön mindenkinek viszketni kezd a tenyere, hisz ezek szerint már évtizedek óta köztünk élhetnek, és ami a legrosszabb: embernek hiszik magukat.
#tv#
Az elnök mindjárt a telefonért is nyúl, mi pedig csaknem ezzel egy időben Japán határára pottyanunk főhősünkkel, bizonyos Dan Marshall-lal, valamint cinkosával, Big Bo-val, majd egy hozzávetőlegesen fél/egy órás gyorstalpaló "konzervnyitó" - értsd: robothentelő - tanfolyamot követően nyomban három további taggal bővül a csapat. Itt van mindjárt Charlie, a pallérozott brit akcentussal megáldott parancsnok; a vállról indítható rakétavetők császárnője, Rachael, és persze a kínai bűbáj-bomba Faye - mert hisz minden valamirevaló akciójátékba kell egy szemtelenül kecses ázsiai néni, nemde? Mindnyájan más-más habitussal és vérmérséklettel vannak megáldva, egy dolog azonban közös bennük: valamennyien nap mint nap elátkozzák Prométheuszt, amiért lehozta a Földre az első asztali számítógépet... Ám nem sok időnk van az ismerkedésre, mert időközben mozgásba lendültek az ellenséges robotok! Uzsgyi ki a csatatérre!
"Márpedig ennyiért NEM fogok jegyet venni!"
Alig töltünk el néhány percet a harcmezőn, máris meglehetősen otthonosan mozgunk a terepen, ami nem csoda, elvégre a harc- és fedezékrendszer egyértelműen nem más, mint a Gears of War eme építőelemeinek méltó koppintása. Szánt szándékkal használtam a "méltó" szót az "arcátlan" helyett, tekintve hogy a Yakuza Studio roppant hozzáértő módon ágyazta ezeket a játékba; a harcok dinamikusak, a mozgáskultúra figyelemre méltó, és nem mellesleg imádjuk aprítani az elszánt droidokat. Már csak azért is, mert ha kedvünk tartja, akár egyenként ellőhetjük végtagjaikat, persze a sikeres amputáció érdekében mindenekelőtt le kell hántanunk róluk a páncélzatot, ami egyébként rendkívül szívderítő látványt nyújt. Az egyes testrészek eltávolítása más és más eredményekkel jár: példának okáért, ha lenyisszantjuk az elvetemült robot lábát, harcképtelenné ugyan nem válik, de nagyságrendekkel kisebb veszélyt jelent ránk nézve egy padlón kúszó-mászó konzervdoboz. Ám még ennél is szórakoztatóbb az ellenség fejére célozni, mivel a dekapitációt követően a robotok... hogy is mondjam... elveszítik a fejüket és társaikat kezdik el kergetni.
A csipet-csapat
Tegezünkben összesen négyféle fegyver fér el: folyamatosan fejleszthető géppisztollyal kénytelenek leszünk megbarátkozni, ő ugyanis egész a játék végéig velünk marad. Ez egy sajátos assault rifle, amelyet folyamatosan fejlesztgethetünk az utunkat keresztező automatáknál - bár hozzátenném, hogy a fejlesztések többnyire csak a játék vége felé érződnek -, ráadásul képes nagy hatóerejű energia-lökettel, úgynevezett shock bursttel legyalulni az ellenséges sereget. Emellett felvértezhetjük magunkat egy másodlagos csúzlival, amit éppen a harcmezőn találunk, vagy a már említett automatában veszünk, legyen az nehézgépfegyver, rakétavető vagy más. És a gránátok? Óh, igen, abból is lesz néhány... repeszgránát, hologramot kibocsátó gránát, tapadó gránát; minden, amit csak nem szégyell egy ehhez hasonló sci-fi öröm. És amennyiben elpetárdáztuk teljes muníciókészletünket, akkor sincs ok a pánikra, hiszen éppen ilyen alkalmakra tartogatjuk a mi kis kifogyhatatlan tárral megáldott pisztolyunkat!
