A történet 2003 november havában vette kezdetét, amikor is eme helyes kis játék, a Beyond Good & Evil a lehető legszolidabb értelemben berobbant a köztudatba: noha eme detonáció még csak az orrunk alatt serkenő bajuszpelyheket sem libbentette meg, a termék éves késéssel ugyan, de végül is (viszonylag) sikeresen tornázta fel magát az egekbe vesző dobogó őt megillető szintjére. A harc elkeseredett volt, hisz aligha akad még egy ily méltatlan bánásmódban részesült játék, mint a szóban forgó Beyond Good & Evil, ám talán éppen ez az, ami mintegy a videojáték-legendák soraiba emelte őt, hisz annak ellenére, hogy anno Domini senki még a füle botját sem mozdította az akció-kalandjáték címe hallatán, hamarosan számos díjat zsebelhetett be a rá következő évben. Egy szó, mint száz, a Beyond Good & Evil volt az a játék, amely a nem épp rendhagyó marketinges stratégia jóvoltából csekély visszhanggal adatott ki - ámde hősi dicsfényben fürödve szállhatott nyeregbe és lovagolhatott el a naplementébe. A kérdés már csupán az: megérte-e a romantikus hősnek visszatérnie egy forgótáras HD-vel az oldalán?
/>
Én magam is csupán később döbbentem rá, micsoda fantasztikus élménynek lehettem részese, annak ellenére, hogy a produktumban felharsanó fegyverropogások és elsöprő robbanások száma hozzávetőlegesen egálban van a vallásfilozófiai kötetekben előforduló skót viccek számával. Eppur si muove - ahogy egykori kollegám mondaná. Abban azt hiszem, mindnyájan egyetértünk, hogy a játékot sokkal inkább az általa keltett hangulatáért, semmint vérforraló izgalmaiért szerettük és szeretjük (bár huncut mosollyal illenék megjegyeznem: nekem ezúttal is okozott fogsorkoccintós pillanatokat). Az egytől-egyig remekül formázott és szellemes egyéniséggel felvértezett karakterek (legyen szó barátról vagy ellenségről), az üde és lenyűgöző látványvilág, a kellemes zene: mind-mind együttesen egy olyan fiktív világot alkotnak, amelyben imádunk újra meg újra elmerülni a masszív 10-15 órás játék során.
A Jó a Rossz és a HD
Máig kérdéses, mi járhatott a Ubisoft agytröszt-brigádjának a fejében, amikor ismét kiadták a Beyond Good & Evil-t, immáron egy HD-felirattal megtoldva a címet, de tény, hogy nagy felhajtás korántsem eredményezett akkora sikert, mint amire hajaztak. Értem ez alatt az szoftver eladási rátáját; ami pedig a videojátékosok rétegét illeti, ezúttal ők is tiszteletteljesen kalapot emeltek a cím előtt. Ez ki szerint nem megható?
A játék mellé felszolgált HD vitathatatlanul meghintette a produktumot némi újdonsággal, s mint azt be is harangozták, valóban eszközöltek rajta változtatásokat a megjelenítés és a zene terén: grafikailag átcsiszolt karakterek és textúrák szemtanúi lehetünk, s a muzsika is átesett egyfajta minőségi tisztításon. Az igazság az, hogy ami nekünk mindebből igazán feltűnhet, az a HUD jobb felbontása - az egyéb grafikai innovációk felett egész egyszerűen elsiklunk, ha mégis szemet szúr nekünk valami, az a csekély árnyék-hatásokkal és szaturációval való különféle trükközésekben merül ki. Le kell hát hangoljam azokat a rajongókat, akik eleddig őrlődtek a megvegyem/ne-vegyem tipikus malmában: a Beyond Good & Evil HD messze elmarad túlmisztifikált híre mögött (már ami az újításokat illeti). "Re-mastered verzió" ide vagy oda, teljesítmény aspektusából a játék még mindig a 2004-es év táján döcög. Ami mérvadóan változott, az a reklám, a játék körött felkavart por, ami pedig cseppet sem változott, az a hangulat, a sztori - és a legcsekélyebb propaganda-töltet nélkül is bátran mondhatom, ez mindenképp pozitívumként könyvelhető el.
Mintha dézsávúból öntenék
A játékban természetesen a fiatal újságírólány, bizonyos Jade tudata felett vettem át galád módon az irányítást, aki egy impozáns bányász-bolygón, Hillysen él családjával és barátaival. Történetünk egyébiránt 2435-ben játszódik, egy olyan világban, mely kombinálja napjaink és a fiktív jövőbeli technológia elemeit (e-mail, hitelkártya, lézerfegyverek, stb.). A planétán egykor békesség és harmónia honolt, ámde most elvetemült űrlények, bizonyos DomZ-ok ostroma alatt áll, s ellenük csakis egy Alpha Section néven futó testület képes erélyesen fellépni, noha olybá tűnik, ha baj van, igyekeznek mennél tovább távol maradni. A képet tovább szépíti, hogy az Alpha Section egy nem túl rokonszenves katonai diktatúra igájába hajtotta a bolygó népességét. Mindez több mint pazar egy remekbe szabott kalandjáték színházi díszletéhez.
Ahogy ugrabugrálók és egészségesen csattanó ütésekkel osztom az ellent, kissé úgy érzem, el vagyok kényeztetve az irányítással: Jade-et a lehető legcsekélyebb erőbefektetéssel lehet ösztönözni a legpedánsabb rúgásokra és balhorgokra, néhány gombnyomással már földhöz is teremtettük az alávaló ellent. Hopp! Itt el is kapott egy jól megtermett zöldség, és már éppen kiszipolyozná az én-tudatomat, amikor felbukkan nevelőapánk, Pey'j (hangja: David Gasman), hogy megmentsen minket. Vége az első felvonásnak, beszereztük első Gyöngyünket (Pearl), mely mintegy fundamentumát képezi a játéknak: ugyanis csak ezen Gyöngyök segítségével teljesíthetjük a játékot, mint az később ki is derül.
Minthogy az otthonunkként szolgáló világítótorony holo-pajzsa kifut a szuszból, Jadenek pénzt kell szereznie, hogy ismét biztonságban tudhassa hozzátartozóit, ismerőseit, és persze önmagát. A feladat adva vagyon: meg kell örökítenünk digitális fényképezőgépünk segítségével a lehető legtöbb állatfajt, a képeket aztán pénzért elküldeni egy kutatócsoportnak. Pofon egyszerűen hangzik, nemde? Mert hogy az is. Én személy szerint nem fordítottam számottevő időt az ilyetén feladatokra, mégis jó pár Gyöngyöt össze tudtam kaparni. Ahogy elvállaljuk a dolgot, máris feledhetetlen és izgalmas kalandozásra adtuk a fejünket.
Mentés? Nos, igen, a mentési pontokat megtestesítő kis "MDisk reader"-ek elhelyezése erősen kiszámíthatóvá teszik a játékot. Sosem találkozunk velük túl gyakran, se túl későn: mindig épp az izzasztó szakaszok elején, és/vagy azok végén bukkannak fel. E tekintetben tehát nem lesz problémánk a mentéssel. Talán az egyedüli idegesítő dolog benne, hogy miután kiválasztjuk a "save" opciót, előbb végig kell néznünk Jade-et, amint a táskájába túr és behelyezi a lemezt, s csak azután menthetünk. Ez ugyan mindössze pár másodpercet ölel fel, egy idő után azért agyára tud menni az embernek.
A későbbiekben csatlakozunk egy összeesküvés-elméleteket előnyben részesítő titkos szervezethez is, ekkorra azonban már biztosak vagyunk benne, hogy itt valami nemhogy nem gömbölyű, de egyenesen trapéz. Annak céljából, hogy a nép előtt is bebizonyítsuk, az Alpha Section minden baj és kárhozat szürke eminenciása, ismét jól bevált fényképezőgépünkhöz kell nyúljunk, ezúttal azonban egy sokkalta nemesebb célt szolgálva. Kompromittáló fotókkal kell lerántanunk a leplet a borzalmas konspirációról! És mintha mindez nem lenne eléggé motiváló, mindeközben még Peyj öregapánkat is meglovasították. És ami a legjobb, egyenest Hillys holdjára hurcolták, ami egy darabig még kívül fog esni a hatáskörünkön, járgányunk ugyanis egyelőre csupán a vízen képes közlekedni. És ímhol, újfent azon kapjuk magunkat, hogy a habokat szeljük, a városban futkározunk és bolygatjuk a rendet - mindezt pedig a megfelelő számú Gyöngyök begyűjtése érdekében, minthogy csakis így tudjuk majd tragacsunkat megtoldani egy űrhajóval, amivel aztán hősies malacunk megmentésére siethetünk és? No de így is épp eleget elárultam, inkább hagyom, hogy a végkifejlet előttetek bontakozzék ki.
Összefoglalás:
Se nem túlcicomázott, se nem túl prózai: a történet, úgy vélem, az arany középút nyomvájújában halad egész a tetőpontig bezárólag. A kliséktől ez persze nem óv meg minket, azonban annak idején sem és ma sem azért feküdtünk neki a Ubisoft eme gyöngyszemének, hogy egy magasröptű M. Night Shyamalanos masnit kössünk a sztori végére. Nem, egész egyszerűen azért nagyszerű, mert egyszerű! Sokan fájlalják a sokszor negyedórákat felölelő lopakodós részeket; bevallom, a tízedik hason kúszós missziónak már magam is rezignált sóhajjal fogtam hozzá - és csak a játék végén jöttem rá, hogy? nos? ebben ez volt a muri. Utólag kifejezetten tetszett. Ami pedig az akciót illeti, a csihi-puhik száma és kivitelezése bizony hagy némi kívánnivalót maga után, az említett lopakodásokon túl pedig nem sok egyéb izgalomban lehet részünk: nem így a fejtörők oldalán. Merthogy alig akad egy-két olyan percünk, amikor pusztán a kontrollert és nem a szürkeállományunkat kell megtortáztatnunk, méterenként állnak ugyanis előttünk a kisebb-nagyobb logikai megpróbáltatások, persze, még a legkomolyabb sem okoz nekünk álmatlan éjszakákat. A fűszerezés e téren is épp megfelelő, a Ubisoftos köténykében feszítő séfünk ismét csak remekelt.