A rendkívül gyors, egymást követő események és a tömény lőporszag mögül azért olykor kikacsint ránk egy csipetnyi arcade zamatú élmény, mégpedig boss harcok formájában, amiből a Binary Domain bizony kapott becsülettel, mi több, még repetázott is.
"Mintha valaki figyelne minket... Tartsátok nyitva a szemeteket!"
Mindazonáltal a hadviselés nem merül ki az átlényegült grimasszal történő fegyverropogtatásban. A Yakuza srácok próbát tettek a taktikai parancsok beiktatásával, de őszintén szólva, ez a rendszer valahogy nem úgy sült el, ahogy annak kellett volna. Bár imádunk dirigálni, és a "Fedezz!", "Roham!", "Tűz!" parancsokat lehetőségünk van mikrofonon keresztül is kiadni, ez a rendszer valahogy nem forrt ki, ráadásul a terepek többsége egész egyszerűen nem idomul az efféle taktikázásokhoz, mondhatnám, az utasítgatás teljességgel felesleges. Én személy szerint csak birkaterelésre használom, minthogy cimboráim a kelleténél is fanatikusabb ólomzabálók, s ennélfogva előszeretettel vetődnek a fegyvercsövem elé, hogy aztán mind újabb és újabb kacifántos névvel gazdagítsák a családfámat.
Említettem, hogy elszórtan találkozhatunk amolyan upgrade-automatákkal - még a legváratlanabb helyszíneken is, értve ez alatt egyebek mellett a kamionba integrált masinát -; ezeknél ugyebár fejleszthetjük saját és társaink fegyverzetét, fegyvereket és nano-csomagokat vásárolhatunk, amelyek különböző jótékony hatással lehetnek ránk és cimboráinkra nézve egyaránt. Általuk például növelhetjük ellenállóképességünket, gyorsíthatjuk a regenerálódást, stb. Csak mintha a kelleténél csöppet bonyolultabbra sikeredett volna a rendszer.
Dan megelégelte, hogy itt még nyáron sem lehet lehúzni az ablakot
A konzekvencia-rendszer kifejezéssel igyekezett annak idején magára vonni figyelmünket a Binary Domain alkotócsapata, akik állították, hogy szavainknak és tetteinknek súlyos következményei lesznek a játékban. Nos, ami azt illeti, ez a bizonyos következmény-rendszer hagy némi kívánnivalót maga után. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a játékban lehetőségünk van elnyerni csapattársaink bizalmát, illetőleg meg is utáltathatjuk velük magunkat: mindehhez csupán a megfelelő választ kell benyögni az időnként felbukkanó - olykor megmosolyogtatóan gyermekded - beszélgetések során. A haddelhadd során is működik a rendszer: ha teljesítményünkkel elkápráztatjuk bajtársainkat, nő a bizalom, amennyiben pedig szitává lyuggatjuk őket minden különösebb ok nélkül... nos, attól az esetek többségében nincsenek túlzottan elragadtatva. Ez mind szép és jó, csakhogy igazság szerint nem kell vért izzadnunk ahhoz, hogy cimboráink a szívükbe zárjanak minket, és hacsak nem vagyunk igazán bunkók velünk, valójában semmit sem fogunk érezni ebből a következmény-rendszerből. Ámbátor nem árt tudni, hogy ha maximalizáljuk némely társunk bizalmát, adott esetben még más véget is érhet a történet - de semmiképp se számítsatok lélegzetelállító fordulatokra...
"Mi az, hogy nincs megfelelő kodek?!"
Szimpatikus és változatos karakterek, parádés benyögések... Mindezeknek köszönhetően a játék szereplői egytől-egyig a szívünkhöz nőnek, legyen szó Cainről, a francia robotról vagy épp Shinduról, az ellenállás kissé félnótás vezető alakjáról. Magának, a tipikus amerikai habitussal megáldott Dannek is pazar megszólalásai vannak, azonban ez az egész egy csapásra romba dől, mihelyst képbe jön az interaktív párbeszéd. Ezek jószerivel a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban adódnak és a bizalom kiépítésén túl az égegyadta világon semmilyen célt sem szolgálnak, ráadásul olykor olyan válasz-opciókat kínál, amelyek sehogy sem állnák meg a helyüket a hozzánk intézett kérdésekkel szemben. Arról nem is beszélve, hogy Dannek szemlátomást nehézséget okoz egyszerre kommunikálni és kocogni - időnként rendkívül idegesítő tud lenni az a komótos tempó.
Ami a látványvilágot illeti, a Binary Domain egy szerfelett kidolgozott Tokiót tár szemeink elé, s bár valamennyi díszletelemmel találkoztunk már más játékokban/filmekben, a kivitelezésért csillagos ötöst érdemel a Yakuza csapat, akiknek elvétve még a szót is sikerül belénk fojtaniuk egy-egy impozáns helyszínnel. Mélyebbre ásva a pixeltömegekben rádöbbenünk, hogy furcsa kettősség jellemzi a játék grafikáját: itt-ott ugyanis kissé elnagyolt pixelek vigyorognak ránk - javarészt a falakról és utcai objektumokról -, a lenyűgözően kidolgozott arcokért és mimikáért cserébe hajlandóak vagyunk szemet hunyni a fentebb nevezett apróságok felett.
"Hányat mutatok?!"
Hallószerveink ugyanakkor sajnos hoppon maradnak, minthogy sem a fegyverropogást, sem pedig egyéb eseményeket nem igyekszik aládúcolni semmilyen fülbemászó melódia, holott a zene esszenciális lenne egy ehhez hasonló akciójáték esetében. Fájdalom, de kénytelenek vagyunk elvegetálni azon az egy-két, folyamatosan ismétlődő dallamon, amik a játék végére már az agyunkra mennek.
A többjátékos kalandok felé evezve sajnos nagyot kell csalódnunk, a multiplayer ugyanis a Binary Domain gyenge pontja, ha nem éppen a szégyenfoltja. Vágyainkat aligha elégítik ki az olyan elcsépelt módok, mint a Deathmatch és az Invasion, arról nem is beszélve, hogy ezen mókák valahogy egyáltalán nem tükrözik a kampány játékmenetét - ráadásul ellenfeleinkbe itt két és fél tárat bele kell ereszteni, hogy rontsunk a közérzetén. Ami azonban messze a legfelháborítóbb, hogy nincs co-op mód, ez pedig egyenesen bűn egy ilyen remekbe szabott akciójáték esetében.
"Anyukám sosem szeretett engem"
Összegzésképp:
Végeredményben levonhatjuk a konzekvenciát, miszerint a Binary Domain valójában semmi, de semmi újat nem volt képes letenni az asztalra. Ellenben kaptunk egy roppant súlyos filozófiával átitatott történetet, amely noha olyan műremekekből merítkezik, mint az Én a robot, a Szárnyas Fejvadász és még sorolhatnánk - ugyanakkor épp csak súrolja érzelmeinket, és esélyt sem ad magának arra, hogy kibontakozzék. Folyvást csupán egy hajszál választja el attól, hogy egy komolyabb matériává nője ki magát, ezt a határt azonban sosem kísérli meg átlépni. No de baj ez?
Cseppet sem. A Binary Domainre egy percig sem szabad másként tekinteni, mint ami: egy klisé-hegyekből összefércelt TPS - mert bizony az elcsépelt karakterektől kezdve a cselekményen át az Avatarra kísértetiesen emlékeztető végső összecsapásig mást sem látunk, mint egy közhelyekből felépített kalandparkot, amely gyakorlatilag az akciójátékok valamennyi feltételének megfelel. És ha a durrogtatások közepette időnként még Philip K. Dick és Asimov is ránk kacsint, az maga a mámor.
Én azt mondom, adjatok neki egy esélyt, ha még nem tettétek volna: meg fogja hálálni. Mérget vennék rá, hogy mihelyst beúszik a stáblista, rádöbbentek, újfent hiba lett volna a mexikói éttermet a burritója alapján megítélni...
